Fontos pillanat jött el tegnap a magyar parlamentben. A magyar miniszterelnök kiállt az azonos nemű párok örökbefogadása mellett. Ez Európa nagy részén persze nem lenne különösen nagy hír, de idehaza, ahol az elmúlt 16 évben egyetlen egyszer sem állt ki a szivárványcsaládok mellett egyetlen kormánypolitikus sem – ez óriási evolúciós urgrás. És igen, a fanyalgók kedvéért: pont ilyen hangnemben kell elküldeni ezeket az álszent, cinikus fajankókat a francba a hálószobánkból! Hogy mennyire képmutató, álszent társaság, arról megint tökéletes látleletet mutat a bajorországi fideszes főkonzul, aki semmi kivetnivalót nem látott egy homofób kormány támogatása és aközött, hogy közben az azonos nemű kedvesével legálisan egybekeltek Németországban. Elegünk van már az éjjel ereszen kúszó, nappal ájtatoskodó, éjjel kokót szippantó aztán nappal drogellenes harcoskodó, tudathasadásos kettős mércés gyűlölködésből! Éjen a magyar szabadság! ❤ ️‍

Néha úgy érzem, azok az emberek, akik a leginkább el vannak akadva, látszólag jól vannak. Elvégzik a napi teendőiket, bejárnak dolgozni, leviszik a szemetet. Minden „objektív” kritérium szerint teljesítik, amit egy állampolgárnak teljesíteni kell. De valójában belül haldokolnak: automatákká váltak, akik elidegenedtek a saját érzéseiktől – mintha más életét élnék. Időzített, két lábon járó bombák. És itt most nem lappangó vagy akár diagnosztizált pszichiátriai zavarokról beszélek: az más kategória. Ezek az elakadások nem diagnosztizálhatók. Sokszor láthatatlanok az elakadó számára. Sőt, gyakran hétköznapi szürke nyugalomnak, kötelességnek, szokásnak, hagyománynak vagy éppen élvhajhászásnak álcázzák magukat. Kényelmes akadályt, önkorlátozó, önáltató hiedelmeket képeznek, elterelik, elzárják a fejlődés útját, hamis álcák felöltésére késztetnek. Vannak, akik mesterfokra fejlesztik a belülről nyomasztó szorongás, feszültség menedzselését. Gyógyszerekkel, piával, munkával vagy mással. Látszólag jól funkcionálnak a hétköznapokban, de belül már üresek: legfeljebb a tüneteket tudják kezelni, a látszat nyugalmát megőrizni. És csak az életük végén döbbennek rá a halálos ágyon, hogy úristen, én már régóta nem élek. Halott vagyok, még mielőtt meghaltam volna. Szerencsésebbek azok, akik már nem tudnak együtt élni egy hamis énnel, egy hamis életformával. Legalábbis hosszú távon szerencsések. Rövid távon többnyire krízisbe kerülnek. Ez veszélyes időszak, sajnos vannak, akiket maguk alá gyűr a kétségbeesés. De egyben a krízis lehetőség is lehet. Ha képesek nyitottan és alázattal tanulni, gyarapodni ebből a krízisből, ha nem félnek segítséget kérni, mikor sérülékenyek, ha képesek újra hitelesen kapcsolódni, akkor elindulnak előre a szülőcsatorna sötétjében a fény, az újjászületés felé. (note to myself)

