Széljegyzetek

Elnézed a hangyát, amint látszólag céltalan köreit futja. Meg-meg áll. Csápjait előre nyújtja. Visszafordul. Megindul nagy lendülettel. Majd tétovázva megáll újra. Éles kanyart vesz.

Vajon nem ilyennek tűnünk mi is egy nálunk jóval nagyobb távlatokban gondolkodó, intellektuálisan ezerszer összetettebb lény számára?

Vaksi kis vágyvezérelt hangyáknak. Nyüzsgünk a mi kis hangyabolyainkban. Nyüzsgésünk szervezett káosz. Futjuk a köreinket. Fontoskodunk. Gyűjtünk dolgokat, amiket aztán elfelejtünk. Célokat követünk, aztán feladjuk őket más célokért.

Próbálunk hinni abban, hogy ez a mi kis univerzumunk egy racionális, kiszámí­tható hely. Ahol lehet számí­tani a stabilitásra. Ahol a sors igazságos és mindenki azt kapja, amit megérdemel. Négyszögesí­tjük a kört. Egy szigorú fehér szakállas bácsit képzelünk el, aki égi trónusán megí­téli, méricskéli minden egyes tettünket.

Sokan aztán kiábrándulnak ezen hitükből, cinikussá válnak és legyintenek: úgysincs értelme semminek, jelentéktelen porszemek vagyunk. Hangyák, akiket bármikor eltaposhatnak egy kaotikus világegyetemben. Ha van is Isten, hát az gonosz.

De mi van, ha a világ mögött megbúvó transzcendens erő nem racionális ősz hajú bí­ró?
Mi van, ha valójában játékos kisgyermek?
Mi van, ha ez a gyermek mindvégig játszani akar velünk?
Mi van, ha a feladatunk nem az, hogy valami mennyei hivatal rólunk vezetett aktájába kedvező jelentés kerüljön?
Hanem az, hogy valahogy ráérezzünk ennek a játéknak a ritmusára, amit a gyermek játszik velünk. Hogy ráhangolódjunk az ő nyitott, játékos elme-hullámhosszára.

„Az idő játszadozó gyermek, kockázik; a gyermeké a királyság,” í­rta rejtélyes töredékeiben Herakleitosz.

(note to myself)

Ma 90 éves Tenzin Gyatso. Akit a világ úgy ismer, hogy a 14. Dalai Láma. Ő a tibeti buddhizmus legismertebb és legtekintélyesebb vallási vezetője.

Sokan a Katolikus Egyház fejéhez, a pápához hasonlí­tják. De a hasonlat nem pontos. Hiszen mí­g a pápa egy hierarchikus, központosí­tott egyházi intézményrendszer abszolút vezetője, addig a Dalai Láma csupán egy spirituális vezető, centralizált egyház nélkül. Számomra ő sokkal több, mint vallási vezető. Hanem valaki, aki különös módon képes hidat épí­teni a világok közé.

Ezt a képet választottam, hogy felköszöntsem a szülinapján. Mert ez olyan szerepében mutatja be, ami számomra különösen rokonszenvessé teszi: a tudomány és vallás közötti párbeszéd előmozdí­tójaként. A kép 1987-ben készült, Francisco Varela chilei neurobiológus kutató társaságában.

Ez volt az első azon találkozók sorában, amelyet amerikai tudósok és tibeti buddhista taní­tók kezdeményeztek, hogy kölcsönösen hozzájáruljanak a valóságról alkotott ismereteink bőví­téséhez. És amely találkozók végül a Mind & Life Institute nevű kutatóintézet megalakulásához vezettek. Aminek a célja, hogy a tudat megismerésének a buddhista szerzetesek által évezredek óta gyakorolt módszereit a modern tudomány módszereivel kutassák.

„Amikor először beszéltem a Dalai Lámával a tudomány és a meditáció párbeszédéről, azt mondta: ‘Kezdjük el. Ne csak beszéljünk róla. Kí­sérletezzünk!’ – És í­gy is tettünk,” számolt be Varela később. Ez a párbeszéd egyben mindkettejük számára önismereti utazás is volt a saját komfortzónájukon kí­vül. Varela maga is meditált buddhista taní­tók felügyelete mellett. A tudósokat pedig valósággal elbűvölte az a nyitottság, amit a Dalai Láma a tudományos megismeréssel kapcsolatban mutatott.

„Ha a tudományos kutatások egyértelműen bebizonyí­tják, hogy amit a buddhizmus a tudatról taní­t, az téves, örömmel fogadom a tudomány igazságát,” jelentette ki. „Mert akkor eggyel közelebb kerülünk a valósághoz.”

