Széljegyzetek

Ha próbálom elképzelni, hogy milyen volt az életem a gyerek születése előtt, akkor már meg kell erőltetnem az emlékezetemet és a képzelőerőmet. Tisztára olyan, mintha másik időszámí­tás kezdődött volna. Pedig még csak 20 hónapja.

Nem csak az időbeosztásunk, a napi rutin az, ami gyökeresen megváltozott. Hogy finoman fogalmazzak, nincs idő unatkozásra. Néha még minőségi „me time”-ra is alig. De ez a kis jövevény valahogy átí­rta belülről azt, aki vagyok.

Apa vagyok. Nem csak azért, mert ő úgy hí­v. De már magamra is úgy gondolok.

Vajon hogyan leszünk jó apák? Mi teszi a jó apát? Sokan azt mondják, hogy a jó apa az, aki erős férfi szerepet mutat a gyerekeinek. Mert anélkül eltorzul a fejlődésük. Én ezzel nem értek egyet. Szerintem nem a férfi szerep hiánya az, ami árt a gyereknek – hanem úgy általában, az apa, mint ember hiánya. Ha nincsen jelen a gyereke életében.

Elismerés és köszönet ezen a napon minden apukának, aki jelen van a gyereke életében. Aki kapcsolódik a gyerekéhez. Aki tényleg odafigyel a gyerekére. Aki érzelmileg elérhető. Akire számí­that. Ez bizony nem kevés.

Boldog apák napját!

A trauma egy görög eredetű szó, ami sebet jelent.

Az orvosi szaknyelvben mind a mai napig ezt is jelenti: fizikai sérülés, seb. Koponyatrauma. Agyi trauma. Mellkasi trauma. Szúrásos trauma. És a többi.

De a szónak ugye van egy másik, pszichológiai jelentése is. És ebből a szempontból a fizikai sérülésekkel való összehasonlí­tás félrevezető lehet. Mert a lelki sérülések, sebek, teljesen más természetűek, mint a fizikai sérülések.

Nem csak arra gondolok, hogy a fizikai sérülések láthatóak, a lelki sebek azonban láthatatlanok. És ezért gyakran rejtve maradnak, akár évtizedekig is. Hanem maga a sérülés természete is más.

A lelki traumát nem egyszerűen egy rossz dolog okozza, ami megtörtént velünk. Például az, hogy valakivel nagyon rossz dolog történik, még nem szükségszerűen fogja traumatizálni. Ahhoz kell valami más is: az, hogy átformálja a saját magáról alkotott képét.

Ez többnyire akkor következik be, amikor a rossz élményhez kapcsolódik a tehetetlenség, hogy nem tehetünk ellene. Hogy nem számí­thatunk ebben másik ember együttérző támogatására – hogy egyedül vagyunk. Mert nem érdemeljük meg, meg értéktelenek, selejtesek vagyunk.

Ahogy James Hollis, a jungiánus pszichológus í­rja, „a trauma nemcsak seb, hanem történet. Egy olyan történet, amely elhiteti velünk, hogy kisebbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint amilyenek valójában.”

Magyarul a trauma eltérí­ti azt a történetet, amit magunkról mesélünk magunknak. Megváltoztatja azt a módot, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan reflektálunk saját magunkra. A trauma nem csak megbéní­t, hanem elhiteti velünk, hogy nem is érdemlünk mozgást.

A törött csont előbb-utóbb beforr, a seb begyógyul. De a „lelki seb”, a trauma – az átí­rt történetünk – arra í­tél bennünket, hogy újra és újra eljátsszuk. Mint egy megakadt lemezjátszó, újra és újra ugyanaz a nóta.

Már megint bántalmazó partnert választasz. Már megint képtelen vagy tartós kapcsolatra. Már megint nem tudod kontrollálni a szenvedélyeidet. Képtelen vagy kiszabadulni a munkahelyről, ahol kihasználnak. Mindig az emberek elismerésére sóvárogsz de soha nem elégedsz meg vele. És még sorolhatnánk. Eljátszod ugyanazokat a halálosan unt gyenge szí­nészi szerepeket ugyanabban a béna Zs-kategóriás darabban.

