Sokat hallhatunk és olvashatunk arról manapság, hogy veszélyben a „hagyományos család” és a „házasság intézménye”.
De gondolkodtál már azon, hogy a szüleid generációjában hány igazán jól sikerült és boldog párkapcsolatra láttál példát magad előtt?
Az én generációm szülei a „boomerek”, tehát az 50-es években születettek. És sajnos azt kellett megállapítanunk a feleségemmel, hogy nagyon kevés jó példát látunk magunk előtt a szüleink nemzedékében. És most nem is arról beszélek, hogy tökéletes legyen egy kapcsolat, mert olyan nincsen. Még csak nem is arról, hogy ne legyenek benne néha nagyobb konfliktusok és drámák. Ilyenek előfordulnak, főleg, ha két ember több évtizedet tölt együtt. De alig látunk példát, még a szélesebb értelemben vett nagy család, a rokonság, sőt, az ismerősök körében is olyan párkapcsolatra, ahol a felek legalább ne ölnék egymást. Ahol az őszinte és igaz szeretet és gyengédség megnyilvánulásaival lehetne találkozni a hétköznapokban.
Igen, ölik egymást: megy a folyamatos veszekedés, szekálás. Amit gyakran az alkohol fűt. Ha nem is mindkét, hát legalábbis az egyik oldalon. De még ha hiányzik is a pia, még ha nincsenek is nagy drámák: hát akkor az megy, ami egyébként gyakran kicsit sem jobb: az ásító közöny és rezignált (el)hallgatás. Nem együtt, hanem csupán egymás mellett élés, párhuzamos, elhidegült dimenziókban. Nincs valódi, őszinte kommunikáció, csak a sérelmek halmozása és dédelgetése. Dialógusok helyett végtelen monológok. Kívülről persze ebből ritkán látszik sokminden. A látszat nyugalmára – avagy a nyugalmi látszatra – többnyire adnak azért.
Ha az ismerősi körömben szétnézek, akkor a saját gyermekkorom egész idillinek tűnik: az én szüleim nem piáltak, nem bántottak és tisztességgel, szeretettel gondoskodtak rólam. Ha sérültem is, az a legjobb szándékaik ellenére történt. Sajnos a barátaim egy jelentős része még ezt sem mondhatja el magáról. Még ha nem is verték rendszeresen (amire sajnos szintén akad példa bőven), szavakkal akkor is bántották. Hihetetlen, milyen sok példát látok olyanra, amikor a szülő teljesen aláásta a saját gyereke önbecsülését („nem vagy te fiam/lányom jó semmire” és a többi).
És az a nagy helyzet, hogy amennyiben a saját nemzedékemben nézem a párkapcsolatokat, hát akkor az arányok határozottan jobbak. Igen, lehet, hogy arányaiban jóval kevesebben, később és kevesebb gyermeket vállaltak – de arányaiban akkor is több elmélyült, valódi szereteten alapuló párkapcsolatot látok magam körül. Igen, túl sokan vitték tovább az egészségtelen nemi és családi szerepmintákat, amiket a szüleiktől láttak – de meglepően sokan túl is léptek azokon. A gének és a transzgenerációs traumák nem determinálnak: meghaladhatók. És jóval több párt látok, mint a szüleim generációjában, akik megtanultak kommunikálni – ami szinte nevetségesen közhelyes apróságnak tűnik, de mégis, ezen állhat vagy bukhat egy párkapcsolat: kom-mu-ni-ká-ci-ó.
Megosztani. Megbeszélni. Megérteni.
És őszintén szólva azt sem tartom kimondottan negatív trendnek, hogy nagyobb a válások aránya: hiszen ahhoz is kell bölcsesség és bátorság, hogy az ember belássa és kilépjen egy kapcsolatból, ahol már csak a csendes és lassú halál várna rá. Inkább nevelkedjen a gyerek jól működő mozaik-családban, mint rosszul működő „hagyományos” családban.
Ez a poszt nem arról szól, hogy az egyik generációt dicsérje vagy a másikat szapulja. Minden nemzedékben vannak jó és rossz példák. Csak arról szól, hogy a saját tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá azt, hogy a párkapcsolatok és családok általános hanyatlásának korában élnénk. Még rengeteg fejlődés áll előttünk, de az irányok nem mindig rosszak. Lehet, hogy változik az, hogy mit tekintünk jó kapcsolatnak, és mit tekintünk családnak – de szerintem ez így van jól. Végső soron a család lényege a szeretet, ami pedig ugye, tudjuk, nem egy érzés, hanem egy képesség. Tanulni kell, gyakorolni kell. Különben berozsdásodik, különben csak ártunk vele magunknak és másoknak is.