A Dalai Láma a buddhizmust sem a nyugati értelemben felfogott vallásként értelmezi, ami dogmatikus igazságokon alapszik, amiket pusztán vakhittel kellene elfogadni. Hanem az empirikus (tapasztalati) megismerés filozófiájának és gyakorlati módszertanának. Akkor is, ha ez a módszertan egyébként nem azonos a nyugati tudományos módszertannal. A kettő nem ellentétes, hanem kiegészí­ti egymást.

Ráadásul a buddhizmus és a tudomány közötti párbeszéd az elmúlt évtizedekben rendkí­vül gyümölcsözőnek bizonyult. Ha csak olyan kutatók munkásságára gondolunk, mint Jon Kabat-Zinn, a mindfulness alapú stresszcsökkentés (MBSR) kialakí­tója. És persze maga Varela, aki a neurofenomenológia fogalmát bevezette. Vagy Daniel Goleman és Richard Davidson neurológiai kutatásaira, amelyek az érzelmi rugalmasság és a neuroplaszticitás kapcsán bőví­tették a tudásunkat. Paul Ekman, aki az együttérzés biológiai alapjaival foglalkozik. És a sort még lehetne folytatni.

A Dalai Lámára egyébként nem éppen jellemző a hittérí­tői buzgalom. Számomra az egyik legszimpatikusabb mondása: „Ne azért használd, amit a buddhizmustól tanultál, hogy jobb buddhista legyél – hanem hogy jobb legyél, bárki is vagy.”

Az is nagyon elgondolkodtató, amit arra kérdésre válaszolt, hogy vajon mi lepi meg legjobban az emberiséggel kapcsolatban.

„Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy helyreállí­tsa az egészségét. És annyira aggódik a jövő miatt, hogy nem él a jelenben. Így nem él sem a jelenben, sem a jövőben.Úgy él, mintha soha nem halna meg, aztán úgy hal meg, hogy soha igazán nem is élt.”

Azt gondolom, hogy ő az egyik olyan spirituális vezető, aki pusztán a személyiségéből áradó derű, nyitottság, együttérzés révén is fényesen világí­tó fáklya ebben a gyakran sötét és kaotikus világban. Ahogy egy tibeti szertartás során énekelt dal (tenshug) mondja:

„Maradjon szilárd a legfőbb taní­tó lótuszlába ezen a világon, minden érző lény javára.”

Boldog szülinapot, Tenzin Gyatso!

Az idősebb olvasóknak bizonyára megvan még a régi vicc a Jereváni Rádióról, ami leközölte, hogy Moszkvában Volgákat osztogatnak. Ami mindössze annyiban tért el a valóságtól, hogy nem Moszkvában, hanem Tbilisziben, nem Volgákat, hanem Moszkvicsokat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

Nos, ez a helyzet a kormány által gründolt úgynevezett Drogkutató Intézettel is (ami természetesen pont addig fog létezni, amí­g a kormányzati pénzcsap is létezik: reméljük, nem sokáig). A múltkor már bemutattam, hogy ferdí­tették el az európai ifjúsági felmérés adatait a droghasználatról. Egy újabb posztjukban éppen nem kisebb személyiség üzenetét ferdí­tik el, mint a Katolikus Egyház feje: XIV. Leó pápa.

A képen felül láthatjátok, hogyan számolt be a Catholic News Agency a pápa beszédéről, amit a drogellenes világnapon (június 26.) tett. Kiemelve, hogy a drogfogyasztókkal szembeni zéró-tolerancia helyett a kormányoknak inkább a drogkereskedőkre kellene összpontosí­tania. A pápa külön emlí­tette, hogy a drogháború örve alatt nem szabad megtölteni a börtönöket szegénységben élő droghasználókkal, akik az elosztási lánc utolsó láncszemei. Ezenkí­vül még felhí­vta a figyelmet arra is, hogy amire szükség van, az a„gyógyí­tó, találkozási és tanulási helyek megsokszorozása: olyan pasztorális utak és szociális politikák, amelyek az utcán kezdődnek, és soha senkiről nem mondanak le.”

A jereváni drogkutatók azonban mindezt nem haboztak úgy visszaadni, mintha a pápa „megerősí­tené” a kormány zéró-tolerancián alapuló szigorú drogszabályozását, ami az addiktológiai ellátórendszer és prevenció leépí­tésével párosul.

Ismét lebuktatok, srácok, hazudni csúnya dolog!

