Bob Thurman, a legendás buddhista tanító és tibetológus egyetemi professzor, a 60-as évek ellenkultúrájának egyik ikonikus figurája, a Dalai Láma személyes jó barátja, Uma Thurman színésznő apja két napja eltávozott ebből az életből. Fiatalkorában fényes karrier állt előtte: gazdag new york-i család sarjaként elitiskolákba járt, majd a Harvardon kötött ki, ahol ekkoriban, a 60-as évek elején, Timothy Leary és Richard Alpert (a későbbi Ram Dass) éppen híres kísérleteiket folytatták az LSD-vel és a varázsgombával. Thurman maga is tapasztalatokat szerzett a pszichedelikus szerekkel: mint sok más kortársának, ez volt az első olyan komoly tapasztalása, ami elindította a keleti spiritualizmus felfedezésének útján. De 1961-ben egy ennél még jelentősebb élmény érte: egy balul sikerült autószerelés közben elveszítette a fél szemét. A halandósággal, a múlandósággal való eme szembesülés után otthagyta a Harvardot és Indiába utazott, ahol emigráns tibeti lámákat kezdett angolra tanítani. Megismerkedett a fiatal Dalai Lámával, akivel barátok lettek. Hamarosan maga is a tibeti buddhizmus hatása alá került. Olyannyira, hogy ő lett az első Dalai Láma által felszentelt amerikai szerzetes. Hazatérve az USA-ba azonban gyorsan rájött, hogy ott a szerzetesi élet nem neki való. Ekkoriban csatlakozott Timothy Leary-hez és köréhez Millbrookban, a legendás birtokon, ahol a renitens harvardi professzorok szabadon folytathatták nem tudományos kísérleteiket a pszichedelikumokkal. Thurman szerint ezek a kísérletek megfeneklettek, hiszen a pszichedelikumok hasznosak ugyan, de csupán betekintést engednek egy másik valóságra – egy hegycsúcsra. De ennek a hegycsúcsnak a megmászását csak kitartó meditációval, megfelelő önismerettel és életvitellel lehet elérni – hirdette Thurman. Thurman sikertelenül próbálta rábeszélni Leary-t, hogy hagyjon fel a mértéktelen szerhasználattal – viszont Millbrookban megismerkedett Leary szintén kiábrándult, válófélben lévő feleségével, az arisztokrata származású német szupermodell Nena Schlebrüggével. Bár a barátaik arra számítottak, ez is egyike lesz a 60-as évek tiszavirágéletű hippi-házasságainak, valójában kapcsolatuk és szövetségük életre szólónak bizonyult. Thurman visszatért a Harvardra, ahol világszerte elismert buddhista kutató és tibetológus professzor lett, aki számos könyvben ismertette a nyugati közvéleménnyel a tibeti buddhizmust, annak is főleg a Gelug iskoláját, amihez a Dalai Láma is tartozik, és ami Nágárdzsuna, a középkori indiai buddhista filozófus eszméit fejlesztette tovább. Számos tibeti szöveget lefordított angolra, így a Mahájána-buddhizmus egyik fontos könyvét, a tibeti halottaskönyvet is újrafordította. Nem meglepő, hogy Thurman egyik legnagyobb hozzájárulása a súnjata (üresség) fogalmának megmagyarázása volt, amit Nyugaton gyakran félreértenek. Miközben sokan az ürességet a semmivel vagy a nihilizmussal azonosítják, Thurman újra és újra rámutatott arra, hogy a buddhista üresség valójában nem a dolgok nemlétezését jelenti, hanem azt, hogy semmi sem létezik önmagában, függetlenül minden mástól. Az üresség így nem a jelentés hiánya, hanem az egymásrautaltság felismerése. Thurman számára ez nem pusztán filozófiai belátás volt: azt tanította, hogy amikor megértjük, mennyire összekapcsolódik minden létező, természetes módon születik meg bennünk az együttérzés is. Ezzel hidat épített az ősi madhjamaka filozófia és a modern nyugati gondolkodás között, és emberek ezrei számára tette érthetővé, hogy az üresség nem hideg metafizika, hanem a szabadság és a szeretetteljes kapcsolódás lehetősége. Mivel semmi sem létezik önmagában, ezért semmi sem vész el nyomtalanul – hálával emlékezünk rád, Bob Thurman! ❤

