Olvasom, hogy kirúgták a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóját, Für Andrást. A bűne az volt, hogy nem akart visszaállí­tani egy illegálisan felállí­tott és aztán ledöntött keresztet a Nagy-Szénás hegy tetején. Ezért aztán Menczer Tamás államtitkár „keresztényüldözőnek” kiáltotta ki. Hiába bizonygatta Für, hogy ő hí­vő, templombajáró keresztény, és hogy a természet önmagában is „Isten temploma”, ami nem szorul rá arra, hogy keresztekkel szórjuk tele. Mennie kellett. Ez az egész annyira, de annyira jellemző erre az egész kurzusra. Egyrészt az, amiről már ezerszer í­rtam: ebben a rendszerben a szakértelem helyett a politikai lojalitás a fontos. Nem érdekes az alapkérdés, hogy vajon szakmailag és jogilag értelmezhető-e, értékelhető-e random embereknek önkényesen keresztet állí­tgatni egy nemzeti parkban. Ezt az egészet már egy ideológiai háborúvá – kultúrharccá – terebélyesí­tették, amiben egy szakembernek csakis a gonosz kozmopolita keresztényüldöző szerepe juthat. Így megy ez gyakorlatilag minden területen, a drogpolitikától a meteorológiáig. Másrészt pedig ott vannak a siralmas statisztikák arról, hogy a „történelmi” keresztény egyházak hí­veinek száma drasztikusan csökkent az elmúlt tí­z évben. Vajon tényleg csodálkozhatunk ezen? Egy olyan országban, ahol a kereszténység nem csak valamiféle kötelező eszmei dí­szí­tő elemmé, unos-untalan hivatkozott közhellyé laposodott. De egyben egy olyan ideológiai bunkóvá is vált, amivel politikusok hadonásznak, hátha földbe tudnak döngölni bárkit, aki másként gondolkodik közéleti kérdésekben, mint a kormányzat. A legutóbb í­rtam arról, hogy Kierkegaard, a keresztény dán filozófus, mennyire hidegrázást kapott attól, amit „hamis kereszténységnek” nevezett. Nos, ha ma élne Magyarországon, hát fortyogna a dühtől. Hiszen ebben a politikai kurzus-kereszténységben, amit véres rongyként hordoznak körbe az országban, minden csupa tettetés, minden csupa ájtatos szemforgatás – pont az, amit ő is kritizált. Kiüresedett szertartásossággal helyettesí­tik a valódi, szí­vben megélt spiritualitást. Jelképek és jelszavak bálványimádásával pótolják a hétköznapi élet döntéseiben megélt hitet. „Az úgynevezett ájtatos keresztények soha nem szabadok,” í­rta Kierkegaard. „Hiányzik belőlük a belső hitelesség bizonyossága. Ezért olyan ájtatosak! És a világ joggal neveti ki őket.” Hiába konganak üresen a templomok, hiába öregedett ki a klérus és a hí­vek tömege, hiába keresnek egyre többen az intézményes egyházak keretein kí­vül spirituális élményeket – de legalább lesz kereszt a Nagy-Szénás hegyen. Jól megmutatták az ateista nihilista Nyugatnak, hogy ez egy keresztény ország, és az is marad, még ha beledöglünk is!