Van egy olyan érzésem, hogy amikor a jövő történészei megírják korunk történetét, a COVID-járvány fontos választóvonalként fog szerepelni. Nem azért, mert mindent megváltoztatott, hanem mert egy már korábban elindult folyamat ekkor kapcsolt magasabb fokozatba: a digitális elmagányosodás. A közösségi tereink visszaszorulnak. Egyre több társas tevékenység tevődik át az online térbe. Egyre többen dolgoznak és tanulnak otthonról. Egyre több emberi interakciót bonyolítunk le képernyőkön keresztül. Vásárolunk, szórakozunk, randizunk, barátkozunk és vitatkozunk anélkül, hogy fizikailag jelen lennénk egymás életében. És bár ezek a változások gyakran a technológiai fejlődés vagy a kényelem növekedéseként jelennek meg, egyre több jel utal arra, hogy komoly ára van ennek. Nemcsak a mentális egészségünk, hanem a testi egészségünk szempontjából is. Nem a technológiával van a probléma önmagában. Nem a közösségi médiával vagy az okostelefonokkal. Hanem azzal, hogy egy hiperszociális faj tagjaiként szó szerint kapcsolatból épülünk fel. Az emberi agy, az idegrendszer és az érzelmi világunk évmilliók alatt a személyes találkozásokhoz alkalmazkodott. Szükségünk van arra, hogy egy térben legyünk másokkal. Hogy lássuk egymás arcát, halljuk a hangszínt, érzékeljük a gesztusokat. Hogy együtt nevessünk, együtt gyászoljunk, együtt hallgassunk. Az igazán mély emberi kapcsolódások többsége még mindig a fizikai térben születik meg. És miközben a technológia egyre több lehetőséget kínál a kapcsolattartásra, paradox módon egyre kevesebb alkalmat hagy a valódi kapcsolódásra. Talán ez lesz korunk egyik legnagyobb paradoxona: soha nem volt még ennyire könnyű elérni egymást, és soha nem volt még ennyire nehéz igazán találkozni. (note to myself)

Megnéztem az HBO Z generációt bemutató epikus sorozatának, az Euphoriának az utolsó évadát. A finálé nekem csalódás volt (spoiler alert). Sokan a sokkolóan obszcén tartalmak miatt kritizálták a sorozatot. Azért, mert túl sokat mutat szexualitásból, drogokból. Vagy mert túlságosan realistán, túl sötéten ábrázol dolgokat. Nekem ezzel önmagában nem lenne problémám. Szerintem a záró évad ígéretesen indult. Bár egy kicsit sztereotípiák mentén, de olyan témákat akart ábrázolni, amik valósak: tradwife álmok, sugar babyk, OnlyFan karrierek, szexmunka, drogfutárok és függőségek a fentanil-válság árnyékában. Nem értek egyet az ezzel kapcsolatos prűd (vagy álprűd) kritikákkal. Azzal sem lenne problémám, hogy végül a szereplők szinte mind kétségbeejtő helyzetbe kerülnek. Vagy hogy a főhős, Rue végül fentanil-túladagolásban hal meg. De az a végtelenül leegyszerűsített morális tanmese, amiben végül az egész kulminálódik: az nagy csalódás volt. Lehetett volna esetleg mondani valamit arról, hogy miért is vált ilyen halálossá az illegális drogpiac Amerikában. Hiszen a fentanil a drogellenes háború, a drogtilalom szuperproduktuma, egyfajta torz válasz az amerikai egészségügyi rendszer csődjére. Ami képtelen arra, hogy holisztikus és adekvát válaszokat adjon arra a rengeteg szenvedésre, amit a társadalmi egyenlőtlenségek generálnak. Ehelyett miben találja meg a rendező a megoldást? Abban, hogy „túl sok” az empátia. Pff. Ehelyett inkább erőszakkal kellene megoldani a drogellenes háborút. Pff. Mintha nem pont ez vezetett volna már eleve a fentanilhoz és a túladagolási járványhoz! Mintha arról lenne szó, hogy a függőségből való felépülést támogatása lett volna az, ami csődöt mondott – és nem a drogellenes háború logikája. Az AA-ból kiábrándult Ali, mint valami régivágású akcióhős, fegyverrel „tesz rendet”, kinyírja a drogárus gengsztert (akinek nyilván más áll a helyébe: hű micsoda megoldás!). Micsoda innováció! Mintha valami zs-kategóriás 90-es évekbeli akciófilmet látnánk. És utána beveszi magát a Biblia Öv alá, ima, kereszt. Ennyi az üzenet? Nyírjuk ki a dílert aztán imádkozzuk ki magunkat a fentanil válságból? Térjünk vissza valami idealizált 50-es évekbeli rurális texasi életformához? Hát ez így gyenge. Egy elszalasztott lehetőség, hogy mondjunk valami fontosat valóban jelentős társadalmi problémákról.