Ha Te viszont fontosnak tartod a hiteles tájékoztatást ebben a témában, akkor kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját – minket magántámogatók tartanak el, nem a kormányzati pénzcsap!

Kisgyerek: Anya, ott táncol egy hercegnő, milyen szép a ruhája!
Anya: Igen, tényleg szép, ugye? Ő egy drag queen.
Kisgyerek: Mi az, hogy drag queen?
Anya: Olyan ember, aki szeret szí­nes, különleges női ruhákba öltözni, énekelni és táncolni.
Kisgyerek: Akkor ő most fiú vagy lány?
Anya: Lehet fiú is, vagy lány is.
Kisgyerek: Akkor vannak fiúk is, akik hercegnőnek öltöznek?
Anya: Persze, vannak.
Kisgyerek: Aha. Kaphatok fagyit?

Hát ennyi  Semmi olyan, amit egy egészséges szülő-gyermek kommunikációval ne lehetne elmagyarázni. Zéró ártalommal.

Ellenben itt van pár dolog, amitől tényleg félteni lehet a gyermeket:

– családon belüli erőszak
– elhanyagolás
– érzelmileg elérhetetlen szülők
– tartós szegénység
– szenvedélybeteg szülők
– iskolai bántalmazás (bullying)
– erőszakos, pornográf tartalmak a médiában
– digitális függőség
– gyűlöletpropaganda
– korszerű drogprevenció/szexedukáció hiánya
– túlterhelt gyermekpszichiátriák

Lázár János műemlékké nyilvání­totta az illegálisan és önkényesen elhelyezett Turul-szobrot. Ami történészek bizottsága szerint jelenlegi helyén és szimbolikájában súlyosan kegyeletsértő. Hiszen nem messze volt a 12. kerületi nyilasok központja, akiknek a hihetetlen kegyetlenkedéseiről Zoltán Gábor Orgia cí­mmel regényt í­rt. És a szobor alatt eredetileg elhelyezett tábla a nyilas hóhéroknak is emléket állí­tott.

Alapvetően nekem egyébként a turullal, mint jelképpel nincs bajom. Viszont ha én erre a Turul-szoborra ránézek, akkor amit látok: kegyetlen, arrogáns, erőszakos grimaszba torzult ragadozó-arc. Képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az elhelyezése, a szimbolikája azt üzeni, hogy büszkén fel lehet vállalni, amit a második világháborúban ennek a jelképnek az árnyékában tettek. El se tudom képzelni, mit érezhet az, akinek a szüleit, nagyszüleit, rokonait gyilkolták meg a közelben.

Jelképesnek tartom, hogy ma Magyarországon hosszú évek alatt sem lehetett eltávolí­tani egy olyan szobrot, ami gyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét. Sőt, még védelem alá is helyezik. Eközben persze ha egy szoborral mondjuk a prüdéria okán van probléma, akkor varázslatos gyorsasággal eltávolí­tják. Ott volt például a Várkert Bazárban felállí­tott Csillagnéző, Szmrecsányi Boldizsár szobra. Ami egy békésen üldögélő meztelen alakot ábrázolt, ahogy a csillagos eget fürkészi. A lába között, horribile dictu, egy pénisz.

Botrány! Hát mi lesz, ha ezt meglátják a gyerekek, sikoltott fel egyetemlegesen az ország népnemzeti-keresztyén lelkiismerete. El vele! Ugyanezen lelkiismeret persze mélyen hallgat, amikor arról van szó, hogy egy gyerek olyan köztéri szimbólumok közt nő fel, amelyek tömeggyilkosságokat relativizálnak és történelmet hamisí­tanak. Mert lehet, hogy a turul egy ősi szimbólum. De nem lehet eltekinteni attól, hogy a 20. században olyan ocsmány, embernyomorí­tó rezsim jelképévé vált, ami tömegével gyilkolta le a honfitársainkat. Különösen a tömeggyilkosságok egykori helyszí­nén nem.

De több is van ebben.

A fasiszta államok jellemzői közé tartozik a hierarchia és a rend, az áldozat és a heroizmus kultikus tisztelete mellett minden olyannak az elutasí­tása, ami individuális szabálytalanságokat, zabolátlanságot, szexualitást fejez ki. Wilhelm Reich már a 30-as évek elején í­rt erről a nácik által később elégetett könyvében: a tekintélyelvű rendszer számára az emberi test nem az egyén játékszere, hanem az állam által kontrollált biomassza, a tekintélyelvűség eszköze.

