Tudjátok mi a legnagyobb gond? Az, hogy bármiről is legyen szó, milliók hiszik ebben az országban, hogy minden egy zéró-összegű játék. Amiben csak győztesek meg vesztesek, diadalmas arrogánsok és megalázott lúzerek vannak. Ha a nők jogairól, esélyegyenlőségéről van szó: akkor az biztos csak és kizárólag a férfiak kárára történhet. Mintha a patriarchátust csak és kizárólag valamiféle pepitában ugyanolyan nőuralommal lehetne felváltani, ahol a férfi másodrangú állampolgár. Ha az LMBTQ emberek, a szivárványcsaládok jogaiért akarunk vonulni: akkor abban fenyegetést látnak a heteró kapcsolatokra és a „hagyományos” családokra. Biztos „elő akarják írni”, hogy legyen mindenki meleg. Na persze. Ha a kannabisz legális szabályozásáról beszélünk, biztos akad valami idióta, aki szerint biztos fűautomatákat akarunk felszerelni az ovikba és ráerőszakolni a füvet a gyerekekre. Nem értik, hogy a jogok nem véges számú vagyontárgyak, amiken meg kell osztozni, vagy amiket el lehet lopni: az egyik többet kap, a másik kevesebbet. Vagy hogy az empátia, az együttérzés nem fogyóeszköz, amiből ha az egyik csoport kap, akkor kevesebb jut a másiknak. Vagy hogy nincs egyenes út aközött, hogy elismered az egyik ember jogát az eltérő létezéshez, és hogy te magad is szükségszerűen azzá válnál. Nem érthetik meg, amit soha nem tanultak és éltek meg. Nem értik, mert magukból indulnak ki. És abból, amit a gyerekkorukból hoznak. Félelem. Gyanakvás. Paranoia. Gyűlölet. Ezt böfögik, okádják fel magukból ránk. Ebben a torz, gonosz vigyorgásban találnak vigaszt a nyomorult kis örömtelen életükben. És sajnos ez nem kormánypárt vs ellenzék, tisza vs fidesz kérdése: ugyanazokat a mélyen rögzült mintákat megtalálod mindkét oldalon. És ez ellen logikus érveléssel nem tudsz mit tenni. Mert ez jóval mélyebben van: a hüllőagyban. Két hibát követhetünk el: ha teljesen lebecsüljük ennek a jelentőségét, és nem foglalkozunk vele. Vagy ha túlbecsüljük a jelentőségét és egy agresszív, hangos kommentelő-zászlóromboló kisebbségből az egész országot és népét ítéljük meg. Ami a legfontosabb: húzzuk meg a határainkat. Ne engedjük bántani magunkat! De közben ne engedjük azt sem, hogy mi magunk is visszatükrözzük azt a gyűlöletet, amit ránk okádnak. Ne engedjünk a csábításnak, hogy mi magunk is a fekete-fehér kirekesztő zéró-összegű játszmákat játszuk. Hiszen pont ezt akarják elérni. Mert tudják, hogy hosszú távon vesztésre állnak – és ez tovább növeli a frusztrációjukat. Az új Magyarország ott vajúdik bennünk – a mi szívünkben. Egy új Magyarország, ahol nem kizáró és árokásó „vagy”-ok, hanem szelíd és együttérző „és”-ek határozzák meg a közös életünket. Ahol lehetsz egyszerre keresztény és meleg, roma és magyar, keresztény és liberális, nő és gyermektelen, leszbikus és anya, fűszívó és sörivó, biciklis és autós, haladó és hazafi – teljes értékű magyar polgárként. Ahol a szolidaritás nem véges, hanem kifogyhatatlan erőforrás. ❤