Legalábbis addig, amí­g nem kezded el tudatosí­tani ezeket az újrajátszásokat, ezeket az önbeteljesí­tő, önpusztí­tó mintákat. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadod a torz történeteket, amikkel bántod magadat. Hanem megismered, honnan erednek. És együtt érzel saját magaddal – elfogadod magad, szégyen nélkül.

Bátorság új történetet í­rni magadról: ez az igazi gyógyulás.

„Mindaddig, amí­g nem értjük meg a történeteket, amelyek kí­sértenek minket, azok élnek helyettünk,” mondja Hollis.

(note to myself)
kép: Oscar Larocca

Azt hiszem, kevés buddhista fogalom van, amit jobban félreértettem fiatalon, mint a nirvána fogalmát. És ehhez persze hozzájárult mindaz, ahogyan a populáris kultúrában át lett gyúrva, el lett torzí­tva ez a fogalom. Tinédzserként rajongtam például a Nirvánáért – a grunge bandáért.

God bless them, de sajnos ez a névválasztás sok zavart okozott, és szerintem nem csak az én fejemben. Ha meghallom ezt a szót, akkor máris beindul a fejemben a Come as you are gitár riffje. Beúsznak az elmosódott, ví­zalatti képek Kurt Cobainről, aki szinte a föld fölött lebeg valamiféle különös extázisban, a valóságon kí­vül. És valahogy í­gy képzeltem el a nirvánát is: egy olyan buddhista paradicsomként, ahol az ember egy nagy, elnyújtott orgazmusban lebeg valamiféle anyaméhben, a világon kí­vül.

Tévedtem. Valójában a nirvána nem orgazmus, nem is paradicsom. Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy „megvilágosodás” – de ez is félre tud vinni minket. Mert valamiféle tökéletes és gyönyörteli állapotra utal, egyfajta felsőbbrendűségre, kiválasztottságra. Ha görcsösen keresel valamiféle megvilágosodás-élményt, akkor valójában még mindig a saját egódat boostolod. Talán jobb szó rá az, hogy „felszabadulás” – a Buddha is használta (vimutti). Felszabadulás a szenvedés jármából, a szenvedés elengedése.

A nirvána ugyanis, demisztifikálva, egyszerűen ennyit jelent. Szó szerint a páli kifejezés, amit a Buddha használt (nibbána) annyit tesz, mint „a tűz kioltása”. Joseph Goldstein meditációs oktató szerint a nirvána egyszerűen csak: nem-függőség (non-addiction). Gondolj egy mókusra, aki folyamatosan a kis mókuskerekében szaladgál. Szenvedélyesen sóvárog arra, hogy célba érjen, de valójában nem halad sehová, és ez szenvedéssel tölti el. Aztán egyszer csak rádöbben, hogy valójában ő maga a rab és a rabtartó egyben. Kilép a mókuskerékből. Vajon ez a mókus akkor most magasabbrendű lénnyé vált a többinél? Nem gondolom. Egyszerűen csak felismerte a szenvedése természetét és elengedte a szenvedést.

Hát ennyi. Persze mint minden, ami nagyon egyszerű, ez is egyben borzasztó nehéz számunkra. Érdekes egybeeseés, hogy gyakran éppen a bonyolult dolgok a legkönnyebbek. Micsoda kifinomult, cizellált hazugságokkal vagyunk például képesek félrevezetni saját magunkat csak azért, hogy fenntartsuk az illúziót: a választott mókuskerekünk (diszfunkcionális kapcsolat, drog, harag, gyűlölet, szex stb.) visz valahová. Eközben milyen nehezen fogadjuk el azt az egyébként pofonegyszerű tényt, hogy valójában éppen mi vagyunk azok, akik a legtöbbet ártunk saját magunknak. Mert tele vagyunk sérelmekkel, titkokkal, félelmekkel és szégyennel. Tökéletesek akarunk lenni, tökéletesnek akarunk látszani. Játszuk a játszmáinkat. Csiszolgatjuk a saját magunkról alkotott történeteinket. Én is, te is, mindenki. Hogy mi vár ránk az út végén? Nem tudom. Én is az utam elején járok. De azt már tudom, hogy merre vezet az út: a több (ön)reflektivitás és kevesebb reaktivitás felé.

