„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,” idézte a népdalt József Attila egy baráti összejövetelen Fejtő Ferenc visszaemlékezése szerint. Félrehajtotta a fejét s jobbkeze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?”
A barátok együtt tűnődtek a zuglói estében: mit jelent ez a pokol?
„A vers papírpénz,” szólalt meg váratlanul a költő. „S a szenvedés az aranyfedezete.”
Az esti homályban két ujjával megtámasztotta a fejét.
„Nekem van fedezetem,” mondta. „Színarany.” S ennek örült.
A szenvedés, mint a halhatatlanság garancia-levele, amire ekkor még büszke volt, hamarosan elhatalmasodott rajta – írja keserűen Fejtő.
Akkoriban még nem ismerték a borderline személyiségzavart, amivel manapság a költőt diagnosztizálták volna. Csupán két évvel a halála után írták le először. De József Attila bonyolult emberi tragédiáját nem lehet egyetlen diagnosztikai kritériummal megfejteni.
Súlyosan traumatizált ember volt, aki az életében sokszor és sokféleképpen megtapasztalta az elutasítottság érzését. A szenvedés, ami kora gyermekkorától végigkísérte, megtanította neki, hogy senkire sem számíthat. Hogy ő senkinek sem kell – mi több, talán nem is létezik igazán.
Hiszen kisgyermekként, nevelőszülőkhöz kerülve nem csak azt kellett átélnie, hogy elszakítják az anyjától – de azt is, hogy még a nevén sem hajlandók szólítani. Csak Pistának. „Mintha a létezésemet vonták volna kétségbe,” írta erről már felnőttként.
Volt miből táplálkoznia annak „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magánynak,” amit megénekelt a verseiben.
„József Attila szerelmi költészete” – még így tanultuk a suliban. Mai fejjel már tudom, hogy ezek a versek nem szerelmes versek. Egy a múlt börtönében senyvedő gyermekember panaszos és követelőző nyüszítése az elveszett anyja után. Gyötrelmes, megszállott ragaszkodás, amibe bele van kódolva a kudarc. Kétségbeesett sóhajok szállnak a sötétségből a fény felé. Szemei magányos csillagok dermesztő hidegében izzanak. Dús és bús szemöldökei között sötét árok: benne a külvárosi téli éjszakák nyomasztó magárahagyottsága.
Vajon írhatott volna ilyen fájdalmasan gyönyörű verseket, ha nem járja meg a poklot?
Valószínűleg nem. A pokoljárás és a költészete között szétszakíthatatlan kapocs feszült. Mindazonáltal szerintem egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a pokolban is maradjon. Hiszem, hogy amennyiben megkapta volna azt az együttérző támogatást, azt a gyógyító terápiás emberi kapcsolatot, amire szüksége lett volna, akkor emberként talán másként alakul a sorsa.
Hogy ez miként befolyásolta volna a költészetét? Erről már csak spekulálni lehet. Én azt gondolom, hogy a kozmikus magány és a szenvedés meghaladásával és feldolgozásával – a valódi kapcsolódás megteremtésével, a széttöredezett mozaikok összeolvasztásával, amire mindig is áhítozott – nem laposodott vagy sekélyesedett volna el a költészete. Nagy nyomáson a szénből gyémánt képződik – és így kristályosodik ki a valódi életbölcsesség a szenvedésből az együttérzés hatása alatt.
Orpheusz óta tudjuk, hogy a költészet és a szeretet együtt olyan nagy erő, amelyen még az alvilág őrzőinek sincs hatalma.
„Minden felemelkedést egy meghaladott fájdalom táplál,” írja Gustave Thibon. „Felemelkedni annyit tesz: felülemelkedni.”
Adnak neked valami fontosat ezek az írások? Akkor kérlek, adj Te is: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