Először Dosztojevszkij fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy egy társadalom civilizáltságának fokát legjobban a börtöneinek állapota mutatja. Nos, ha ebből a szempontból nézzük országunk civilizáltságának fokát, hát elég elkeserítő képet kapunk. Nem elég, hogy az egész EU-ban nálunk vannak a legtúlzsúfoltabb börtönök, és nálunk a legmagasabb a fogva tartottak lakossághoz képesti aránya – a fogva tartás körülményei is a béka feneke alatt vannak. És a börtönökben nem csak rablógyilkosok vannak: a majdnem 20 ezer fogva tartott többsége nem erőszakos bűnelkövető. A drogellenes háború következtében több száz ember kapott hosszú börtönbüntetést kábítószeres bűncselekmények, köztük például a kannabisz termesztése miatt – amit egyre több országban már legális körülmények között lehet folytatni. A széles körben elterjedt mítoszt, miszerint a börtönökben luxuskörülmények közt élnek, olyanok terjesztik, akik valószínűleg soha nem láttak magyar börtönt belülről. Az elmúlt 16 évben, de a jogvédők kitiltásával, és különösen a COVID járvánnyal ezek a körülmények tovább romlottak. Erőszak, sanyargatás, a kapcsolattartás nehézségei, a BV dolgozók elégedetlensége miatt mélypontra süllyedt a morál. „A bizalmatlanság, kiszolgáltatottság és megbecsülés hiánya toxikus hangulatot okozott,” mondja Huszár László, a BVOP egykori parancsnokhelyettese a Válasz Online interjúban (belinkelem lent). Aki azt is elmondja, hogy a börtönnépesség növelése nem csökkenti számottevően a bűnözést. Az előző kormány öt új börtön nyitását tervezte, amiből csak egyet adtak át – a valódi megoldás azonban az lenne, hogy kevesebb embert zárjunk börtönbe. Ehhez szükség lesz egy komoly büntetőjogi reformra, és ehhez társadalmi szemléletformálásra. Le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a börtön valamiféle emberjavító intézmény – valójában leginkább megnyomorítja az embert, és ezért csakis végső eszközként alkalmazható, erőszakos bűnelkövetők esetében. A büntetés pedig ott is maga az elzárás – és nem pedig a kínzás és embertelen bánásmód. A börtönbüntetés alternatíváit kell szélesíteni, és aki pedig börtönbe kerül, annak biztosítani kell a valódi társadalmi rehabilitáció lehetőségét – különben csak tovább gerjesztjük a meglévő szociális feszültségeket és problémákat.

A mai magyar korcsma – ez jutott eszembe ifj. Vidnyánszky legújabb darabjának, a 4-6-osnak a próbáján. Mert a darab még félkész, majd csak őszre fog elkészülni teljesen, ahogy azt maga a rendező mondta el az előadás előtt. Szó szerint is, hiszen egy mai magyar kocsmában játszódik a történet, mégpedig a nagykörúton. És képletesen is, hiszen ebbe a sarki kocsmába belesűrítette a rendező a mai Magyarország minden búját és baját, vágyát és álmát. Szokás szerint könnyedén váltogatva a műfajok (koncert, a dráma, a klip és a közösségi média) között. Ínyencként válogatva, pakolva egymásra a legkülönfélébb bújtatott és nyílt, pszichológiai és történelmi üzeneteket – a maga keserédes humorával fűszerezve. A profi színészek mellett olyan névvel is találkozunk a szereplők listáján, mint Szirmai Marcell – művésznevén Pogány Induló, akinek a személye önmagában is tinimágnes. A főleg gen Z fiatalokból álló közönség eufórikus óvációban adott hangot a tetszésének, amikor rappelve berobbant a színpadra – a füstgépek hozzásegítettek, hogy az ember ott tényleg egy koncerten érezte magát. No de én (aki persze nem vagyok színkritikus, csak műkedvelő amatőr) azt gondolom, hogy ez a darab nem csak Szirmai miatt tetszik méltán a tizen-huszonéveseknek. Az egész nyelvezete és humora, sodró vizuális elemei, lendületes mozgásvilága és témái éppúgy megszólítják a fiatalokat, mint az interaktív tér, amit a rendező teremt és ami nem csak elmossa a határokat a színpad és néző közt – de konkrét lehetőséget is ad, hogy rajta hagyja személyes nyomát az előadás díszletén. A darab a magyar nemzeti ünnepeken végighaladva felidéz vérzivataros történelmi traumákat – a magyar történelem szekrényéből csontvázak esnek ki: avagy orosz kiskatonák, szó szerint. És a történelmi traumák közé oda vannak szőve egyéni – transzgenerációs – traumák: különöse erősnek és találónak éreztem a főszereplő lány szülei közötti vonzás-taszítás dinamika, és a közéjük szorult gyermek tehetetlenségének ábrázolását. A finálé Magyarország feltámadásának allegóriája: a Horthy-korszak egy negédes hazafias operett dalával aláfestve, amit a nyilasok a szerzők zsidó származása, Rákosiék a dal nacionalista hangvétele miatt tiltottak. Önmagában állatorvosi lova ennek az abszurd, hibrid, köldöknézően provinciális de mégis európai magyar kocsmának. A színészi játék tekintetében különösen erős alakítás lett a Kovács Patrícia által eljátszott csaposnő, de a világból cinikusan kiábrándult, helyezkedő és kötekedő könyvelő figurája is szépen ki van bontva. Nati (Gál Réka Ágota), a főhős éneklése és tánca is megmozgatta a közönséget. A jelenetek mintha spontán történnének, a színészek mintha impróznának, pedig micsoda munka van emögött – állapítottam meg. Ha egy ellenpontot kéne említenem a darab kapcsán: a nagy pörgésben talán túl sok mindent is akar mondani a rendező, és nem minden szálat tud kibontani megfelelően. Ez mondjuk talán önmagában is ennek a pörgő digitális kornak köszönhető. Ha az a cél, hogy „kis” Vidnyányszki (ahogy emlegetni szokták) megnyerje a színházat a fiatalságnak – avagy a fiatalság nevében meghódítsa a színházat, akkor nagyon jó úton jár. Én, az X generációs, még felférek a vonatra. És egyes nálam idősebb nézők is élvezhetik persze. Azt viszont gyanítom, az egész darab tempójához – és itt most nyelvezet, zene, látványvilág, mozgás és tánc együttesét értem – az idősebbek többsége nehezen tud felzárkózni. De mint a darab után megállapítottam: ez nem is baj. Minden generációnak újra ki kell találnia a színházat: megőrizve megújítani, megszüntetve megőrizni – aufhebung, ahogy Hegel mondaná. Óriási szükség van arra, hogy ebben a digitális világban a színház ne csak mint valami muzeális érték maradjon fenn, ahol feszengve ásítoznak a fiatalok – hanem a színház, mint szenvedélyes szeretet tárgya és helyszíne élje túl, ami felkavar, régi értéket tár fel miközben újat mond róla, pokolba merül majd katarzist szül. És ifj. Vidnyánszky színháza ilyen. Ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.