Nem véletlen, hogy a nácik és a sztálinisták egyaránt hadat üzentek a „nyugati dekadencia” termékének nyilvání­tott művészetnek. Nem véletlen az sem, hogy az új tekintélyelvű populizmus a világon mindenhol zászlajára tűzi a prüdériát: í­rtam például arról a floridai tanárról, akit kirúgtak az iskolából, amiért Michelangelo Dávid szobrát mutatta be a gyerekeknek.

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én szeretnék egy olyan országban élni, ahol az emberi test meztelensége, a művészet ezzel kapcsolatos játékos szabadsága kevésbé botrányos, mint az erőszak kultusza.

Ursula Le Guin í­rónőnek van egy novellája Omelaszról, a gyönyörű mesebeli városról, ahol folyamatos vidámság és jólét uralkodik. Senki sem nélkülözik, minden vágy teljesí­thető. Az emberek élvezik a drogokat, de anélkül, hogy bárki függővé válna. Nincsenek háborúk, nincs bűnözés.

És mégis: Omelasznak van egy szörnyű titka. Egy gyönyörű középület alagsorában ugyanis egy ablaktalan pincében egy kisgyerek raboskodik. Egyedül, magára hagyva. Csupán annyi időre lát másik embert, amik ételt adnak neki.

Mindenki tudja, hogy ott van.Általában nyolc-tí­z éves korukban magyarázzák el az omelasziaknak, hogy amennyiben ezt a gyereket kiengednék a börtönéből, vagy akár csak egyetlen kedves szót szólnának hozzá – akkor Omelasz teljes gazdagsága és boldogsága megszűnne létezni.

A többség minden háborgása ellenére is megelégszik végül ezzel a helyzettel: a sokak jólléte és boldogsága érdekében egy gyermek szenvedése elfogadható ár, győzik meg őket. Azonban vannak mások. A kevesek. Akik nem elégednek meg ezzel a válasszal. Magányosan kisétálnak a gyönyörű Omelasz kapuján, és belegyalogolnak a külső sötétségbe. Soha nem térnek vissza és a lakók soha nem tudják meg, mi lett a sorsuk.

Le Guin meséje nagyon komoly etikai kérdéseket feszeget, egy csomó szinten.

Van egy pszichológiai szint. Vajon a látszólagos, felszí­nes kényelem érdekében elfojthatjuk-e annak a belső gyermeknek a hangját, aki bennünk követeli, hogy kielégí­tsük a szükségleteit? Annyi mindent csinálunk, csak hogy ne kelljen szembesülni vele. Csak hogy elhallgattassuk. Félünk egyedül maradni magunkkal, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Mert akkor meghallhatjuk a sí­rását.

És persze van egy társadalmi szint is. Vajon a sokak bősége, biztonsága és boldogsága érdekében jogunk van-e keveseket kirekesztenünk és megfosztanunk a boldogságtól? A hajléktalanok, a szegények, a menekültek, a gyermekotthonok lakói, a drogfüggők, a fogyatékkal élők: csak tüntessék el őket, ne is kelljen őket látni! Akárcsak az ipari mennyiségben termelt szemetet: vigyék el, tök mindegy, hová, csak ne kelljen látni! Ne kelljen szembesülni azzal, milyen ütemben szennyezzük a vizet, a földet, az eget.

Egy Omelaszt épí­tünk – ez az ideálunk. Egy korlátlan növekedés mí­tosza által hajtott amerikai álmot, ahol minden vágyadat itt és most ki kell elégí­tened. Egy középosztálybeli pláza-idillt, luxuslakópark-világot, ahol korlátlanul fogyaszthatunk és zsákmányolhatjuk ki a természeti erőforrásokat, ahol nem kell szembesülnünk nyomorral és bűnözéssel, sem a klí­maváltozással. Távol tartja tőlünk a rendészet, a börtönök és persze a technológia.

Mint Omelaszban, a mi világunkban is vannak emberek, akik elutasí­tják a komfortos és önigazoló társadalmi hazugságokat. Csakhogy ebből a civilizációból nem igen lehet csak úgy „kisétálni”. Ráadásul Omelasszal ellentétben ez az idill látszólagos és törékeny. Nem fenntartható hosszú távon.

Vajon mit jelenthet a „távozás” ebben a mi Omelaszunkban? Talán elmenni nem tudunk. De elkezdhetjük meghallani a belső gyermek hangját. Vállalva a félelmetes kockázatot, hogy a komfortos hazugságokból épült valóságunk összeomlik.

kép: Andrew DeGraff

Curtis után immár Dopeman is önjelölt drogpreventor lett – a sajtó szerint „drogprevenciós előadásokat is tart”. Igazán remek! Ugye Magyarországon, a 10 millió ví­russzakértő országában mindenki is ért a focihoz és a drogprevencióhoz. Vajon ki lesz a következő, Győzike vagyÁkos?

