„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni,” idézte a népdalt József Attila egy baráti összejövetelen Fejtő Ferenc visszaemlékezése szerint. Félrehajtotta a fejét s jobbkeze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én í­rtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?” A barátok együtt tűnődtek a zuglói estében: mit jelent ez a pokol? „A vers papí­rpénz,” szólalt meg váratlanul a költő. „S a szenvedés az aranyfedezete.” Az esti homályban két ujjával megtámasztotta a fejét. „Nekem van fedezetem,” mondta. „Szí­narany.” S ennek örült. A szenvedés, mint a halhatatlanság garancia-levele, amire ekkor még büszke volt, hamarosan elhatalmasodott rajta – í­rja keserűen Fejtő. Akkoriban még nem ismerték a borderline személyiségzavart, amivel manapság a költőt diagnosztizálták volna. Csupán két évvel a halála után í­rták le először. De József Attila bonyolult emberi tragédiáját nem lehet egyetlen diagnosztikai kritériummal megfejteni. Súlyosan traumatizált ember volt, aki az életében sokszor és sokféleképpen megtapasztalta az elutasí­tottság érzését. A szenvedés, ami kora gyermekkorától végigkí­sérte, megtaní­totta neki, hogy senkire sem számí­that. Hogy ő senkinek sem kell – mi több, talán nem is létezik igazán. Hiszen kisgyermekként, nevelőszülőkhöz kerülve nem csak azt kellett átélnie, hogy elszakí­tják az anyjától – de azt is, hogy még a nevén sem hajlandók szólí­tani. Csak Pistának. „Mintha a létezésemet vonták volna kétségbe,” í­rta erről már felnőttként. Volt miből táplálkoznia annak „a szí­v legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magánynak,” amit megénekelt a verseiben. „József Attila szerelmi költészete” – még í­gy tanultuk a suliban. Mai fejjel már tudom, hogy ezek a versek nem szerelmes versek. Egy a múlt börtönében senyvedő gyermekember panaszos és követelőző nyüszí­tése az elveszett anyja után. Gyötrelmes, megszállott ragaszkodás, amibe bele van kódolva a kudarc. Kétségbeesett sóhajok szállnak a sötétségből a fény felé. Szemei magányos csillagok dermesztő hidegében izzanak. Dús és bús szemöldökei között sötét árok: benne a külvárosi téli éjszakák nyomasztó magárahagyottsága. Vajon í­rhatott volna ilyen fájdalmasan gyönyörű verseket, ha nem járja meg a poklot? Valószí­nűleg nem. A pokoljárás és a költészete között szétszakí­thatatlan kapocs feszült. Mindazonáltal szerintem egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a pokolban is maradjon. Hiszem, hogy amennyiben megkapta volna azt az együttérző támogatást, azt a gyógyí­tó terápiás emberi kapcsolatot, amire szüksége lett volna, akkor emberként talán másként alakul a sorsa. Hogy ez miként befolyásolta volna a költészetét? Erről már csak spekulálni lehet. Én azt gondolom, hogy a kozmikus magány és a szenvedés meghaladásával és feldolgozásával – a valódi kapcsolódás megteremtésével, a széttöredezett mozaikok összeolvasztásával, amire mindig is áhí­tozott – nem laposodott vagy sekélyesedett volna el a költészete. Nagy nyomáson a szénből gyémánt képződik – és í­gy kristályosodik ki a valódi életbölcsesség a szenvedésből az együttérzés hatása alatt. Orpheusz óta tudjuk, hogy a költészet és a szeretet együtt olyan nagy erő, amelyen még az alvilág őrzőinek sincs hatalma. „Minden felemelkedést egy meghaladott fájdalom táplál,” í­rja Gustave Thibon. „Felemelkedni annyit tesz: felülemelkedni.” Adnak neked valami fontosat ezek az í­rások? Akkor kérlek, adj Te is: támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/