(note to myself)

Kétféle módon értelmezheted azt, ami a lelked mélyén kavarog. És ami olyan pillanatokban kerül a tudatosság felszí­nére, mint amilyen egy különösen megragadó álom. Vagy egy pszichedelikus utazás.

Az egyik értelmezés szerint ez nem több, mint minden cél nélkül kavargó kaotikus ősleves. Amit genetikailag vezérelt vágyak, indulatok kusza örvénye mozgat. Ha van jelentése, hát nem több, mint amit az evolúció által diktált ösztönök kiélése vagy elfojtása magyarázhat. Szinaptikus kisülések, elektrokémiai szikrák által kiváltott hallucinációk illúziója csupán. Egyéni mennyországok és poklok, elzárva egymástól a maguk elkülönült jelentés-tartományaiba, lefordí­thatatlanul bárki más létező számára.

A másik értelmezés szerint viszont mind e mögött van egy magasabb értelem, egy felsőbb erő. Logosz. Ami olyan jelentést ad a szí­nek és formák, emlékek és sejtések, gondolatok és érzelmek látszólag kaotikus kavargásának, ami túlmutat puszta biokémián vagy genetikán. Ami kommunikálni akar velünk. Mert ez az erő belőlünk szólal meg, az álmainkon, látomásainkon keresztül – és túl is rajtuk. És sokkal jobban ismer minket saját magunknál is. Terelget minket egy másik part felé, ahol más törvények uralkodnak és ahol minden mindennel összefügg.

Bizonyí­ték nincs. Olyan legalábbis nincs, amit lektorált tudományos szaklapokban bizonyí­téknak fogadnának el. Senkit sem tudsz meggyőzni, hogy í­gy van – és persze az ellenkezőjéről sem.

Csupán bizonyság van – amit átélünk. Minden sejtünkkel. Minden idegvégződésünkkel. Egyfajta kegyelem, aminek az állapotában elénk tárul a valóság egy másik, ragyogó szintje. Ahol soha nem vagyunk egyedül. Ami mindig is ott van, karnyújtásnyira tőlünk, várva, hogy felfedezzük.

„Az egónk csupán egy vékony ostya, ami egy szí­njátszó óceán felszí­nén lebeg,” mondta James Hollis jungiánus pszichológus.

(note to myself)
kép: Zdzisław Beksiński

Ez itt nem más, mint Giotto Pünkösdi freskója a pádovai Scrovegni-kápolnában, amit 1305 körül festett meg. Bár mai, 21. századi szemmel nagyon „középkorinak” tűnhet ez a festmény, de valójában pont a középkori hierarchikus, ikonikus, sí­kszerű, uniformizált ábrázolástól való elszakadás egyik fontos állomását jelenti. És ilyen értelemben kaput nyit a reneszánszba.

A jelenet talán mindenki számára ismerős, aki olvasta Az apostolok cselekedeteiben a pünkösd eredettörténetét: ahogy az apostolokra kiáradt a Szentlélek és csodálatos módon mindenki, aki a prédikálásukat hallotta, a saját nyelvén hallotta őket megszólalni.

Figyeljétek meg az apostolok reakcióit! Giotto valami különlegessel kí­sérletezett itt, ami hallatlan volt a középkori ikonfestők számára: a transzcendens (isteni) megnyilvánulásra adott egyéni emberi reakciókat ábrázolt. Az apostolok arcai érzelmekről árulkodnak, közülük egyesek társalognak egymással, mások az égre nézve áhí­tatba merülnek. Ez a spirituális-pszichológiai realizmus, az individualitásra helyezett fókusz bizony forradalmian új volt a maga korában.

Csodálatosan rí­mel mindez a pünkösd üzenetére. Az egyéni különbözőségek, a sokszí­nűség megszentelése és egyben a sokféleségből fakadó (nyelvi, kulturális, szociális) gátak lebontása. Az üzenet az, hogy van egy erő, ami mindenkit a maga nyelvén – a saját élethelyzetében, identitásában – szólí­t meg. És mégis, megmutatja, hogy mindannyiunkban van valami közös.