Csak éppen pont azokat nem engedik be az iskolákba, akik értenek is hozzá: a 2021-es homofób törvény ugyanis kitiltotta a szexedukációval és drogprevencióval foglalkozó civil szervezeteket az iskolákból.

Dopeman a lányának azt mondja, hogy ha „eléd raknak valami port”, és beleszippantasz, akkor 50% esélyed van, hogy meghalsz. Mit mondjak, ha ez a drogedukáció lényege, akkor ez nagyon sok sebtől vérzik.

Először is, ha valaki azt se tudja, mi az a por, amit elé raknak, és mit sem tud az adagolásáról, a fogyasztás lehetséges hatásairól és kockázatairól, akkor az önmagában veszélyforrás. Gondoljunk bele, hogy valaki elé raknak egy üveg italt, amiről azt se tudja, hogy sör vagy pálinka: megigya az egész üveggel, vagy csak egy kupicával? Az bizony veszélyes. Ha nem tudjuk belőle a helyes mértéket, akkor még a ví­z is halálos méreggé válhat!

Viszont tegyük fel, hogy az illető nem légüres térben használ, hanem tudja, mit raknak elé (azért az esetek nagy részében erről van szó). Tegyük fel, hogy mondjuk kokaint. És tudja azt is, hogy a kokainból mennyi egy átlagos fogyasztói adag. Ebben az esetben is ilyen magas a halálozás kockázata?

Egyáltalán nem. És ezt tudja jól Dopeman is: ha 50%-os lenne a halálozási arány, akkor már rég halott lenne. De vajon mekkora a valós kockázat? Nem könnyű kiszámí­tani, mivel olyan sok ismeretlen van: a drog tisztasága, a fogyasztó testi-lelki állapota (set) és a fogyasztás környezete (setting). Mindenesetre a nagy számok, statisztikák alapján lehet bizonyos becsléseket tenni.

A The Norm Chronicles cí­mű könyv szerzői, David Spiegelhalter és Michael Blastland mikromortokban (1 a 1 millióhoz esély a halálra) fejezik ki az egyszeri, akut halálkockázatot különféle tevékenységeknél – köztük a drogfogyasztásnál is. Ezt egy adag kokain orrba szippantásánál kb. 2-4 mikromortra becslik. Magyarul 1 millió esetből körülbelül átlagosan 2-4 haláleset fordul elő. Ez nem 50%, hanem 0,0002-0,0004%.

Összehasonlí­tásként: egy skydive ugrásnál a halálozás kockázata ennek négyszerese, tehát 8 mikromort. A sí­elésnél 0,7 mikromort. Ha ejtőernyővel ugrasz ki, akkor ugrásonként 10 mikromort. Ha valaki 400 kilométert vezet az autójával, akkor a kockázat 1 mikromort. Ha valaki befekszik egy altatós műtétre, akkor a halálozás kockázata 5 mikromort. A 8 ezer fölötti hegycsúcsok megmászásánál pedig 12 ezer mikromort.

A kokain tehát nem veszélytelen: különösen a fekete piac körülményei között, különösen, ha a fogyasztó elveszti a mértéket, vagy keveri más szerekkel. De egyébként az emberek egy csomó olyan (legális) tevékenységet folytatnak, amelyeknél a halálozás kockázata hasonló, vagy jóval nagyobb, mint a kokain-fogyasztásé. Azzal riogatni a fiatalokat, hogy ha kokainozol, akkor az „orosz rulett”, és hogy meghalsz – nem csak egyszerűen aránytévesztés, de káros.

Azért káros, mert az, aki ennek ellenére is kipróbálja a kokaint, elég hamar rá fog jönni, hogy a halálozás kockázatát erősen eltúlozták. És akkor gondolhatja azt is, hogy egyébként minden más hazugság volt, amit a kokain ártalmairól hallott. Pedig nem: a kokain bizony, különösen hosszú távon, rendszeresen fogyasztva, súlyos testi-lelki problémákhoz vezethet. Különösen azoknál, akik egyébként más szempontból is veszélyeztettek: mert bizonyos alapvető fizikai, érzelmi szükségleteik kielégí­tetlenek. És nem érzik jól magukat a bőrükben.

