A Nagy Karácsonyi Tülekedés – én csak így hívom magamban, ami ilyenkor történik az üzletekben, plázákban Magyarországon. Ahogy a fogyasztóvá redukált emberi lények tülekednek a boltokban, mint a vérszagra gyűlő éji vad, csak azért, hogy felhalmozzanak még több kaját, megvegyenek valami huszadik kacatot, aminek az ég világon semmi értelme. Miközben az egésznek groteszk aláfestést ad valami nyálas popsláger, ami közhelyeket búg a szeretetről a háttérben.
Egy tudathasadásos társadalom.
Ahol a szeretet legadekvátabb megnyilvánulása persze csak az lehet, hogy az ember pénzt költ a másik emberre. Megy a számolgatás, méricskélés: vajon ő mennyit költ? Nekem mennyit kell? Vajon ha nem veszek elég drágát, akkor rossz ember vagyok?
Az egyik élelmiszer-áruházban majd egy órát kellett sorban állnom, mindenki be akart vásárolni az ünnepekre, mintha valami apokalipszis előtt állnánk. Egy idős úr a kialakult sor miatt egészen hisztériába hergelte saját magát. Hangosan méltatlankodott a telefonban egy ismerősének, részletesen ecsetelve a helyzetet.
„Szégyellhetik magukat,” nézett lesújtóan egy arra haladó árufeltöltőre, aki aztán tényleg az ég világon semmiről nem tehetett. „Bezzeg a másik lidiben hat pénztárt nyitnak ki!”
„De uram, nálunk csak öt pénztár van, mindegyik nyitva,” válaszolt rezignáltan a dolgozó. Az úr ezt már válaszra sem méltatta, csak büszkén felszegte az állát és tovább fortyogott a telefonban az ismerősének.
Eszembe jutott az idézet, amit nemrég olvastam egy japán zen mestertől, Kodo Sawakitól: „A szenvedés semmivel sem több annál, mint amit magunknak teremtünk. Egyesek egészen nagy fájdalmak árán, nagy műgonddal állítják össze a saját szenvedésüket.”
Szinte hallottam a szamszára kerekét kacagva forogni a háttérben.
Mire elértem a pénztárt és fizettem, mellettem egy fiatal pár tolta a roskadásig megrakott bevásárlókocsit. A férfi feldúltan morogta oda a társának: „K…tt karácsony…” Lelki szemeimmel már láttam, ahogy a karácsonyi vacsoránál unottan és mélabúsan nyomkodja majd a telefonját, bejglivel degeszre tömött pocakkal. Elvégezte, amit megkövetelt Isten és a haza, most már hagyják őt békén.
Hát igen. Micsoda nagy szakértők vagyunk mi, emberek, a saját szenvedésünk nagy műgonddal való összeállításában!
Vettünk egy ünnepet, ami állítólag a szeretetről szól. És átalakítottuk, átgyúrtuk valamivé, ami igazából semmi másról nem szól, mint hogy megünnepeljük – saját magunkat. Felfokozva, még intenzívebben éljük meg azt, ahogyan a társadalmunk működik az év többi 364 napján. Ahogyan mi működünk: tülekedve, egymást túllihegve, szorongva, stresszelve, irigykedve és utálkozva. Egymást hajszoljuk bele a nagy tülekedésbe, és utána pedig egymást utáljuk érte.
Nem vesszük észre, hogy olyanok vagyunk, mint a hópelyhek, amik lavinát indítanak, és egyenként, külön-külön persze egyik sem tartja felelősnek magát a lavináért. Csak a hópelyhek nem méltatlankodnak lezúdulás közben és nem szidják egymás anyját. És persze jó esetben nem teszik tönkre a bolygót a tülekedésükkel…
Pedig kihasználhatnánk ezt az ünnepet arra is, hogy valami egészen mást tegyünk, mint az év többi napján. Hogy végre lelassuljunk. Engedjük kibontakozni a belső csendet. És a figyelmünket – ami Simone Weil szerint a legeslegnagyobb kincs a világon, mégis egy fillérbe sem kerül – arra irányítsuk, ami igazán fontos. Mondjuk erős a gyanúm, hogy erről is biztos írtak már egy nyálas popslágert…
Most reggel, ahogy ezt a posztot elkezdtem írni, még nem tudtam, mivel fejezzem be. Nemrég kijött a feleségem, és alaposan megölelt. „Szeretlek, boldog karácsonyt,” mondta.
Hát ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani tesó.
(notes to myself)