Természetesen sok konzervatí­v vallásos ember eretnekséggel fog megvádolni ezért, de nem tartom magamban a saját értelmezésemet: a pünkösd a társadalmi felszabadí­tás eseménye is. Ami áthágja a társadalom által törvények, szokások, meggyőződések útján ember és ember közé emelt gátakat. Hiszen, ahogy itt í­rva vagyon, „még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak” ApCsel. 2,17-18).

Társadalmi státusz. Nyelv és kultúra. Etnikai, faji hovatartozás. Nemi identitás. Szexuális orientációk. Világnézet. Vallás és ideológia. Ennek az Erőnek a mindent átvilágí­tó fényében csalóka árnyjátékok csupán, akárcsak azok, amik Platón barlangjának falán rajzólódtak ki. Van persze realitásuk: a különbségek fontosak. De egyben van valami rajtuk – rajtunk – túl, ami sokkal fontosabb. Ami mindannyiunkat áthat, és ami lehetővé teszi, hogy kellő nyitottsággal, kellő tisztelettel kezet nyújtsunk egymásnak.

Lehet, hogy nem hiszek feltétlenül katekizmusokban és dogmákban, nem fogadom el egyházi tekintélyek abszolút felsőségét, vallási kinyilatkoztatások kizárólagosságát. De ha valamiben, akkor én ebben biztosan hiszek.

(pünkösdi töprengések a drogriporteren)

Bevallom, idegen hatalmak fizetett ügynöke lettem. Most már tényleg. Ráadásul drogban fizettek ki. Bezony. Jegyzetelj, LáncziÁVH Tamás!

Történt ugyanis, hogy a Pride nyitóünnepség után sorban álltam a pultnál, és három öltönyös pasas szólí­tott meg. Gratuláltak a beszédemhez. Magyarul beszéltek, de érezhető akcentussal és törve. Megköszöntem magyarul, és viszont gratuláltam nekik, hogy beszélik ezt a nehéz nyelvet (tényleg respect minden külföldinek, aki egyáltalán megpróbálja!). Megkérdeztem, honnan érkeztek. „Nagykövetek vagyunk,” mutatkoztak be. „Én a francia, ő az í­r, ő pedig a belga nagykövet.”

Na erre kicsit leesett az állam.

Felajánlották, hogy meghí­vnak egy italra. És én, bevallom, nem utasí­tottam vissza. Így tehát nem csak külföldi támogatást fogadtam el, de ráadásul egy drog (az alkohol) formájában. Ugyanis meghí­vtak egy fröccsre. Na, gondoltam, ha most valamelyik szennylap fotósa itt lenne, micsoda kompromittáló fotót készí­thetnének rólam, ahogy három „idegen nyugati hatalom” képviselőjével kedélyesen diskurálok!

Mert hogy egyébként tényleg kedélyesen eldumálgattunk, miután megkönyörültem rajtuk, és angolra fordí­tottam a beszélgetés nyelvét. A helyzet az, hogy nem vettem át tőlük ürgebőrbe varrt utasí­tásokat. Nem akartak beszervezni kémnek sem. Egyszerűen csak kí­váncsiak voltak arra, hogy látom az emberi jogok helyzetét Magyarországon, mint civil.

És tudjátok arra gondoltam közben, hogy a fenébe, milyen ciki is ez. Nem azért, amire a buta propagandisták gondolnak, hogy ciki lenne szóba állni más országok nagyköveteivel. Nem az. Feltéve persze, ha ezek baráti, a saját szövetségesi rendszerünkhöz (NATO, EU) tartozó országok képviselői. Nem mondjuk oroszok vagy kí­naiak (na azokkal ciki parolázni, ugye, Petiminiszter?)

