Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Új-Zélandon előfordul, hogy a szexmunkás rendőrt hív, ha a kliens nem akar fizetni, és a rendőr odakíséri az illetőt egy ATM automatához, hogy egyenlítse ki a számlát.
Új-Zéland nem csak a gyönyörű tájai miatt érdekes, de azért is, mert bizonyos társadalmi problémákra rendhagyó megoldásokat talál. Ilyen például a dizájner drogokkal kapcsolatos szabályozás, amelyről tavasszal filmet is készítettünk. Egy másik példa az, ahogyan a szexipart próbálták megregulázni – az erről készült filmünket láthatjátok alább.
2003-ban az új-zélandi parlament sokak számára meglepő döntést hozott: egy szavazatnyi többséggel elfogadta a Prostitúciós Reform Törvényt, amely eltörölte azokat a jogszabályokat, amelyek büntetni rendelték a szexuális szolgáltatások pénzért való adásvételét. A korábbi előrejelzések azt jósolták, hogy a törvény nem fog átmenni. A sikerben nagy szerepe volt Georgina Beyer, egy transszexuális volt prostituált meggyőzőerejének, aki egyenként kereste meg és próbálta meggyőzni az ellenző képviselőket. A legtöbb döntéshozó felismerte, hogy a szexipart kriminalizáló jogszabályok alapvetően éppen a legsérülékenyebb embereknek ártanak a leginkább: a szexmunkásoknak.
Az új-zélandi modell valójában se nem teljes legalizáció, sem pedig tilalom. Dekriminalizációs modellnek nevezik, és az ENSZ szervezetei (pl. UNAIDS) és még a The Lancet című orvosi szakfolyóirat is ezt tartják a létező legjobb modellnek (olvass erről bővebben itt!). Sokkal jobb annál a magyar rendszernél, ami elméletben legalizálta a szexmunkát, de a gyakorlatban valójában szigorú tilalmat valósít meg, illetve jelentős bürokratikus követelményeket támaszt a szexmunkásokkal szemben. Új-Zélandon a szexmunkások könnyen lakást bérelhetnek erre a célra, a törvény nem bünteti ezért sem őket, sem pedig azokat, akik bérbe adják az ingatlant. Sokan közülük, akik nem akarnak foglalkozni a hirdetéssel, az ügyfelek felkutatásával, bordélyokban dolgoznak, ahol munkavállalói jogok illetik meg őket – saját szakszervezettel is rendelkeznek. A kényszerítés és a fiatalkorúak prostitúciója továbbra is tilos, a bordélyokat rendszeresen ellenőrzik, a hirdetéseket pedig szigorúan korlátozzák.
Az új-zélandi rendszer nem tökéletes, mindig akadnak ott is kritikus hangok. A szexmunkások élete ott sem fenékig tejfel, sokan a szegénység, a kilátástalanság elől menekülnek a prostitúcióba. A szexmunkások szervezete nekik is segít, utcai megkereső munkásaik megpróbálnak alternatívákat találni azok számára, akik kiutat keresnek, illetve azoknak a fiatalkorúaknak, akik otthonról szöktek egy bántalmazó szülőtől vagy egy intézetből. A siker kulcsa az együttműködés: a gyámhatósággal, a kórházakkal, az önkormányzatokkal és a rendőrséggel. A szexmunkásokat partnernek és nem ellenségnek tekintik.
Magyarországon elképzelhetetlen, de Új-Zélandon az is előfordul, hogy a szexmunkás rendőrt hív, ha a kliens nem akar fizetni, és a rendőr odakíséri az illetőt egy ATM automatához, hogy egyenlítse ki a számlát. A rendőr ugyanis alapvetően a szexmunkást védi a kizsákmányolástól. Előfordulnak persze ott is olyan esetek, bár igen ritkán, amikor szexmunkást a kliens bántalmaz. A szexmunkások érdekvédelmi egyesülete például éppen beszámolt egy hasonló bűntényről, amikor a filmet forgattuk: az elkövetőt azonban a jó együttműködésnek köszönhetően napokon belül sikerült elkapni és lecsukni.
Sárosi Péter
Takács István Gábor