Az egyik legnagyobb félreértése egy csomó magyarnak az, hogy nyugati jólétet kaphat a nyugati típusú szabadság nélkül. Szeretnék, ha magasabbak lennének a bérek, ha pontosan járna a vonat, ha versenyképes lenne az oktatás, ha magas színvonalú lenne az egészségügy, ha pezsegne a tudományos és kulturális élet és tele lenne innovációval a gazdaság. Pont, mint Nyugaton. Szeretnék, ha ez úgy egyszer csak a szájukba repülne, mint a sült galamb. Lehetőleg egy karizmatikus vezér keze által, aki majd kikaparja nekik a gesztenyét. De persze ne kelljen közben olyan kényelmetlenséget átvenni, mint a jogállam, a nők egyenjogúsága, vagy hogy esetleg ne utálhassák már a kisebbségeket, és hogy protekcióval el lehessen mindent intézni. Nem értik meg, hogy ez így nem megy: a nyugati jóléthez bizony a mentalitásukon, a kultúrájukon, a szabadságjogokhoz való hozzáállásukon is változtatni kellene. Hogy a nyugati jólét nem kis részben a nyugati szabadságból ered: ami nem csak a panaszkodás szabadsága, hanem közös felelősség a jövő iránt. Nem értik, hogy annak, hogy a HÉV-en 45 fokos hőség van, köze van ahhoz, hogy utáltatják velük a melegeket, hogy terméketlen kultúrharcokkal és paranoid kamu rettegésekkel osztják meg őket miközben kilopják a közös kasszából a közpénzt. Annak, hogy a kórházak lerohadnak, köze van ahhoz is, hogy nincs aktív, jogtudatos polgárság – csak tanult tehetetlenség. Annak, hogy a gazdaság nem tud dobbantani, köze van az uram-bátyám ugari provincializmushoz. Nyilván a Nyugat nem tökéletes. Válságban van. Egy csomó dologban változásra szorul: de pont a szabadság és nyitottság teszi lehetővé, hogy alkalmazkodjon a megváltozott feltételekhez. Ahogy Váncsa István egyszer megfogalmazta: bár a Nyugat Hadrianus óta folyamatosan hanyatlik, valahogy mindig azok a népek jártak jól, amelyek együtt hanyatlottak vele. És ez most is így van. ‍♂️

A bölcsis kislányom a múltkor azt játszotta, hogy a plüssállatokat felsorakoztatta a szobában. Amikor az anyja megkérdezte, mit játszik, azt felelte, hogy tüntetést szervez a Kossuth téren. Mint apa. Amikor megkérdezte, kiért, miért tüntet – akkor a kedvenc plüsskutyáját mutatta fel: „Vili kutyáért, mert szeretem.” Bár nyilván nem értette még pontosan, hogy apa miért szervezett tüntetést a Kossuth térre februárban – de azt hiszem, a lényeget mégis megértette. Kiállni elsősorban nem valaki vagy valami ellen kell – hanem valakiért, valamiért, mert szeretjük. Mert nem akarjuk, hogy bántsák. Mert azt szeretnénk, hogy biztonságban, méltóságban és szabadon élhessen. Apaként nem is lehetnénk büszkébb ❤ ✊ (note to myself)

Tegnap volt az apák napja. Elgondolkodtam, hogy milyen érdekes, hogy a születésszámokkal megszállottan foglalkozó önjelölt népszaporulat-felelősök többnyire mindig a nők – az anyák – felelősségét helyezik előtérbe. „Fogy a magyar, szüljétek tele a Kárpát-medencét!” De vajon a férfiak nem éppúgy felelősek a születésszámok alakulásáért? Miért várjuk el, hogy a nők aránytalanul sok mindenről mondjanak a gyereknevelés érdekében – miközben ugyanezt nem várjuk el a férfiaktól? Vajon nem lenne-e kedve több nőnek gyereket vállalni, ha nem uralkodna még mindig túl sokszor az a szemlélet, hogy a nő a gyereket magának szüli, hogy rá fog maradni a házimunka meg a gyereknevelés, miközben apu éli tovább az ő kis felnőtt életét? Az elmúlt évek családpolitikája legfeljebb kompenzálni próbálta az anyákat azért, mert nagyobb teher nehezedik rájuk – de magát az egyenlőtlen tehermegoszlást érintetlenül hagyta. Sokáig azt gondolták, hogy az anya „a” meghatározó szülő egy gyermek életében – apának lenni legfeljebb „másodlagos gondviselői” szerep. Egyfajta széljegyzet a gyerek életének margóján. Pedig ma már egyre többet tudunk arról, hogy az emberi faj a kooperatív nevelésre épül – egy gyereket egy közösségnek, és nem pedig egy magányos, magára hagyott