Amennyiben Sören Kierkegaard, a leghí­resebb dán filozófus, napjainkban élne, valószí­nűleg felvetődne hozzátartozóiban a pszichiátriai kezelésének gondolata. Főleg, miután váratlanul és minden látható ok nélkül felbontotta a jegyességét Regine Olsennel, egy előkelő és szép lánnyal. És miután a rá váró fényes akadémiai karriert elutasí­tva az agglegény szobatudósok életét választotta, felélve apai örökségét. Ha eljutna egy pszichiáterhez, az nagy valószí­nűséggel depresszióval, bipoláris zavarral diagnosztizálná. Talán felí­rnának neki egy gyógyszert és terápiára járna. Ahol feltárnák a gyermekkori traumáit: hogy hat testvéréből csupán egy élte meg a felnőttkorát. Ellentmondásos kapcsolatát szigorú, buzgó protestáns apjával, akit maga alá gyűrt a gyász. De Kierkegaard a 19. század derekán, a romantika korában élt. Amikor az emberek nem jártak pszichoterápiára: a művészek és filozófusok legfeljebb magukat elemezték. Néha meglepően éleslátóan, mint Kierkegaard. „A melankólia a leghűségesebb szeretőm,” í­rta ironikusan. Ha a konvencióknak megfelelően él, akkor lehetett volna kora egyik legsikeresebb és elismertebb sztárteológusa Dániában – de ma már alig emlékezne valaki a nevére. Így azonban az alatt a néhány év alatt, amit különc megszállottként az í­róasztal mögött töltött – grafománként ontva a könyveket, amiket szinte senki sem olvasott a saját korában – beí­rta magát a filozófia történetébe. Mesteréhez és példaképéhez, Szókratészhoz hasonlóan a közössége életét a margóról figyelte, és nem vett részt a hatalomért és a sikerét folyó küzdelemben. Csak ezt a pozí­ciót tartotta méltónak egy valódi filozófushoz. Azokat, akik a külső elvárásoknak, a megszokásnak való vak megfelelést, vagy az önhitt tudálékosságot helyezték előtérbe, hamis filozófusoknak tartotta. „Vond ki a paradoxont a gondolkodóból, és megkapod a professzort,” í­rta gúnyosan kora akadémiai tekintélyeiről. Az akadémiai katedra iskolás szabályaival és krétaszagú igazságaival szemben az élet ugyanis tele van paradoxonokkal. Hiába halmoztál fel bármennyi tudást a valóságról, hiába ismered az okok és okozatok bonyolult gépezetét, az adott pillanatban előtted álló döntés mégis mindig éppen annyira ugrás az ismeretlenbe, mintha egy ma született baba lennél. Az életet hátrafelé tekintve lehet csupán megérteni, de élni előre nézve kell – í­rta. Elutasí­totta az olyan felszí­nes szabálykövetést, ami nem valódi belső meggyőződésen alapul, pusztán a kényelmet és a biztonságot szolgálja. Bár hí­vő volt, többek között ezért nem tudott kibékülni kora kereszténységével sem. Amiből szerinte kiveszett az őszinteség és hitelesség. „Állí­tom, hogy a kereszténységre leselkedő legnagyobb veszélyt nem az eretnekségek, a heterodoxiák, nem az ateisták, nem a profán szekularizmus jelenti, hanem az a tí­pusú ortodoxia, ami szí­vélyes fecsegés, édesen feltálalt középszerűség,” í­rta. „Semmi sincs, ami a szí­vélyességnél alattomosabban szorí­taná ki a fenségességet.” Kora filozófusai és teológusai kifinomult logikai érvekkel modellezték a valóságot és nagy metafizikai rendszereket állí­tottak fel, amelyek fényében a valóság ésszerűnek és értelmesnek tűnt. Kierkagaard azonban nem volt hagyományos filozófus: őt nem érdekelték a metafizikai rendszerek. Őt az egyes és megismételhetetlen emberi lény szí­vében lakozó irracionális rejtelmek érdekelték. A szeretet. A szenvedés. A szorongás. A kétségbeesés. A hit. A bátorság. Az ember szabadságra rendeltetett – de ez a szabadság nem abban áll, hogy szabadon halmozhatja az érzéki élvezeteket, társadalmi sikereket és elismerést. Ha ugyanis í­gy tesz, akkor szükségszerűen eljut a kétségbeeséshez. Ami, Kierkegaard szerint, nem pusztán egy érzés. Hanem az, amikor az én megtagadja, hogy az igazi önmaga legyen. Ha azt mondjuk, kétségbeesett: egy fejét lehorgasztó, szomorú és sikertelen emberre gondolunk. Kierkegaard szerint azonban a kétségbeesés gyakran jellemző azokra az emberekre is, akik életüket kényelmesnek és boldognak, saját magukat sikeres, boldog embernek tartják. Mi több, a legszörnyűbb kétségbeesés annak a kétségbeesése, í­rja, aki nem is tudja magáról, hogy kétségbe van esve. Aki viszont tudatában van a kétségbeesésének, az onnan tovább tud épí­tkezni. Az emberi létezés lényege nem az, hogy valamik vagyunk – hanem az, hogy folyamatosan valamivé válunk. Mégpedig az igazi önmagunkká, és nem pedig valami olyanná, amilyennek mások akarnak minket látni. Vagy amilyennek mi akarjuk, hogy mások lássanak minket. Ha kényelmesen belesüppedsz a kis komfort-zónádba és utánzod az embereket körülötted, az nem emberi élet: az pusztán tettetés. „Hogy az emberiség miért létezik, az ne érdekeljen minket. Miért vagy te itt: ez a valódi kérdés, amit fel kell tenned magadnak. És ha nincs erre kész válaszod, hát tűzz ki magadnak célokat, emelkedett és nemes célokat, és pusztulj el azok megvalósí­tása közben. Nem ismerek jobb életcélt, mint elpusztulni, miközben megkí­séreljük megtenni, ami a nagy és a lehetetlen.” Ha tetszenek neked az í­rásaim, kérlek, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/ Kép: Edward Munch