Daan Keiman, a holland OPEN Foundation oktatási vezetője megfogalmazott egy fontos gondolatot a pszichedelikus konferencián: egyre több ember érzi magát elakadva, elszakadva emberektől, természettől, jelentéstől. Óriási spirituális éhség mutatkozik meg az emberekben – és mégis, a történelmi egyházak ezt az éhséget nem képesek kielégíteni. Templomok konganak üresen vagy zárnak be. Egyre több ember keresi a spirituális éhség kielégítését – a válaszokat az élet nagy kérdéseire – a templomokon kívül. Új spirituális módszerek és közösségek indultak virágzásnak, amit sokan a „new age” kategóriába sorolnak. Ezek közé tartoznak a pszichedelikumok – avagy más néven az enteogének – köré épülő közösségek. Amik gombamódra szaporodnak Nyugaton, ahol komoly gyökereik nincsenek. Ayahuasca, iboga, San Pedro, varázsgomba. Ezek a szerek, megfelelő körülmények és előkészülés esetén, olyan misztikus élményeket nyújtanak, amelyek gyakran egyéniek – de nem ritkán közösségiek is. Az egység, a transzcendencia, a mély kapcsolódás, a kimondhatatlan szentség és jelentés élményét. Olyan tapasztalatokat, amelyekre sokan egész életükben vágynak, és amelyeket nem találnak meg az intézményes vallások keretei között. Hozzáteszem: a modern tudomány által meghatározott intézmények falai között sem (a tudomány hasznos, de nem is feladata megválaszolni bizonyos végső kérdéseket). A konzervatív hagyományok őrizői ezt a jelenséget gyakran gyanakvással vagy ellenségesen fogadják (akárcsak sokan a tudomány képviselői közül egyébként). És a kritikáknak van némi alapja. A spiritualitásnak például valóban többről kell szólnia, mint rendkívüli élmények hajszolásáról. Egy misztikus tapasztalat önmagában még nem tesz bölccsé, együttérzővé vagy erkölcsösebbé senkit. Ráadásul a karizmatikus vezetők által irányított új közösségekben gyakori a lehúzás és az áltudományos sarlatánság is (na nem mintha a történelmi egyházakban ne lenne ilyen, sőt). De talán a kérdést nem úgy kellene feltennünk, hogy a pszichedelikus spiritualitás helyettesítheti-e a hagyományos vallásokat – vagy akár a tudományt. Hanem úgy, hogy mit árul el a mai társadalomról az a tény, hogy emberek milliói érzik magukat spirituálisan éhezőnek. Miért van az, hogy egyre többen keresik a kapcsolódás, a közösség, a transzcendencia és a jelentés élményét máshol? Mit veszítettünk el a modern világban, amit ilyen sokan próbálnak újra megtalálni? Lehet, hogy a pszichedelikumok – önmagukban – nem a válaszok (bár eszközök, bölcsen használva, lehetnek). A lényeg, hogy a kérdés, amelyre az emberek segítségükkel választ keresnek, nagyon is valós.

A haarlemi pszichedelikus konferencia egyik legkülönlegesebb vendége nem kutató, terapeuta vagy filozófus volt, hanem egy őslakos vezető az Amazonas vidékéről. Álvaro Tukano a brazíliai Felső-Rio Negro régió Tukano népének vezetője, aki több mint négy évtizede küzd az őslakos közösségek jogaiért, földjeik védelméért és kulturális örökségük megőrzéséért. Munkássága révén a modern brazil őslakos mozgalom egyik meghatározó alakjává vált. Népe számára az ayahuasca a közösségi, spirituális és gyógyító hagyomány szerves része. A főzet használata elválaszthatatlan az őslakos kozmológiától, a természettel való kapcsolattól, az ősök tudásától és a közösségi felelősségtől. Támogatja az őslakos tudás tiszteletét és elismerését, ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy az ayahuasca globális népszerűsége könnyen vezethet a hagyományok leegyszerűsítéséhez, kulturális kisajátításához vagy kereskedelmi célú kihasználásához.

