A kritika – művészet.
Adni és kapni is az.
Hiszen jól, konstruktívan, építően bírálni valakit úgy, hogy közben megőrzöd a saját méltóságodat és a másik méltóságát sem ásod alá – ez bizony nehéz feladat. És nagyon nehéz jól fogadni a kritikát, különösen, ha valamilyen érzékeny pontot érint. Akkor is nehéz, ha konstruktív a kritika – és ha nem az, akkor pedig borzasztó nehéz megtalálni a megfelelő módot a reagálásra – vagy nem reagálásra. Mert gyakran a legjobb reagálás a nem reagálás.
Bizonyára nekem sem mindig megy jól. Pedig aki beszáll a közvélemény formálásának az arénájába, az bizony kapni fog hideget és meleget is. Ahogy Brené Brown írja, ha erre vállalkozol, akkor feliratkozol a seggberúgásra. És vagy választod a bátorságot, vagy választod a kényelmet – a kettő együtt nem megy.
Elfogadni, hogy valakinek más a véleménye: ez a könnyebb dolog. Viszont van olyan kritika, amihez nagyon kevés türelmem van.
Ez az, amikor a kritizált személy belerakott valami fontosat – munkát, erőfeszítést, empátiát – a szívét-lelkét. Nagy műgonddal kialakított valamit, amiről azt gondolja, másoknak is hasznos lesz. Esetleg bátorságot mutatott azzal, hogy megosztott valami fontosat a saját életéből, ami megrázóan intim, személyes és mégis nagyon is közügy, mert olyan sok más ember is küzd vele. Esetleg törékenynek, sérülékenynek mutatkozott, hibázó, tökéletlen emberi lénynek, ami nagy bátorság.
És akkor jön valami kritikus, aki zsigerből elkezd ítélkezni, fitymálni, általánosítani. Még arra sem veszi a fáradtságot, hogy megértse azt, amiről a másik beszél/ír – gyakran szó szerint végig se olvassa/hallgatja. Odaböffenti a maga a polarizáló véleményét, ami igazából neki semmibe sem került. Sem időbe, sem erőfeszítésbe, sem bátorságba – egyszerűen ráveti magát arra, akit hibázni sejt, akit sérülékenynek lát. Odafröcsögi a maga ki tudja honnan származó saját kis frusztrációját – gagyog s ragyog. És gyakran falkában támad: egymást túllicitálva, túllihegve, egymást bátorítva. Vidulva azon, hogy addig sem kell a saját belső szorongásaival és bizonytalanságaival foglalkoznia.
Na az ilyen típusú kritikustól/kritikától, amire napi szinten látni számos példát a közösségi médiában, mindig is kirázott a hideg. Az ilyen helyzetekben a kritikus és a kritizált személyes pozíciója között van egy olyan asszimetria, aránytalanság, ami önmagában is bosszantó – még akkor is, amikor egyébként a kritizált esetleg tényleg hibát követett el. Ilyen esetekben ösztönösen akkor is a kritizálttal kezdek együttérezni, ha esetleg nem teljesen értek vele egyet. Mert ő legalább letett valamit az asztalra: munkát, erőfeszítést, bátorságot, sérülékenységet. Amit a kritikus nem.
„Nem a kritikus számít, nem az a személy a lényeges, aki rámutat arra, ha egy erős ember megbotlik, vagy azt állítja, hogy a cselekvő cselekedhetett volna jobban is,” írta Theodore Roosevelt. „Azt illeti a tisztelet, aki ténylegesen a küzdőtéren harcol, akinek belepi az arcát a por, az izzadság és a vér, aki bátran küzd, aki hibázik, aki kudarcot vall újra meg újra. Nincs ugyanis erőfeszítés hibázás és tévedés nélkül. Aki azonban tényleg küzd és a tettek mezejére lép, az ismeri a nagyszerű elhivatottságot, a nagyszerű odaadást. Aki egy arra érdemes ügynek szenteli magát, végül megismeri a nagyszerű eredmények miatt érzett diadalt. És aki, ha muszáj elbuknia, legalább bátran bukik el, hogy soha nem kell osztoznia azokkal a rideg és gyáva lelkekkel, akik sem a győzelmet, sem a vereséget nem ismerik.”
(notes to myself)