A legtöbb egyház által hitelesnek elfogadott négy evangélium beszámolója szerint Jézus egy jászolban (istállóban) született meg. Ennek ábrázolásait unalomig ismerjük és majd minden templom mellett láthatjuk kiállí­tva karácsony táján. Van azonban egy apokrif (tehát a hivatalosan elismert kánonban nem szereplő) evangélium, aminek az elbeszélése eltér ettől. Ez a Jakab ősevangéliuma (protoevangéliuma) cí­mű í­rás, ami a keleti egyházak körében nagy népszerűségnek örvendett, és valószí­nűleg a második század elejéről származik. Ez elsősorban Mária szempontjából meséli el a történéseket. A történet egyébként meglehetősen hasonló a kánoni evangéliumokból ismert történethez. De amikor Mária vajúdása megindul, József nem istállót, hanem barlangot talál – ide viszi be a feleségét, ő maga pedig elindul bábát keresni. Látszólag kis eltérés: és mégis, aki járatos a görög filozófiában, az könnyen rájöhet arra, hogy nem véletlen. Felfedezheti a barlang motí­vumában Platón hatását. Akinek a taní­tásai, még ha gyakran nem is explicit módon, de mély hatást gyakoroltak a korai kereszténységre. Platón a hí­res barlang-hasonlatában arról beszélt, hogy olyanok vagyunk, mint egy barlangban lekötözött rabok, akik csak a barlang falán láthatják az árnyékok mozgását. De nem láthatják, hogy honnan tűz be a barlangba a fény a hátuk mögül, és azt sem, ki idézi elő az árnyékokat. Ha azonban egy rab béklyóit eloldozzák – és ilyen ember Platón szerint a filozófus – akkor az képes nem csak a fénybe pillantani, de kilépni a barlangból. Majd a barlangba visszatérve elmesélni a rabtársainak, amit látott. A Jakab ősevangéliuma valószí­nűleg görögös műveltségű emberekhez kí­vánt szólni, akik jól ismerték Platón taní­tását. Számukra jelképes üzenetet hordoz, hogy Jézus barlangban születik meg: ő az, aki a sötétségben raboskodók számára elhozza a fényt. Mi több, Krisztus, mint a megtestesült Ige (Logosz) valójában maga a Fény – a platóni tiszta ideák világának letéteményese. Az apokrif evangélium ezt azzal is jelzi, hogy amikor eljön Jézus születésének ideje, József azt tapasztalja, hogy az Idő – megáll. Az egész világ egy pillanatképpé merevül. Az égbolt mozdulatlan, az ég madarainak szárnya se rebben. A munkások a kondér felé nyújtják a kezüket – de nem érik el. Az étellel a szájuk felé lendülő kéz nem lendül a szájukig. És a barlangot egy sötét felhő árnyékolja be – és csak ez a felhő moccan. Visszahúzódik a barlang fölül, és a barlangból ragyogó fényesség árad. Megszületett a Megváltó – és amikor ő a világra jön, akkor találkozik a transzcendens, szellemi valóság a fizikai, materiális valósággal. A fény – a valóság – behatol a barlangba, a látszatvalóságba, és eloszlatja az illúziókból szőtt homályt. Az istenek ideje, ami egy Örök Most, egy soha nem keletkező és múló jelen – zárványt hoz létre az emberek idejében. Ebben az időben nincs helye múltnak és jövőnek. Nem kell ahhoz kereszténynek lenni, hogy valaki elismerje: fenségesen szép és drámai hatású allegória ez. És valószí­nűleg í­gy volt ez az ókorban is, amikor pogány, hellén műveltségű emberek – a célközönség – is hasonlóan éreztek. A mindenkori próféták, filozófusok, költők és misztikusok – a társadalom élő lelkiismerete és igazmondói – hivatása az, hogy lerántsa a leplet a közmegegyezés által fenntartott illúziókról. Amik gyakran a társadalmunk és a magánéletünk megkérdőjelezhetetlen alapelemeit képezik. Ők azok, akik már jártak a fényben, és mégis visszatértek a barlangba. Együttérzésből, hogy a sötétségben tévelygő társaik szemét is felnyissák. A fogadtatásuk pedig – mi más is lehetne – a legtöbbször ellenséges. Ebben sincs semmi új. Már Platón is í­gy í­r erről Az államban: „És ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, mí­g a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, mí­g megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, í­me szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csí­phetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?” Gondoljunk Szókratész sorsára: kiitatták vele a méregpoharat „az ifjúság megrontása” és a hagyományok megsértése miatt. És akkor most tegyük emellé azt, ami János evangéliumában szerepel: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” Számomra, aki nem tartozom egy felekezethez sem, de nagyra értékelem a kereszténység kulturális és szellemi örökségét, a karácsony, mint ünnep – ami jóval ősibb gyökerekkel bí­r, mint maga a kereszténység – erről szól. Arról, hogy bár egy olyan kaotikus világban élünk, ahol az érzékszerveink és illúzióink rabságában soha nem nyerhetünk teljes képet a valóságról, a Fény, még ha pillanatokra is, de feltárja előttünk a valóság valódi természetét. Amikor a legsűrűbb a sötétség – a legrövidebbek a nappalok – éppen ilyenkor ünnepeljük a Fényt. Ami legváratlanabb pillanatokban és helyeken, a legváratlanabb emberekben képes feltárni magát a leginkább. És mi, emberek, ha képesek vagyunk eljutni az istenek idejébe, az Örök Mostba -„ne aggodalmaskodjatok a holnap felől” – akkor megláthatjuk. (notes to myself)