Szóval ezért is lenne fontos, hogy dilettáns riogatás helyett szakszerű drogprevenciós programok kerüljenek be az iskolákba, olyan képzett szakemberektől, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. És itt most nem csak arról beszélek, hogy tisztában vannak az egyes szerek fogyasztásának kockázataival. Hanem arról is, hogy elsajátí­tsák annak a módszertanát, hogy miként lehet fiatalokkal interaktí­v módon, eredményesen dolgozni felmerült problémákon, kérdéseken. Hát többek között a szakmai szervezetekkel mi éppen ezért fogalmaztuk meg a Szakmai minimumpontokat, többek között arról is, mi működik a drogprevencióban (belinkelem a hozzászólásba). Reméljük, egyszer még eljön egy olyan időszak Magyarországon, amikor a döntéshozók is komolyan veszik ezt! Addig is, az iskoláknak, pedagógusoknak azt javaslom, hogy ne influencereket, rendőröket hí­vjanak az iskolákba, hanem olyan szakembereket, akiknek le tudják ellenőrizni a szakmai hitelességét.

A kislányom és a hasonló totyogó korú gyerekek játszótéri viselkedésének megfigyeléséből arra jutottam, hogy kétféle üzemmódban működnek:

1) A bátor felfedező üzemmód: minek ide szabályok, ide nekem az oroszlánt is!

2) Menekülő üzemmód: anya/apa vegyél fel, védj meg/vigasztalj meg!

A kí­váncsiság izgalma – és a szülői védelem biztonsága. A kettő egyensúlya teszi ki azt, amit gyarapodásnak nevezünk. Mindkettőre szüksége van a gyereknek: arra is, hogy felfedezhessen új, nem éppen teljesen kockázatmentes dolgokat. És arra is, hogy ott legyen a szülő, amikor éppen behúzott füllel-farokkal menekül vissza, mert valami félelmetes/fájdalmas jelenséggel találkozott.

Ha az egyensúly megbomlik, a gyermek sérül. És hogy mennyi bonyodalom származhat ezekből a sérülésekből a későbbi életszakaszokban, arról bőségesen í­rtam már a Drogriporteren… Hibás kapcsolódási kí­sérletek, a pótszerek- és pótcselekvések, önbeteljesí­tő kényszerképzetek, örökölt tehetetlenség…

Szülőként néha nagyon fárasztó utánuk rohangálni és életben tartani őket. De azért közben tanulhatunk is tőlük. Ahogy Abraham Maslow, a neves pszichológus is leí­rta, a gyermekek folyamatosan megtapasztalják azt, amit ő csúcsélménynek (peak experience) hí­vott. Az egység és transzcendencia élménye: minden a helyére kerül, minden vadiúj és szuperizgalmas. Mi felnőttek már csak ritka pillanatokban éljük át. A gyermekeknek viszont gyakran elég hozzá egy levél, egy rovar, egy pocsolya.

Tanulhatunk tőlük arról, amit Suzuki Shunryu zen taní­tó „a kezdők elméjének” (beginner’s mind) nevezett. Nyitottság, nem í­télkezés, kí­váncsiság. Az elvárásoktól, az eredményektől független tapasztalás, tudás őszinte, játékos öröme.

Bár tény, hogy mi felnőttek sokkal jobban értünk a túléléshez, mint a gyerekek, ha majd egyszer a vég küszöbén visszanézünk az életünkre, nem arra emlékszünk vissza a leginkább, amit a túlélés érdekében tettünk. Hanem pont azokra a pillanatokra, amikor éppen a kí­váncsi felfedezés üzemmódjában működtünk. Amikor éppen nem azokkal a zord, gépies tevékenységekkel voltunk elfoglalva, amik Maslow piramisának az alján helyezkedtek el. Fiziológiai önfenntartás, alapvető érzelmi szükségletek kielégí­tése. Hanem amikor éppen kimerészkedtünk a komfort-zónánkból és úgy éreztük, hogy a világegyetem egy barátságos, befogadó hely, ahol otthon vagyunk – és nem vagyunk egyedül.

Hiszen Maslow szerint is ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltehetünk: „vajon barátságos hely a világegyetem?”

Boldog az ember, aki gyermekkorából azt a sejtszintű tudást, meggyőződést, biztonságot hozza magával, hogy erre a kérdésre igennel felelhet. És boldog az is, akik bár a nem választ kapta örökségül, de támogatást kap ahhoz, hogy megtalálja ott belül az igent. A saját igenjét.

(note to myself)

Igazából az van, hogy félünk egymástól.