anyának kellene felnevelni. Sarah Blaffer Hrdy antropológus és főemlőskutató szerint az emberi faj egyik sajátossága az is, hogy az apáknak jóval nagyobb szerep jut a gyermekek felnevelésében, mint a legtöbb állatfajnál. És hogy az apákban éppúgy benne szunnyadnak azok az evolúciósan kifejlődött szülői, gondviselői képességek, amik egy anyában is megvannak. A gondoskodás nem valami spéci női, anyai tulajdonság, hanem univerzális emberi képesség. Az apák nem csak kisegítő személyzet lehetnek – nem csak „besegítenek”. Hanem ugyanúgy szülők. Változik az, hogy mit jelent a család – és hogy mit jelent apának lenni. És ez jól van így. Ami nem változik, az a feltétlen szeretet és felelősség, amit egy igazi szülő érez a gyereke iránt – ez pedig nemtől független.

Miután a NER média maradványai napok óta keltik a hisztériát a szivárványos zászlók miatt, valami idióta szivárványfób tombolni kezdett és zászlókat pusztított. Képtelenek elviselni, hogy Magyarország immár ismét Európa része. De tudjátok mit? Bárhogy is kapálóznak, ez már a hattyúdaluk. Ezeket a szimbolikus kultúrharcokat már rég elveszítették. Csak még nem vették észre. Mint a vezérük kedvenc dakota közmondásának főhőse, aki nem veszi észre, hogy halott lovon lovagol. Az új generációk körében már teljesen természetes és elfogadott, hogy vannak köztük melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzok. Mint ahogy az is teljesen normálisnak számít, hogy egyes emberek sörrel, mások fűvel kapcsolódnak ki. Vagy hogy egyesek technóra táncolnak, mások meg kalotaszegire. Heterók és melegek, technósok és néptáncosok, füvesek és sörösök, ateisták és keresztények: sokkal több közös van bennünk, mint amennyi elválaszt bennünket! ️‍ Gyere ki Te is június 27-én a Budapest Pride felvonulásra, és táncolj velünk a Tánc a Szabadságért teherautónál – mutassuk meg, hogy mi, magyarok, bár sokfélék vagyunk, tiszteljük és elfogadjuk egymást! We resist. We dance. We win. ✊❤

Tegnap ellopták a biciklimet. Az első reakcióm természetesen: a düh. A jó édes anyjukat. Fájdalom. Veszteség. Tudni nem tudom, de nyilván az is megfordult a fejemben, hogy esetleg olyan emberek lopták el, akikért hivatásszerűen küzdök. Utcai droghasználók, intézményből kikerült fiatalok, esetleg vidéki gettóból a városba érkezett kristályfüggők. Ettől a személyes élménytől vajon mást gondolok erről az egész témáról? Nem. Amikor ilyen kár keletkezik, az egyértelműen rendészeti kérdés. Az embereknek nem kell eltűrniük, hogy megkárosítsák őket – mint ahogy nem kell eltűrni azt, hogy gyanús alakok ki-be járjanak a társasházakban drogozni vagy drogokat venni, árulni. Szerintem a lakók az ilyen helyzetekben tök jogosan fordulnak a rendészethez. Amit viszont be kell látni, hogy a rendészeti kirakat-akciók, amik mostanában olyan divatosak Budapesten is, önmagukban nem fogják javítani a közbiztonságot. Lehet, hogy ideig óráig áttolják a problémákat valahová máshová. Csikicsuki. De hosszú távon nem ússzuk meg, hogy foglalkozzunk ennek az egész problémának az évtizedek óta húzódó társadalmi mozgatórugóival is. Nem fogjuk megúszni, hogy a rendészet mellett komolyan befektessünk az állam szétesett szociális alrendszereinek helyreállításába és fejlesztésébe: gyermekvédelem, addiktológiai ellátórendszer, trauma-tudatos mentális egészséget támogató szolgáltatások, emberséges lakhatást célzó programok stb. Ezt kellene belátni.

