A trauma kétféle módon is börtönbe zárhatja az elmét. Egyrészt úgy, ha nem is tudatosodik. Az egyén a jelen benyomásaira olyan reakciókat ad, amelyek valójában a múltra adott reakciók: bizonyos helyzetekben, ahol ez nem indokolt, túlreagál, lefagy, menekül vagy támad. Mintha ugyanazt a dallamot próbálná újra és újra lejátszani a lemezjátszó beakadt tűje, de nem jut előrébb. Az egyén úgy kapálózik a múlt hálójában, mint a pók csapdájába esett légy – mint egy láthatatlan bábjátékos által mozgatott báb. De van egy másik mód is, ahogy a trauma fogságba ejthet. És ez sem kevésbé alattomos. Ez akkor van, amikor az egyén már kezdi kapizsgálni, hogy valami rossz történt meg vele a múltban – vagy éppen valami jó nem történt meg vele. Amikor már kezd kialakulni benne a meggyőződés, hogy itt valami nincs rendben – és ugyanazokat az ördögi köröket futja. De kialakul egy logikai rövidzárlat: azonosul a traumájával. Megerősödik benne a meggyőződé: „Én a traumám vagyok.” A sérülésből és tehetetlenségből identitás lesz. Ragaszkodik hozzá és nem képes elengedni. Az, amit poszt-traumás növekedésnek hívnak, akkor tud kibontakozni, ha az egyén mélyebb önismeretre jutva nem tagadja a múltat, de képes elengedni azt – nem önfelmentésre és önáltatásra használja a traumáját, hanem újraírja a történetet, amit magáról mesél magának. A trauma magyarázat és nem identitás – a történet része, de nem az egész történet. (note to myself)