Nagy örömmel látom, hogy egyre több nő kerül vezető pozícióba a közéletben. Őszintén szólva, korábban idegenkedtem attól, hogy figyelni kell a nemi egyensúlyra. Úgy éreztem, hogy a tehetségnek és a szorgalomnak kellene eldöntenie, ki jut előre, nem a nemi hovatartozásnak. Az elmúlt években azonban sok időt töltöttem nemzetközi szervezetekben, konferenciákon, szakmai közösségekben, és megváltozott a véleményem. Azt tapasztaltam, hogy a kiegyensúlyozottabb nemi arányok nemcsak a nőknek jók, hanem nekünk, férfiaknak is. Jobb a légkör, több a nézőpont, emberibb a működés. Ma már kifejezetten zavar, ha egy konferencia paneljén csak férfiak ülnek, vagy egy közösség vezetésében alig vannak nők. Nem azért, mert minden nővel egyetértenék. Nyilván nem. Ahogy férfiak között is vannak olyanok, akikkel nem értek egyet. Egyszerűen természetessé vált számomra, hogy a nők jelenléte és képviselete ugyanolyan fontos, mint az oxigén a levegőben. De van egy másik probléma is, amiről kevesebbet beszélünk. Vannak szakmák, amelyek szinte teljesen elnőiesedtek: az óvodapedagógia, a tanítói pálya, a szociális munka, a családsegítés, a gyermekvédelem, az addiktológiai ellátás, az ápolás, vagy egyre inkább a pszichológia is. Ennek részben prózai oka van: ezek rosszul fizetett és alacsony presztízsű szakmák (főleg az állami és civil szektorban). Egy olyan társadalomban, ahol még mindig erős az elvárás, hogy a férfi legyen a családfenntartó, ez sokakat eltántorít. De kulturális oka is van: a gondoskodást, az empátiát még mindig hajlamosak vagyunk női tulajdonságnak tekinteni. Pedig a társadalom peremére szorult emberek támogatása, a gyerekek nevelése, a betegek és idősek gondozása a legfontosabb társadalmi feladatok közé tartozik. Ezek a munkák rendkívüli tudást, felkészültséget, empátiát és elkötelezettséget igényelnek. Sokat elárul egy társadalom értékrendjéről, hogy mennyire becsüli meg azokat, akik ezt végzik. Közben a ma felnövekvő gyerekek egyre kevesebb olyan férfi szerepmodellel találkoznak, akik azt mutatják meg, hogy a férfiasság nemcsak versengést, dominanciát jelenthet, hanem gondoskodást, empátiát és érzelmi intelligenciát is. Nem csoda, hogy sok fiú végül az internet manoszféra üresfejű lusta heréiért, páváskodó agresszív kiskakasaiért lelkesedik. Én nemcsak több női politikust, cégvezetőt és tudóst szeretnék látni. Hanem több jól megfizetett és megbecsült férfi óvóbácsit, tanítót, pszichológust, szociális munkást, családsegítőt és gyermekvédelmi szakembert is.