A legutóbbi szakmai találkozó alkalmával utcai megkereső munkások mondták: azoknak a nagyrészt hajléktalan szerhasználó klienseknek a 95%-a, akikkel nap mint nap találkoznak, a gyermekvédelmi rendszerből érkezett. Konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy a gyermekvédelem rendbetétele prioritást kell, hogy élvezzen. A gyermekvédelem botrányai a NER bukásának egyik okát – és a Tisza programjának sarkalatos pontját képezték. Az új kormány, helyesen, hozzáértő és kritikus civil szakembereket nevezett ki kulcspozíciókba, hogy korszerű elvek alapján megkezdjék ennek a rendszernek a rendbetételét. A szülő nélkül, intézetben felnövő gyerekekkel tehát szolidárisak vagyunk valamennyire. Sajnáljuk őket, amíg az intézetben történnek meg velük borzalmas dolgok. No de mi lesz akkor, amikor fiatal felnőttként kikerülnek az intézményből? Tömegével kerülnek ki az utcára. Akkor az a társadalmi szolidaritás is elpárolog a semmibe, ami korábban még talán megvolt. A szegény árva intézeti gyerekből rohadt csöves drogos lesz. Eltakarítandó szemét, zavaró tájseb, akire rendőrt szokás hívni. Pedig amit fiatal felnőttként tesznek: az utcai lét, a drogfüggőség, a túlélési szexmunka – ezek mind annak a traumatizációnak a következményei, amit az állam mulasztása, a gyermekvédelem csődje miatt gyermekként elszenvedtek. Mégis: ezt kizárólag rendészeti kérdésként kezeljük. Az államnak nincs rá válasza, hogy ezen túl mi legyen velük: honnan lesz emberhez méltó lakhatásuk, honnan kapnak támogatást a fertőzések megelőzéséhez, a függőségből, traumákból való felépüléshez. Hogyan fognak tartozni a társadalomhoz, ami kitaszította őket. Csak én látom itt az ellentmondást? A helyzet az, hogy nem csak a gyermekvédelem rendbetétele terén kellene határozottan szembefordulni a NER örökségével, hanem az addiktológiában, a drogpolitikában is.

„Olaj a tűzre. Ez még egy indok, hogy a fű soha ne legyen legális.” – írta valaki arra a posztomra, hogy a Tánc a Szabadságért részt vesz a Budapest Pride felvonuláson. Ebben a mondatban egy jól ismert politikai stratégia tükröződik, amelyet a szakirodalom „tiszteletreméltósági politikának” (respectability politics) nevez. A logikája egyszerű: „Mutassuk meg a többségi társadalomnak, hogy mi is ugyanolyan tisztességes, dolgozó, családos, törvénytisztelő emberek vagyunk, mint ők.” „Tartsunk távolságot a rossz hírű csoportoktól és ügyektől.” „Állítsuk kirakatba a jófiúkat, a poszterügyeket, amikkel népszerűek lehetünk.” „Rejtsük el azokat, akik valamilyen szempontból nem illenek a többség elvárásaihoz.” A végeredmény az, hogy mindenki igyekszik elhatárolódni valaki mástól. A melegjogi aktivista nem akar „összekoszolódni” a drogjogi aktivizmussal. A kannabiszfogyasztó elhatárolódik a stimulánshasználótól. A felépülő alkoholista a „drogostól”. A meleg férfi a HIV-pozitív emberektől. A leszbikus nő a transz nőktől. A roma a migránstól. A közös üzenet mindig ugyanaz: „Én nem olyan vagyok, mint ők.” A probléma az, hogy a kirekesztés logikáját nem lehet legyőzni úgy, hogy mi magunk is továbbadjuk valaki másnak. A történelem azt mutatja, hogy a kisebbségi csoportok jogai nem azért bővültek, mert sikerült mindenkit meggyőzni