1958-ban szobrot állítottak a moszkvai Triumfalnaja téren Majakovszkijnak, a nagy költőnek. Akit mellesleg többek között a sztálini szocialista realizmus őrjítő középszerűsége és vonalassága kergetett öngyilkosságba. A szoboravató ünnepség után néhány moszkvai értelmiségi ott maradt a téren, és önszorgalomból verseket kezdtek felolvasni egymásnak. Az esemény olyan jól sikerült, hogy megismételték – aztán újra és újra. Minden héten. A felolvasások a Triumfalnaján valóságos szociális és kulturális eseménnyé nőtték ki magukat. A szabadság kis köreivé, ahol a szovjet államgépezet folyamatos gyámkodása és nyomasztása nélkül élvezhették az emberek a költészetet – a szellem szárnyaló szabadságát. Nem kis bátorságra volt ehhez szükség.
Hiszen természetesen említett szovjet államgépezet ezt nem tűrhette sokáig. Mivel nehezen tudták volna a paragrafusaikba ütköző bűncselekménnyel sújtani azt, hogy emberek békésen verseket olvasgatnak egymásnak, agyafúrtan kellett eljárniuk. Lefizettek néhány külvárosi melóst, hogy részegen provokáljanak verekedést a versfelolvasáson. A kialakuló dulakodás első jeleire természetesen azonnal megérkeztek a rend éber őrei – és bevitték őket, ahogy azt kell. Mármint a békés versfelolvasókat, nem a részeg provokátorokat. A versfelolvasásoknak ezzel vége szakadt. Egy időre.
Ötven évvel később, 2009-ben ugyanis a sűrűsödő homályban (értsd: a durvuló putyini autokrácia nyomása alatt) fiatal költők úgy döntöttek, újjáélesztik a Majakovszkij Felolvasások hagyományát a Triumfalnaja téren. A versfelolvasások újraindultak, és 13 éven keresztül rendszeresen folytatódtak. Teret adva fiatal költőknek (is), akik gyakran rendszerellenes gondolataikat öntötték versbe. 13 évvel később, 2022-ben, miután Putyin csapatai lerohantak egy szomszédos békés és demokratikus országot, a szovjet… ööö… orosz államgépezet úgy döntött, nem tűrheti tovább a szabadság kis köreinek további működését.
2022 szeptemberében az utolsó versfelolvasás mindössze 40 percig tartott, míg rajtaütött a rohamrendőrség. A résztvevőket, akik nem tudtak időben elszaladni, összeszedték, megverték és bevitték a rendőrségre. Ahol tovább folytatták a kínzásukat. Köztük volt egy Artyom Kamardin nevű 32 éves fiatal költő, aki már régóta a hatóságok bögyében volt. Ő írta ugyanis az „Ölj meg, milicista!” című népszerű költeményt, amit ezen az eseményen is elszavalt. A verset a saját (hevenyészett) fordításomban megtaláljátok a kommentben.
Kamardint különösen kegyetlenül megkínozták: nem csak megverték, de meg is erőszakolták egy súlyzó fémrúdjával. Az eseményt kamerával is felvették, akárcsak egy kikényszerített bocsánatkérő üzenetet. A borzalmas videót később bemutatták a társainak, hogy ezzel kényszerítsék őket hasonló bocsánatkérő üzenet felmondására. És Putyin keretlegényeinek ez sem volt elég: betörtek Kamardin lakásába, ahol a feleségét is megverték és erőszakkal fenyegették meg.
Tessék megkapaszkodni: december 28-án csütörtökön Kamardint 7 (azaz hét év) börtönbüntetésre ítélte egy moszkvai bíróság „gyűlöletkeltés” miatt. Mindezt csak azért, mert felolvasott egy verset, és kifejezte nemtetszését az Ukrajna elleni háborús agresszióval szemben. Hát így mennek a dolgok Orbán Viktor legjobb barátjának országában. Akit természetesen ismét hatalmas többséggel újra fognak választani a „demokratikus” választásokon. Csak úgy a miheztartás végett, hogy lássuk: hová, milyen irányban tartunk.
Mi még éppen csak tanulgatjuk itt a Kárpát-medencében, a saját kárunkon, hogy a költészet, az irodalom – úgy általában, a kultúra – bizony veszélyes dolog. Hogy veszélyes dolog szabadon kimondani, amit gondolsz, ha a gondolataid lerántják a negédes hazugságok langymeleg leplét a szendergő nép pőre testéről. Emlékeztetve rá, hogy milyen kiszolgáltatott és meztelen a hatalom nyers erejével szemben. Nálunk még persze egyelőre nem csuknak böribe egy versért, ó nem. Csak befóliáznak, elkaranténoznak, lejáratnak, bemocskolnak és ellehetetlenítenek, hogy ne rúghass labdába. De ami késik, nem múlik, kedves polgártársak. Hajrá Magyarország meg minden.
De ami ennek a posztnak a lényege: hogy kinyilvánítsam a szolidaritásomat az olyan hétköznapi hősökkel szemben, mint Artyom Kamardin. Aki, saját bevallása szerint, egyáltalán nem akart hős vagy mártír lenni. Egyszerűen élni akart – szabadon élni, szeretni, verselni, művelődni, kritizálni. Vette hozzá a bátorságot. És bár a börtöntől nem menthetjük meg, de igenis fontos – minden lelkiismereti okból bebörtönzött embernek nagyon fontos – hogy gondolunk rá, hogy látjuk, hogy együtt érzünk vele és nincs egyedül.