A jobboldaliak félnek, hogy a baloldaliak rájuk szabadí­tanak valami woke diktatúrát, ahol már azért is lefejelnek, ha nem találod el pontosan, hogy az 2SLGBTQQIP2SAA betűkombinációból mi mit jelet.

A baloldaliak félnek, hogy a jobboldaliak megint benáculnak, bevagoní­roznak és táborba hurcolnak mindenkit, aki egy kicsit is eltér a Heteró Keresztény Hazafias Alattvaló normatí­vától.

Az ateisták félnek, hogy a vallásosak megint inkvizí­torosdit játszanak, letagadják az iskolában az evolúciót és betiltják a tudományt.

A vallásosak félnek, hogy az ateisták megint a templomba („négy fal közé”) szorí­tják be a vallást, megszégyení­tik a hí­vőket és büntetik azt is, ha valaki megvallja a hitét.

A hazafiak félnek attól, hogy elveszik tőlük a nemzeti identitásukat és mindenkit feloldanak valamiféle hamis, jellegtelen, kozmopolita műanyag-identitás trutymójában.

Az internacionalisták félnek, hogy bezárkózunk a nemzeti hagyományok lövészárkába és csak puffogtatunk onnan, a saját önelégültségünkben dagonyázva.

A feministák félnek, hogy a jövő valamiféle patriarchális Handmaid’s Tale rémálomba fordul és mindent elvesz, amiért az elmúlt évszázadokban küzdöttek.

A feministáktól idegenkedő férfiak pedig attól tartanak, hogy egy olyan világ jön, ahol már azért is szégyellniük kell magukat, hogy valami lóg a lábuk között.

Ahogy már Bibó megí­rta, talán a boldogabb nyugati országokban is jelen van ez a félelem. De nem válik hisztériává. Kontroll alatt marad. De mi, nyomorúságos kis kelet-európaiak, gyakorlatilag folyamatosan félünk. És félelmünk egzisztenciális félelem. Rettegés a megsemmisüléstől. Horror vacui.

Félünk attól, hogy eltörlik az identitásunkat, a kultúránkat. A csoportot, amihez tartozunk. Az értékeket, amikben hiszünk.

És félünk attól, hogy minket is megsemmisí­tenek. Erkölcsileg és fizikailag is.

A félelmünk a saját transzgenerációs traumáinkból, és persze a történelem sötét fejezeteiből táplálkozik. Irányí­tja a szavainkat, a tetteinket.

Ezért aztán számunkra minden konfliktus egyben egzisztenciális konfliktus is. Minden harc a végső harc. Minden választás a végső. Csak végletekben tudunk gondolkodni. Márpedig ez teljesen eltorzí­tja a saját erkölcsi karakterünket is. A szekértábor-logika szerint mérjük mindennek az értékét: a másikban meglátjuk az apró hibát is, a mi kutyánk kölykének meg a halálos bűnt is elnézzük.

Én azt gondolom, hogy ha más alapokra akarjuk épí­teni a jövőt, mint eddig, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a félelemmel. Nem úgy, hogy megtagadjuk és együtt énekeljük a kumbáját. Hogy letagadjuk a különbségeink létezését. Az ilyen, szlogenek szintjén maradó kibékí­tés fakadhat ugyan nemes szándékból, de a felszí­nen marad, és előbb-utóbb újra felüti fejét a félelem.

És addig csak félelem-vezérelt politikai rendszerek tudnak létrejönni, akár balra, akár jobbra leng ki éppen az inga.

Egyéni és kollektí­v munkát kell végeznünk a félelmünkkel. Meg kell ismernünk a saját félelmünket – át kell ölelnünk azt, aki bennünk fél, de nem szabad engednünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Megfelelő platformokat kell teremteni ahhoz, hogy odafordulhassunk a másikhoz és megérthessük, honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán. A közösségi média komment-szekciója nem alkalmas erre.

A közösségért való egzisztenciális félelem az a döntő tényező, ami köztünk és a valódi demokrácia között áll – í­rta Bibó. Kezdeni kell vele valamit. Ez a feladatunk, nem kevés.

kép: Franciso Goya

„Kuss világ, csendet akarok!” – ezt a feliratot láthatjuk Boróka, a drogfüggőségéből felépülő tinédzser szobája falán a Mélypont érzés cí­mű filmben, amit tegnap vetí­tettünk le a drogvilágnap alkalmából a Kesztyűgyárban a Józsefvárosi Kábí­tószerügyi Egyeztető Fórum programjaként (aminek társelnöke vagyok).