arról, hogy teljesen megfelelnek a többség normáinak. Hanem azért, mert emberek kiálltak egymásért, szövetségeket építettek, és közösen kérdőjelezték meg az előítéleteket. Nem kell mindenben egyetértenünk egymással. Nem kell ugyanazért a célért küzdenünk. De fel kell ismernünk, hogy a megbélyegzés, a kirekesztés és az emberi méltóság megkérdőjelezése közös tapasztalat. Az emberi jogok nem oszthatók fel „jó” és „rossz” kisebbségekre. Az emberi méltóság univerzális. És a szolidaritás akkor ér valamit, amikor nem csak azoknak adjuk meg, akik pont olyanok, mint mi. We resist. We dance. We win. ❤ ✊

A buddhista eredetű mindfulness mozgalomra Nyugaton sokan gyanakvással tekintenek: mint a kapitalizmust és fogyasztói társadalmat legitimáló ideológiára. Egyfajta tökéletes match a neoliberalizmus vállalati szellemével, ami maga is egyfajta McMindfulness biznisszé alakult. „Megtanítunk, hogyan viseld el jobban a kizsákmányolást ahelyett, hogy szerveződnél ellene!” Pedig a mindfulness csupán egy eszköz, amit nagyon sokféleképpen lehet használni – akárcsak a buddhizmus egyéb tanításait. És vannak a buddhizmuson belül olyan irányzatok, amelyek az individualista értelmezésekkel szemben sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a társadalmi elköteleződésre és aktivizmusra – mint például az elkötelezett buddhizmus (engaged buddhism). Ez nem kérdőjelezi meg az elvonulások, a kolostorok, az egyéni spiritualitás és meditáció értékét – de a dhammát nem magánügynek tekinti, hanem egyben társadalmi éberségnek. Az elkötelezett buddhizmus legismertebb képviselői közé tartozott a nemrég elhunyt Thich Nhat Hanh vietnámi szerzetes, valamint a jelenleg 93 éves thai buddhista gondolkodó és emberi jogi aktivista, Sulak Sivaraksa (magyarul gyakran: Szulak Szivarak, a képen), aki fontos szerepet játszott a 20. századi Thaiföld demokratikus és emberi jogi mozgalmaiban. Sulak az írásaiban rámutat arra, hogy a Buddha négy nemes igazsága közül az első – az élet velejárója a szenvedés (dukkha) – nem csak ez egyénekre, de a társadalmakra is vonatkozik. Hiszen a Buddha tanításának központi eleme, a függő keletkezés (pratítja-szamutpáda) azt jelenti, hogy minden jelenség kölcsönös összefüggésekből keletkezik. Ha ezt komolyan vesszük, akkor a szegénység nem pusztán egyéni kudarc, a háború nem pusztán néhány gonosz ember rossz döntése, a függőség nem egyéni erkölcsi gyengeség, a környezetpusztítás többről szól, mint a fogyasztók egyéni döntéseiről. Mindegyik mögött intézmények, gazdasági rendszerek, kulturális normák és hatalmi viszonyok állnak. Azt, hogy egyes emberek nyomorban, más emberek meg luxusban élnek – nem lehet elintézni annyival, hogy „rossz” vagy „jó” karmát örököltek, mondja Sulak. Kritizálva a fennálló rendet igazoló thai intézményes buddhizmust. Nem elszigetelt buborékokban létezünk: az egyéni tényezőkön túl a rendszerszintű tényezők szerepe is fontos. Az életben van elkerülhetetlen fájdalom – de a legtöbb szenvedést azzal okozzuk, ahogyan reagálunk a valóságra, ahogyan próbáljuk görcsösen elkerülni a fájdalmat és ragaszkodni a gyönyörhöz. És ez nincs másként a társadalmakkal sem. Talán semmitől sem szenved többet a társadalom, mint azoktól a