Látom magam körül a hitetlenkedéssel vegyes döbbenetet, ahogy a kormányzati szereplők sorra olyan dolgokat mondanak ki, világosan és közérthetően, amiket 16 évig csak és kizárólag közellenséggé nyilvánított civilek és szakemberek mertek kimondani. Gyermekvédelemről, egyházi iskolákról, azonos nemű párokról, szociálpolitikáról, nemi esélyegyenlőségről – csak úgy kapkodjuk a fejünket. Hogy mi? Ezt egy miniszter mondta, tényleg? Szent tehenekhez nyúlnak hozzá, tabukat döntögetnek. Még nehezen szokjuk meg: igen, ötletek, eszmék, ideák, elvek, amiket szinte csak suttogva lehetett emlegetni hivatalos körökben, az most a centrum, a mainstream részévé vált. Furcsán keserédes most kormánypolitikusok szájából hallani ezeket: egyrészt meglepő, másrészt öröm, harmadrészt keserűség, hogy ilyen sokáig tartott.

Egy józsefvárosi csoportban osztotta meg egy felháborodott lakó, aki szerint a lakókörnyezetét „ellepték” a drogosok – mindenfelé szívják a kristályt, elhagyják a drogszemetet (pl. üvegpipákat). A probléma valós. A lakók ellenérzése jogos. Ki szeretne minden nap hasonló képekre ébredni? Ki szeretné, hogy a gyereke üvegpipákon gázoljon át a játszótér felé? Én biztos nem. A lakók gyors megoldásokat látnának szívesen: tűnjenek el. Vigyék el őket innen – bárhová, csak ne itt legyenek. Ez valahol érthető. Viszont a várost vezető döntéshozóknak ennél tovább kell (kellene) látniuk. Akármilyen rossz állapotban is vannak, ezek a „drogosok” – emberek. Ha meghallgatnánk az élettörténeteiket, akkor nagyon kemény dolgokkal szembesülnénk. Garantálom, hogy sokan közülük állami gondozásban vagy abúzív szülők mellett nőttek fel. Azt értem, hogy a felháborodott lakót ez nem érdekli – de az államnak igenis foglalkoznia kell ezzel is. Ezek az emberek nagy részt még gyermekként cserben lettek hagyva az állam által. És az államnak igenis van felelőssége abban, hogy most ne csak rendészeti kirakatakciók célpontjaként tekintsenek rájuk, hanem támogatásra szoruló emberként. Az utcai szerhasználat nem fog megszűnni a rendészeti kozmetikázástól – nem fognak felszívódni ezek az emberek a betonba. Ha valahonnan elűzik őket, hát más környéken jelennek majd meg. Ez nem csak rendészeti kérdés. Átfogó megoldásokra lenne szükség, amelyeknek része a lakhatás, a pszichiátriai ellátás, az oktatás, a munkahelyteremtés és legfőképpen: a közösség. A valahová tartozás – mert most nem tartoznak senkihez és semmihez. Tök jó lenne, ha a biztonsági kamerák, rendfenntartók, razziák és járőrözések mellett legalább annyit beszélnénk arról is: mi lesz velük, ha nem itt lesznek. Hol fognak élni, hogy fognak élni? Milyen támogatást kapnak az utcai túléléshez – hogy egyáltalán megéljék, hogy támogatást kapjanak a függőségből való felépüléshez? Olyan támogató közösségi tereket kell teremteni, ahol ezek az emberek – emberhez méltóan létezhetnek. Alternatívát kell adni az utcával, a lépcsőházakkal szemben. Nyugaton erre szolgálnak például a felügyelt szerhasználó helyiségek – amelyek nem csak a nyílt drogszcénák csökkentését szolgálják, de az első belépőpontot képezik a társadalmi integráció rögös útján.