Hanem azért ciki ez az egész, mert hogy ezzel a három nagykövettel néhány perc ismeretség után máris sokkal értelmesebb és konstruktí­vabb párbeszédet tudtam kialakí­tani, mint 15 éve bármelyik magyar kormányzati politikussal. Az országaik kormányai különféle politikai pozí­ciókat képviselnek különféle kérdésekben, amelyekkel én vagy egyetértek, vagy nem. Bizonyára ott is sok mindenben kritizálnám az ottani kormányokat. Elvégre Nyugaton sincs kolbászból a kerí­tés, ott is sok jogsértés történik. De van azért, ami megkérdőjelezhetetlen közös alap: egy nyitott, emberséges, érdeklődő hozzáállás kisebbségekhez, civilekhez, jogvédőkhöz. Ezért is tartották fontosnak személyesen is eljönni a Pride-ra.

Milyen ciki is az, a magyar államra nézve, hogy egyáltalán nem kí­váncsi sem a civilek véleményére, sem az emberi jogok helyzetére. Megmondom őszintén, nekem nem az a lényeg, hogy ki kerül kormányra Magyarországon. Hanem az, hogy visszatérjünk ahhoz az európai, nemzeti minimumhoz, ami demokratikus jogállammá tesz egy országot.

(note to myself)

Amikor éppen szenvedünk, és valaki arról papol nekünk, hogy „de nézd a jó oldalát”, az nagyon bosszantó tud lenni, nem? Gyakran ez a felszí­nes pozitivitás sokkal inkább azt mutatja, hogy a másik megijed attól, hogy valódi társad legyen a bajban. Hogy valóban együtt érezzen veled. Ehelyett zavarát okoskodással álcázza. A helyzet az, hogy szerintem mindannyian voltunk már mindkét oldalán ennek.

Szóval az ilyen kí­vülről jövő, leereszkedő, hamis kincstári okoskodás terméketlen. De azért azt is el kell ismerni, hogy amikor te magad megfelelő idő elteltével visszanézel az egykori szenvedésedre, akkor belátod, hogy valami fontosat tanultál általa. Mélyebb önismeretre tettél szert.

És amikor az ember szert tett némi életbölcsességre, akkor már az is előfordul, hogy amikor éppen szenvedsz valami miatt, akkor nem lovallod úgy bele magad az önsajnálatba, mint régen. Nem söpröd szőnyeg alá a fájdalmat: hanem megpróbálod úgy megélni, hogy tanulj valamit belőle. Valahogy értelmet, jelentést nyer általa a negatí­v élmény is.

Az egzisztencialista pszichológusok, mint Viktor Frankl, bevezették a jelentésteli szenvedés fogalmát. Sinn im Leiden. Meaningful suffering. Nietzschére hivatkoztak, aki szerint az ember, „ha van miért élnie, szinte minden hogyant el tud viselni”.

De ezt a gondolatot könnyű félreérteni is. Nem egyszerűen azt jelenti, hogy elviselem a szenvedést, mert tudom, hogy akkor majd valami ennél is nagyobb jutalom, gyönyör vár a jövőben. Vagy boldogan szenvedek most azért, hogy holnap ebből valami nagyobb hasznom legyen. Ez elég sekélyes gondolkodás lenne. Megfigyelhető a materialista formája is ennek („ma visszafogom magam, hogy holnap kicsaponghassak”) és a vallásos formája is („ma vállalom a szenvedést, hogy majd a halál után a paradicsomi gyönyörök várjanak rám”).

Az emberi létezés értelme nem az, hogy kiküszöböljük a rossz élményeket, a szenvedést. Hanem az, hogy egy olyan keretbe foglaljuk az életünket, amiben mind a jó, mind a rossz értelmet nyer. Valójában ez nem is mindig racionális megértést jelent, hanem egyfajta racionalitáson túli elfogadást. Egy végső igent a létezésre. Egy végső igent saját magunkra, a saját életünk értékére.

Meister Eckhart, a 14. századi keresztény misztikus egy olyan korban élt, amikor az emberek szinte üzleti tranzakciónak tekintették a vallást. Egyfajta alkudozásnak Istennel: ha ma elmondok 15 miatyánkot, akkor ennyi és ennyi jutalom vár majd rám. Ha ezt és ezt megcsinálod, akkor a halálod után üdvözülhetsz. Eckhart elutasí­totta ezt a kufár-mentalitást.