Tegnap este az ICPR 2026 egyik legizgalmasabb panelbeszélgetését hallgathattuk meg Haarlemben, ahol három olyan gondolkodó ült egy színpadon (bár egyikük csak virtuálisan), akik gyökeresen eltérően látják a tudat és a valóság természetét – és ebből következően másként magyarázzák a pszichedelikus élmények lényegét. Anil Seth pragmatikus materialistának vallja magát – szerinte a tudatot a test teremti, az agyunk folyamatosan predikciókkal modellezi a valóságot, és a pszichedelikus élmény arról szól, hogy ez a valóságmodellezés eltérül, torzul. Az élményeink pusztán hallucinációk, nincs mögöttük nagy metafizikai igazság. Christof Koch az integrált információs teória (IIT) egyik képviselője, a tudatkutatás egyik legismertebb idegtudósa. Szerinte a tudat nem magyarázható egyszerűen idegsejtek aktivitásával, és a kérdés sokkal mélyebb annál, mint ahogy a legtöbb materialista elképzeli. Szerinte a pszichedelikus élmény valami olyan mutat meg valóság természetéről, amit a tudomány nem képes. Bernardo Kastrup az analitikus idealizmus képviselője: amellett érvel, hogy nem az anyag hozza létre a tudatot, hanem éppen fordítva: a tudat az elsődleges, és a fizikai világ ennek egy megnyilvánulása. Osztja Aldous Huxley elépzelését arról, hogy az agyunk valójában egyfajta szelep, ami kiszűri a valóság teljes spektrumát – a pszichedelikumok pedig ezt a szelepet megnyitják és a dolgok olyannak tűnnek, amilyenek: végtelennek. A vita témája pedig nem volt kisebb, mint: pszichedelikumok, tudat és a valóság természete. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha spoilerezem, hogy nem térítették meg egymást a vitában részt vevők – ugyanakkor kiderült, hogy egy csomó mindenben teljesen egyetértenek. Az egyik ilyen dolog az, hogy a pszichedelikumok hihetetlenül izgalmas új lehetőségeket vetnek fel az elme és az agy kutatásában. Még a szkeptikus materialista Anil Seth is azt gondolja, hogy a pszichedelikus élmények jóval többek holmi „tévképzeteknél” – nagyon fontos tanulságokkal szolgálnak a kutatás és a gyógyászat számára.

Képzeljük el, hogy olyan fájdalom kínoz bennünket, amelyet sok orvos a világ legelviselhetetlenebb fájdalmai között tart számon. A cluster fejfájás rohamai naponta többször is jelentkezhetnek, hetekig vagy hónapokig tartó időszakokon keresztül. A fájdalom olyan intenzív lehet, hogy a beteg nem tud ülni vagy feküdni, hanem kétségbeesetten járkál fel-alá. Mégis, a kutatás és a gyógyszerfejlesztés sokáig viszonylag kevés figyelmet szentelt ennek az állapotnak – és a hagyományos gyógymódok ritkán működnek és sok mellékhatással járnak. Az Interdisciplinary Conference on Psychedelic Research 2026 konferencián interjút készítettünk Joanna Kempner szociológussal, a Psychedelic Outlaws című könyv szerzőjével. Könyve a Clusterbusters nevű betegközösség történetét mutatja be: olyan emberekét, akik saját szenvedésük enyhítésére kerestek megoldást, és akik azt tapasztalták, hogy a pszilocibin és más pszichedelikus szerek megszakíthatják vagy megelőzhetik a cluster fejfájás ciklusait. A történet különösen érdekes azért, mert itt a feltételezett terápiás hatás nem elsősorban a mély pszichedelikus élményből vagy annak pszichológiai jelentéséből fakad, hanem valószínűleg azokból a neurobiológiai folyamatokból, amelyeket ezek az anyagok az agyban kiváltanak. Kempner könyve egy kevésbé ismert, de rendkívül fontos kérdésre is ráirányítja a figyelmet: milyen szerepet játszanak maguk a betegek a tudományos felfedezésekben? A pszichedelikus reneszánsz történetét gyakran kutatók, klinikák és egyetemek történeteként meséljük el. A Clusterbusters példája azonban azt mutatja, hogy a betegek nem csupán a kutatás alanyai lehetnek, hanem a tudás létrehozói is. Saját tapasztalataik megosztásával, információk gyűjtésével és közösségek szervezésével olyan felismerésekhez juthatnak, amelyekre a tudomány csak évekkel később figyel fel. Az interjú hamarosan a Drugreporteren.

