Olvasom egy cikkben, hogy Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című ifjúsági regénye „a magyar társadalom női körülmetélése”. (Wow. Elég erős metafora.) Azt is írja a szerző, hogy ebben a műben olyan „iszonyatos” dolgok szerepelnek, amik traumatizálják a gyerekeket. És így, bár a szépirodalmi értékét nem tagadja, a szerző száműzné a kötelező olvasmányok sorából.
Nos, szerintem válasszuk szét ezt a kérdést!
Arról lehet értelmes vitát folytatni, hogy vajon van-e helye, és ha van, milyen helye, Móra Ferenc művének az alsótagozatosok oktatásában. De ennek a vitának szakmai alapokon kell állnia. Ahogy most utánanéztem a szakirodalomnak, bizony van is ilyen vita már régóta, szakemberek körében is. Attól, hogy valami bekerült az 50-es években az irodalomoktatási kánonba, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezen ne lehetne, kellene változtatni. De a pedagógia is szakma – és a szakemberek egy sor olyan kérdésre gondolhatnak, amire a laikus szülő nem.
Persze nem azt mondom, hogy laikusként nem lehet véleményünk, és az ne lenne fontos. Én azok közé tartozom, akik szerint a legnagyobb eredmény, amit az általános iskolai magyartanítás elérhet, az, hogy megszerettesse az olvasást a gyerekekkel. Mert hiába fogja magát átrágni kín-keservesen valamilyen kötelező olvasmányon a gyerek, ha közben meggyűlöli az olvasást magát. Ezért aztán indokoltnak tartanám, hogy a gyerekek olvasmányait az ő egyéni érdeklődésükhöz, felfogásukhoz igazítsuk és alakítsuk ki. És ebben adjunk autonómiát a pedagógusnak.
Lehet, hogy ez néha az irodalmi érték rovására mehet (bár szerintem bőven lehet találni megfelelő irodalmi és pedagógiai értéket képviselő műveket a kortárs ifjúsági irodalomban is). De ha az a gyerek szenvedéllyel és szeretettel olvassa, amit olvas – az szerintem megéri. És ha egyszer már megszeretett olvasni, akkor lehet fejleszteni az ízlését, bővíteni az érdeklődését is. Ha én magyartanár lennék, számomra a legeslegnagyobb megelégedést az jelentené, ha látnám, hogy az általam tanított gyerek önként, szeretetből kezébe vesz könyveket olvasni ahelyett, hogy a telefonját nyomkodja. Még a lektűr is ezerszer jobban megmozgatja a képzelőerejét, mint egy online videó.
A Kincskereső kisködmön, a szerzővel ellentétben, a kimondottan kedves gyermekkori emlékeim közé tartozik. Máig emlékszem rá, hogyan rágtam át magam a fejezetein. Bizony már nekem sem volt könnyű olvasmány, pedig az már jó pár évtizede volt. Egyrészt a letűnt paraszti világ, amiről szól, már nekem is idegen volt. Másrészt pedig a történet tragikus fordulatai mély érzelmi hatást gyakoroltak rám. És ez a hatás bizony nem volt kellemes.
Rengeteg traumatikus esemény kerül bemutatásra: a magyar szegényparaszti világ nyomorának tragikuma. Viszont az, hogy egy mű kemény témákat vesz elő és traumatizáló élményeket feszeget – még nem jelenti azt, hogy az olvasása szükségszerűen traumatizáló! Tudom, a trauma manapság divatos kifejezés (egyfajta buzzword, ahogy az angol mondja). De fontos, hogy megkülönböztessük a kellemetlen, esetleg fájdalmas élményt a traumától.
A trauma nem a rossz dolog, ami a múltban történt veled, szokta mondogatni Máté Gábor barátom, a híres kanadai orvos és író. Hanem az, ahogyan átalakította a működésedet a jelenben. Ami a múlt börtönébe taszít, ahogy Peter Levine traumaszakértő mondja. Áthuzalozza az agyadat és olyan rossz megküzdési stratégiákra késztet, amelyek önpusztítóak. Nagyon fontos megérteni: a traumát gyakran éppen az okozza, hogy nem tudunk, nem akarunk szembenézni azzal, ami kellemetlen, ami fájdalmas!
Nem azok a mesék, történetek traumatizálnak, amelyek a gyerek számára félelmetes, fájdalmas, szomorú eseményeket taglalnak. Hanem az, ha a saját életben nem tud mit kezdeni a félelmetes, fájdalmas és szomorú élményeivel. Az irodalmi élmények éppenhogy segíthetnek megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a világ gyakran félelmetes hely. És igen, nem mindegy, hogyan teszik ezt – az öncélúan erőszakos és véres történetek károsak (hozzáteszem, a mai gyerekek a Kisködmönnél ezerszer durvább dolgokat találnak a neten). De azt szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami Móra Ferencnél félelmetes és fájdalmas, az nem öncélú. Móra remek író, aki egy nagyon is tudatos lélek- és jellemfejlődési keretbe helyezi el ezeket a valóban nagyon szomorú történéseket.
Ami szerintem a kulcs egy ilyen valóban nehéz olvasmány esetében, hogy a gyerek ne legyen vele egyedül hagyva. A gyerek számára nem a rossz élmény a traumatizáló – hanem a tehetetlenség érzése, és az, hogy saját magát hibáztatja a vele történő rossz dolgokért. Egy ilyen irodalmi mű olvasása alkalmat adhat a szülő számára, hogy ezekről beszélgessen a gyerekkel. Emlékszem, gyerekkoromban mindegyik fejezet után leültünk édesanyámmal – aki egyébként maga is pedagógus – és átbeszéltük. Majd leírtam az olvasmányélményeimet az olvasónaplóba. Ezek a beszélgetések legalább annyira fontosak voltak, mint maga az olvasás: hogy kibeszéltük, mi is a torokgyík, ami enélkül valóban egy mítikus szörnyetegnek tűnik a mai gyerek számára.
Persze ha maga a szülő sem volt képes gyerekként megfelelően feldolgozni a saját kellemetlen élményeit, akkor nem valószínű, hogy a gyerekével képes lesz erre. Sajnos.