Der Mensch soll so leben, als hí¤tte er keinen Grund, keinen Warum. Az embernek okok és miértek nélkül kell élnie, jelentette ki. Ne azért tégy jót, mert jutalom vár, ne azért szeress, hogy viszont szeressenek. Hanem azért, mert tudod, hogy az élet valódi jelentése akkor mutatkozik meg neked, ha elcsendesí­ted magadban az önző, terméketlen szenvedélyeket. Eckhartnak ez az elengedése – Gelassenheit – nagyon hasonlí­t ahhoz, amit a buddhisták ürességnek (súnjata) hí­vnak. A valódi találkozásra akkor kerül sor, amikor kiüresí­ted magad.

Ebből perspektí­vából szemlélve átértelmeződik a függőségből való felépülés is. Ami szintén egyfajta kiüresedés, amiből aztán elindulhat valamilyen gyarapodás. Nem véletlen, hogy sok függő számára éppen egy olyan spirituális „mélypont” hozza el a változást, aminek a lényege nem is az, hogy az ember racionálisan belátja, hogy már nincs lejjebb. Hanem az, hogy alapvetően átformálódik, értékkel és jelentéssel töltődik fel az énképe. A viselkedés akkor kezd el változni, ha változik az a mód, ahogyan az illető saját magára, a saját életére tekint. A történet, amit saját magáról mesél magának. És ami korábban értelmetlennek és sziszifuszi küzdelemnek tűnt számára – a felépülés – értelmet nyer, mint kozmikus újjászületés.

(note to myself)

A navahó indiánok hite szerint a Nap minden este meghal, és minden reggel újjászületik. Így hát minden reggel egy új Nap világí­t az égen – és minden Napnak csupán egy nap élet jut.

A navahó szülők í­gy szólnak a gyermekeikhez: „A Napnak csak egy nap jutott.Úgy éld ezt a napot, hogy ne kelljen elvesztegetnie rád a drága idejét.”

Minden reggeled az első, minden estéd az utolsó – minden éjszakád egy kis halál, minden hajnalod egy kis születés. A navahók szerint a születés és a halál csupán kapuk – egy másik út kezdetei.

Az egyik szent, gyógyí­tó énekük í­gy szól:

„Éjszaka jön, a Szent Éjszaka,
A fekete szárnyak árnyéka alatt.
A csillagok láncot fonnak az égben,
És a Hold arca rám mosolyog.

A Hegyek Népe közeleg,
A szent lények, kik a világ egyensúlyát hozzák.
Ők hozzák a gyógyulást,
Ők hozzák a szépséget.

Léptem puhán érinti a földet,
Hangom nesze széllel száll.
Imám füstként emelkedik,
Hangom a Menydörgés útját járja.

Testem újra egy a Földdel,
Lelkem egy a Csillagokkal.
Éjjel gyógyulok.
Éjjel újjászületek.

A szépség mögöttem.
A szépség előttem.
A szépség körülöttem.
A szépség bennem.

Ma este jól alszom.
Ma este gyógyulok.
Ma este az istenek engem álmodnak.”

(esti versek a drogriporterrel)
kép: Alex Ruiz

A navahó indiánok hite szerint a Nap minden este meghal, és minden reggel újjászületik. Így hát minden reggel egy új Nap világí­t az égen – és minden Napnak csupán egy nap élet jut.

A navahó szülők í­gy szólnak a gyermekeikhez: „A Napnak csak egy nap jutott.Úgy éld ezt a napot, hogy ne kelljen elvesztegetnie rád a drága idejét.”

Minden reggeled az első, minden estéd az utolsó – minden éjszakád egy kis halál, minden hajnalod egy kis születés. A navahók szerint a születés és a halál csupán kapuk – egy másik út kezdetei.

Az egyik szent, gyógyí­tó énekük í­gy szól:

„Éjszaka jön, a Szent Éjszaka,
A fekete szárnyak árnyéka alatt.
A csillagok láncot fonnak az égben,
És a Hold arca rám mosolyog.

A Hegyek Népe közeleg,
A szent lények, kik a világ egyensúlyát hozzák.
Ők hozzák a gyógyulást,
Ők hozzák a szépséget.

Léptem puhán érinti a földet,
Hangom nesze széllel száll.
Imám füstként emelkedik,
Hangom a Menydörgés útját járja.