Régebben azt hittem, az a jó terapeuta, aki megmondja, hol hibázok és hogyan változzak meg. De aztán rájöttem, hogy a jó terapeuta az, aki segít jobban elfogadnom magam. Mert ahogy Carl Rogers mondja, „a különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor tudok megváltozni.” A terapeuta nem hoz be külső igazságokat az életünkbe, legfeljebb segít felfedezni azokat az igazságokat, amelyek már eleve ott vannak bennünk. Csak a sok rétegben egymásra rakódott félelem, fájdalom, szégyen guanója alatt nem férünk hozzájuk. Az igazságainkat senki sem fogja kitúrni helyettünk a guanó alól: senki nem végzi el helyettünk a melót. De az igazság meglátását csakis egy másik ember együttérző jelenlétében merjük megengedni magunknak. (note to myself)

Tudjátok mi a szomorú? Az, hogy ha ezeket az embereket megkérdeznék, hogy vajon mi a bajuk a Budapest Pride felvonulással, akkor a többségük valami olyasmit mondana, hogy a „rossz üzenetet küld a gyerekeknek”, vagy hogy „sérti a közerkölcsöt”. Saját magukat a nemzethy és a keresztyén erkölcsök védelmezőinek tartják. És közben eszük ágába sem jut az, hogy mekkora képmutatás a „keresztény erkölcsöket” védeni obszcén gesztusokkal vagy ocsmány gyűlölködő fröcsögéssel. Teszik mindezt a nyílt utcán fényes nappal, ahol a gyerekek is láthatják. Tudjátok mi az igazán ártalmas a gyerekeknek? Tudjátok mi miatt kellene igazán aggódni? Nem azok miatt a gyerekek miatt kellene aggódni, akik szerető, gondoskodó meleg párokhoz kerülnek. Akiknek az összes mértéktartó tudományos vizsgálat szerint éppannyi esélyük van egészséges és értelmes felnőtté válni, mint a heteró párok gyerekeinek. Hanem azokért, akiknek nincs szülője – vagy akiket olyan szülők nevelnek, akik már kiskoruktól azt nevelik beléjük, hogy a saját nem iránt érdeklődni bűn és betegség. Én borzasztóan aggódom értük – különösen, ha (márpedig erre statisztikailag biztos esély van) egyesek közülük maguk is ilyen természetes hajlammal születnek. És ahelyett, hogy a szüleik feltétlenül elfogadnák és szeretnék őket, beléjük lesz verve, hogy undorítóak és megvetésre méltók. Na őket kellene megvédeni. ‍♂️

Jaj, az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Futás „a drog ellen” – ilyet régen a szcientológusok szerveztek. Mi az, hogy „a drog” ellen? Molekulák ellen? Hát akkor sajnálom, ha bárkinek csalódást okozok, de a molekulákat meglehetősen hidegen hagyja, hogy futnak ellenük. Ráadásul mi is az, hogy drog? Tudományos értelemben ugye az alkohol is az. Vajon akkor futunk a fröccs meg a sör ellen is? Na és az meg aztán különösen abszurd, hogy egy energiaital cég támogatja a rendezvényt: hiszen az energiaitalban is számos drognak minősülő hatóanyag van. És tudjuk, hogy azzal is vissza lehet élni. Vagy az emberek ellen futunk, akik használják a szereket? Az meg borzasztó kirekesztő és megszégyenítő kampány lenne, ami legfeljebb azt érné el, hogy méginkább margóra szoruljanak a szerhasználók. Az egyébként oké, hogy szervezzünk józan rekreációs tevékenységeket – de akkor hívjuk is úgy. „Futás az egészségért” vagy „Futás az örömért” – nekem mindegy. De ne valami ellen fussunk – hanem valamiért. ‍♂️

Tudjátok az elmúlt 16 évben annyira fájdalmas volt látni, hogy szuper kezdeményezések futnak zátonyra, emberi életek mennek tönkre, mert az állam elmulasztotta támogatni őket. Gyakran „forráshiányra” hivatkozva. Az egésznek a kicsinyessége, ahogy minden forintért lehajoltak, amit el lehetett lopni. Hogy eközben nevetséges összegeken spóroltak az egészségügyben, szociális ellátásban, csak hogy még többet lehessen harácsolni. Hogy Matolcsy Ádámka a fürdőkádjára többet költött, mint amennyit a Főváros egy évben drogprevenciós programokra képes fordítani. De hogy még a francos nyuszimotorokból (!) is tudtak lopni, hogy még azokat is képesek voltak háromszorosan (!) túlárazva beközbeszerezni a haveroktól – ez már tényleg mindennek az alja. Tesó, hogy nem szakadt rájuk az ég, ahogy ott pózoltak a nyuszimotorokkal gyermekbaráti álmosolyt öltve az arcukra? ‍♂️