hibás, kirekesztő, félelem- vagy vágyvezérelt állami beavatkozásoktól, amelyek elvileg a szenvedést hivatottak elkerülni, de végül a szenvedés motorjává válnak – gondoljuk akár a szabadságjogok korlátozására, a drogellenes háborúra, a tömeges bebörtönzésekre. Ellenben azok a politikák, amelyek az elfogadáson, az együttérzésen és a szolidaritáson alapulnak, eleinte talán ellenállással találkoznak, hosszú távon mégis meghozzák a gyümölcseiket. Sulak szerint a modern fogyasztói társadalmak az egyéni addikció össztársadalmi megfelelőjétől szenvednek: az elégedetlenséget újabb fogyasztással, korlátlan növekedéssel vélik kielégíteni. Pedig a vágyak kielégítése nem szünteti meg a dukkhát. Újabb elégedetlenséghez vezet. Az ördögi kör bezárul. A meditációra, a tudatos jelenlétre egy társadalmi reformernek, egy jogvédőnek, egy aktivistának is szüksége van – csak éppen a társadalmi valóságra is ki kell terjesztenie a kontemplációját és együttérzését. Hogy feltáruljon előtte a szociális létezés kölcsönös egymásrautaltsága, függő keletkezése.

Nagy mérföldkőhöz érkezett bongor: az előadó a közösségi oldalán jelentette be, hogy egy éve józan életet él. 2025-ös albuma, az Extázis nekem nagy élmény volt: ritka ez a friss, életszagú, didaktikusságtól mentes hang, amikor piáról, drogokról és függőségről van szó. Mert tudjátok vannak azok a hiphop dalok, amikor menősködik a cuccozással, vagy, ami rosszabb, felemelt mutatóujjal prédikál a zenész, amitől nekem többnyire ásítanom kell. Valószínűleg a nevelni akart tinédzsernek is. De Bongor nem a felszínes horrorsztorikkal borzolja a kedélyeket, nem moralizál, inkább mélyebbre ás. Humorral, ami néha persze kicsit keserű és nem tudja elfedni a fájdalmat és ürességet, ami a kényszeres piálás epicentrumában áll és örömnek álcázza magát. Maszatolás nélkül szembenéz a fájdalommal: hogy honnan jön – milyen történeteket suttog. Könyörtelenül feltárja, amit talál: gyermekkori traumákat, apával való kapcsolatot, párkapcsolati krízist, az ambivalens szeretem-gyűlölöm viszonyt a piához. A legerősebb és egyben legtragikusabb számomra az Apa című szám – szinte epikus költemény a függőségről és a felépülésről. Ami nem az első piánál kezdődik, nem is az első spanglinál: hanem ott a születés körül, a szüleinkhez való félrecsúszott kapcsolódási kísérleteinkben. A teljes kiszolgáltatottság azon éveiben, amikor még nem tudtunk határokat húzni magunk és mások köré, és szavaink sem voltak, hogy kifejezzük, mit érzünk. Akkor kezdtük el cipelni magunkkal a pakkot, ami az évek során csak egyre dagad. Bántások, titkok, távolságok, szavak és csöndek kerülnek bele: „menetet vágnak az agyba”. Nagy önismereti munkát és fájdalmas hibákban edződött bölcsességeket sűrített bele ebbe a számba. Mint például azt, hogy az elismerés és a szeretet nem ugyanaz. És hogy fontos, hogy lássuk, hol bántottak minket – de végül ki kell lépnünk az áldozati pózból és el kell engednünk azt is. „Az én gyerekem már nem fog félni tőlem” – hangzik a végszó, mintegy varázsige, ami megtöri a transzgenerációs trauma átkát. Hangosan kell felépülni, hogy mások ne halljanak meg csöndben, tartja a mondás. Hát Bongor nem hallgat. Jól teszi. Boldog első szülinapot! ❤