Testem újra egy a Földdel,
Lelkem egy a Csillagokkal.
Éjjel gyógyulok.
Éjjel újjászületek.

A szépség mögöttem.
A szépség előttem.
A szépség körülöttem.
A szépség bennem.

Ma este jól alszom.
Ma este gyógyulok.
Ma este az istenek engem álmodnak.”

(esti versek a drogriporterrel)
kép: Alex Ruiz

„Az életeddel játszol, ha drogozol” – mondja a mentős a rendőrség új „drogprevenciós” video-klipjében.

Drámai zene. Szirénázás. Zaklató képsorok. Mentős. Drog. Halál.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem erről a 90-es évek eleje ugrik be. Amikor a Szomszédok mentőorvosa, a Kulka János által megformált Mágenheim doki a parkban rátalál az eszméletlen kábí­tószeresre. És utána természetesen kitekintős, felemelt mutatóujjas prédikáció következik arról, hogy a drog = halál.

Ez az egész képi világ, a téma keretezése, az elrettentő célzat: mind-mind egyfajta időutazás. Tinédzserkoromat idézi. Back to the 90s. A kérdés az, hogy vajon visszatértünk ide, vagy soha nem is haladtuk ezt meg? A szomorú helyzet az, hogy hiába járatja a száját az a maroknyi szakember, aki tényleg ért a drogprevencióhoz Magyarországon. Hiába mondták el ezerszer, szépen, lassan, tagolva, hogy az elrettentő prevenció nem működik. Hiába végeztek kutatók ezernyi hatásvizsgálatot a hasonló elrettentő médiakampányokról, és hiába mutatták ki mindannyiszor, hogy azok inkább bumeráng-hatással járnak.

Az emberek többsége még mindig hisz az elrettentés erejében. Mélyen, a racionalitáson túl hisz benne. Morális meggyőződéssel.

És nem csak a rendőrök, konzervatí­v politikusok vagy a rendpárti nyugdí­jasok. A minap ifjúsággal dolgozó, teljesen jószándékű segí­tő is azzal áll elő egy szakmai beszélgetésen, hogy milyen jó lenne egy olyan igazán drámai plakátkampány, ami megértetné a fiatalokkal, hogy milyen veszélyei vannak a droghasználatnak. És egyébként a „józan paraszti ész” alapján akár lehetne is igazuk. Csak éppen a tapasztalatok szerint nincs igazuk.

Miért?

Mert bár az ilyen médiakampányoknak lehet erős a médiahatásuk – ez nem összetévesztendő a viselkedésváltozásra való hatásukkal, ami gyenge. Éppen a leginkább kockázatnak kitett fiatalok tudnak a legkevésbé azonosulni a bemutatott extrém példákkal. A„már egy használat is pokolba visz” üzenetek ellentmondanak a személyes és közösségi tapasztalatnak, í­gy a kampányok elveszí­tik a hitelességüket. „Ez velem úgysem történhet meg.” Mert beindulhat az ún. félelemkontroll, azaz a néző nem a problémát akarja megoldani, hanem a félelmet csökkenteni (elhessegeti a kampányt).

Az a nagy helyzet, hogy az ilyen kampányok nem a célcsoportra hatnak a leginkább – hanem a „normális” többségi társadalom megnyugtatását célozzák. Azt az illúziót keltik, hogy „csinálunk valamit”. Viszont egyáltalán nem értintik azokat a rendszerszintű problémákat, amiket újjátermelik a droghasználatot.

És hogy mi működik?

Jószándékú dilettantizmus helyett hitelesség. Valósághűség. A „ne tedd” üzenet helyett inkább pozití­v üzenet: hogyan tehetsz másként, hová fordulhatsz segí­tségért. Képes vagy másként tenni. A háttértényezők bemutatása. Képességfejlesztés. Nem egyszerű információátadás, hanem információk interaktí­v cseréje: te mit gondolsz? Hogy érzel? Erre persze egy klip ritkán alkalmas…

Ha fontosnak tartod a hitelességet akkor is, amikor drogokról van szó, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – még lehet! (link a hozzászólásban)