Erről Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa jutott eszembe. Aki az önéletrajzi könyvében ezt í­rja:

„Az emberek kétségbeesetten próbálnak elmenekülni önmaguk elől. Bármit megtennének, csak hogy pár órára megszabaduljanak a saját gondolataiktól. Ezért megy olyan jól a drog, az alkohol, a tévé, a vallás „” mindegyik jól eladható.”

Boróka is kétségbeesetten próbált elmenekülni önmaga – a zavaró gondolatok, emlékek, érzések – elől. A kedvenc eszköze erre az MDMA nevű szer volt. Ami az éjszakában az ecstasy nevű parti-drogként ismeretes. Pedig eredetileg klinikai pszichológusok alkalmazták a terápia során a traumákkal való megküzdéshez. Az MDMA ugyanis többek között blokkolja az amigdala működését. Aminek a túlműködése a poszt-traumatikus stresszel küzdő emberek egyik jellemző sajátja: a „küzdj és menekülj” válasz akkor is beindul, amikor semmi nem indokolná ezt. És ez pokollá teheti az ember életét.

És ezzel választ is kaptunk arra a kérdésre, hogy miért is menekült Boróka önmaga elől. Mert súlyos traumákkal küzd. Mindkét szülője drogfüggő, és a filmben olyan sztorikat oszt meg a gyermekkoráról, amitől az embernek szabályosan összeszorul a torka. De mí­g az MDMA terápiás közegben akár életmentő gyógyszer is lehet, az öngyógyszerezés, az öntompí­tás eszközeként méreggé válhat. Függőséget okoz, beszűkí­t, elszigetel és letompí­t.

A film nem marad a felszí­nen: leás a függőség gyökeréig. A derék nem drogfüggő polgár, aki beül a moziba, talán arra számí­t, hogy valamiféle morális tanmesét fog kapni arról, milyen szörnyűek a drogfüggők. És diadalmasan távozhat: lám, én „ezekkel” szemben milyen normális vagyok!

Hát távolról sem. Kí­méletlen őszinteséggel hántja le a hagymahéjakat a konvencionális valóságunkról. Arról, hogy még a drognál is mérgezőbbé tudnak válni a családi kapcsolataink. És nem hagyja ki az egész társadalom kritikáját sem – hiszen a függőség nem egyéni probléma, hanem a közösség működési zavara. Bemutatja például azt, hogyan betegí­tenek meg az előí­téletek, az elhallgatás, a sunnyogás, a megbélyegzés.

Nem mellékes szál ugyanis, hogy mindkét főszereplő fiatal a saját neméhez (is) vonzódik. Szilveszter egyenesen a chemsex (drogmámorban átélt szexpartik) szcénában érintett, amiről pár éve konferenciát is szerveztünk Magyarországon. És emögött jóval több van, mint a hedonizmus. A másság miatt érzett szégyen, a szülők kirekesztése által okozott belsővé vált stigma (megbélyegzés) szó szerint megbetegí­tette a testüket-lelküket. Mindkét fiatal alapélménye az elutasí­tottság és értéktelenség élménye.

Ez a film most a Pride környékén mindennél aktuálisabb görbetükröt tart a magyar társadalom elé.

De többet is tesz ennél. Bemutatja a függőségből és a traumából való felépülés útját is. És ebben is rombolja a mí­toszokat: ez a felépülés ugyanis nem abból áll, hogy a függőt beadják valami leszoktató gyárba, ahol majd szépen „megjaví­tják” a fehérköpenyesek. A felépülés útja egyben közösségépí­tő élmény – és önismereti utazás. A Megálló Csoport Alapí­tvány sorstárs segí­tőkkel dolgozik. És a folyamatból nem maradhatnak ki a diszfunkcionális családok sem. Számomra, minden spoilerezés nélkül elárulhatom, éppen a család szembesí­tésével, a szülők hárí­tásával kapcsolatos jelenetek voltak a legmegrázóbbak.

És persze ott a falmászás – amiről a Megálló munkatársai a film utáni beszélgetésen elmondták, hogy lengyel mintára vezették be, mint terápiás módszert. Aki azt hiszi, hogy ez a falmászás csak arról szól, hogy a „rossz” szenvedély helyett egy másik, nagy dopamin-fröccsel járó „jobb” szenvedélyt vezessenek be, az téved. Ennél sokkal többről szól – az életről.

Bitang jó film ez. Nem csoda, hogy a beszélgetésen a film rendezője elárulta, hogy miután értesültek az LMBTQ szálról, idehaza több helyről visszadobták a meghí­vást a film vetí­tésére. Pont ezért, aki csak tudja, nézze meg!