A konferencia egyik legérdekesebb szekciója az volt, ahol a negatív eredménnyel zárult kutatásokat mutatták be. Miért fontos ez? Azért, mert a tudomány nemcsak a pozitív, hanem a negatív eredményekből is sokat tanul. Miközben a médiában gyakran fekete-fehér kép jelenik meg – a pszichedelikumok vagy csodaszerek, vagy egyáltalán nem működnek és veszélyesek –, a tudományos bizonyítékok ennél jóval árnyaltabb képet mutatnak. A pszichedelikumok nem csodaszerek, és nem mindenkinél hatnak. Ugyanakkor egyre több adat utal arra, hogy bizonyos, kezelésre nehezen reagáló mentális zavarok esetén klinikailag jelentős javulást hozhatnak, különösen akkor, ha megfelelő pszichológiai támogatással és gondosan kialakított terápiás környezetben alkalmazzák őket. Az ilyen vizsgálatok segítenek pontosabban megérteni, hogy kiknek, milyen körülmények között és milyen mértékben jelenthetnek valódi segítséget. Egy nagy német vizsgálatban a pszilocibin kezelésre rezisztens depresszióban nem érte el az előre meghatározott elsődleges végpontot, noha több más mutatóban kedvező hatások mutatkoztak. Egy holland kutatásban a ketamin akut lelki krízishelyzetben nem bizonyult hatékonyabbnak az aktív placebónál. Egy harmadik, placebo-kontrollált vizsgálat pedig nem talált bizonyítékot arra, hogy a mikrodózisú LSD hatékonyan csökkentené az ADHD tüneteit. Mindhárom kutatás jelentős várakozásokkal indult, és egyik sem igazolta maradéktalanul az eredeti hipotézist. A tanulság azonban nem az, hogy a pszichedelikumok vagy a ketamin „nem működnek”. Sokkal inkább az, hogy a valóság összetettebb annál, mint amit a lelkes beszámolók vagy a szenzációhajhász hírek sugallnak. A tudomány akkor halad előre, ha nemcsak a sikereket, hanem a kudarcokat is komolyan veszi. Ezek a vizsgálatok arra emlékeztetnek, hogy a gyógyszerek hatása mellett az elvárások, a terápiás környezet, az emberi kapcsolatok és a placebohatás is fontos szerepet játszhatnak. A pszichedelikus kutatás most lép abba a szakaszba, ahol a kezdeti lelkesedést egyre inkább a kritikusabb, árnyaltabb és módszertanilag szigorúbb megközelítés váltja fel.

Az MDMA-t manapság úgy ismerik főleg, mint ecstasy – a partidrog. Azt kevesen tudják, hogy amikor ez a szer megjelent a 70-es években, elsősorban pszichoterapeuták használták. Egy Leo Zeff nevű pszichoterapeuta alkalmazta először párterápiában. Rájött ugyanis, hogy az MDMA hatása alatt a gyakran elhidegült, ellenségessé vált párok tesznek valami olyat, amit a sima beszélgetős terápiában csak nagyon nehezen lehetett elérni: odafigyelnek egymásra, meghallgatják egymást anélkül, hogy már rögtön az elmés és gonosz replikát készítenék magukban. Tegnap a Pszichedelikumok Kutatásának Interdiszciplináris Konferenciáján meginterjúvoltuk Anne Wagner kanadai klinikai szakpszichológust és terápiás módszerfejlesztő kutatót, aki az MDMA hatásait vizsgálja párterápiában. A kutatás lényege, hogy a PTSD (poszttraumás stressz zavar) kezelését nem kizárólag az egyénre, hanem a párkapcsolatra is kiterjeszti. Abból indul ki, hogy a trauma nemcsak a traumatizált személyt érinti, hanem a partnerét és a kapcsolatot is. A kutatásban a kognitív viselkedésterápia egy párokra alkalmazott formáját (Cognitive Behavioral Conjoint Therapy for PTSD, CBCT) módszert kombinálják MDMA-val. A CBCT egy bizonyítékokon alapuló párterápiás módszer, amelyet Candice Monson dolgozott ki. A cél nemcsak a PTSD tüneteinek csökkentése, hanem a kapcsolat működésének javítása is. Olyan párok vesznek részt a klinikai vizsgálatban, ahol az egyik partner PTSD-ben szenved. A hagyományos 15 alkalmas CBCT programot egy intenzív, 7 hetes formára sűrítették. A folyamat során két alkalommal mindkét partner MDMA-t kap terápiás környezetben. A trauma kapcsolati sérülés, ami kapcsolatban is gyógyulhat. Fontos megjegyezni, hogy nem az MDMA az, ami gyógyít: ha valaki terápiás környezeten kívül eki tablettákat töm magába, attól nem fog kigyógyulni. traumából. Az MDMA csak egy eszköz, ami a megfelelő, avatott kezekben válhat a gyógyulás katalizátorává olyan elakadások esetén is, ahol a hagyományos beszélgetős terápia kevésbé hatékony.