A vezető amerikai drogreform szervezet igazgatója a legalizáció mellett érvel a Foreign Policy hasábjain.
Forrás: Foreign Policy, September/October 2007
Szerző: Ethan Nadelmann, a Drug Policy Alliance igazgatója
A tilalom – nem először – megbukott. Ahelyett, hogy az illegális drogok iránti keresletet piacként, a drogfüggőket pedig páciensként kezelnék, a politikai döntéshozók az egész világon felduzzasztották a drogkereskedők profitját és olyan narko-államokat hoztak létre, amelyek még Al Caponét is megrémisztenék. Végül egy olyan okosabb drogkontroll-rendszer emelkedik fel, amely előbbre helyezi a valóságot a retorikánál és felváltja a drogellenes háború politikáját.
„A drogok elleni globális háborút meg lehet nyerni”
Nem, nem lehet. A „drogmentes világ”, amit az Egyesült Nemzetek mint reális célt tűzött ki, nem érhető el könnyebben, mint az „alkohol-mentes világ” – márpedig józan ésszel senki sem beszélt ilyesmiről azóta, amióta az Egyesült Államok 1933-ban visszavonta az alkoholtilalmat. Ezzel szemben még mindig hallhatunk hiábavaló szónoklatokat a „drogellenes háború” megnyeréséről, mintha nem dokumentálná tengernyi bizonyíték annak morális és ideológiai csődjét. Mikor az ENSZ Kábítószerügyi Általános Közgyűlése összeült 1998-ban, elkötelezte magát amellett, hogy „2008-ig megszünteti, vagy jelentősen csökkenti a koka-cserje, a kannabisz-növény és az ópium-mák illegális termesztését”, illetve hogy „jelentős és mérhető eredményeket ér el a keresletcsökkentés területén”. Ma azonban ezeknek a drogoknak a globális termelése és fogyasztása nagyjából azonos szinten van, mint egy évtizede, számos drogtermelő azonban jóval hatékonyabbá, a kokain és a heroin pedig tisztábbá és olcsóbbá vált.
Mindig veszélyes, ha a politikát a retorika irányítja – és különösen veszélyes, ha a „drogellenes háború” címszava alatt elfogadtatják a közvéleménnyel azokat a járulékos, elsősorban közegészségügyi ártalmakat, amelyek civil jogalkalmazás során megengedhetetlenek lennének. A politikusok még mindig arról beszélnek, hogy ki kell irtani a drogokat a Földről, mintha a drogok használata valamiféle járványként sújtaná az emberiséget. A drogkontroll azonban nem azonos a járványkontrollal, azon egyszerű oknál fogva, hogy himlő és paralízis iránti kereslet nem létezik a népességben. A kannabiszt és az ópiumot már évezredek óta termesztik a világ legtöbb részén. Ugyanez igaz a koka-cserjére Latin-Amerikában. A metamfetamin és az egyéb szintetikus drogok bárhol előállíthatóak. Az egyes illegális drogok iránti kereslet hol növekszik, hol csökken, és ez nem csak a hozzáférhetőségen múlik, hanem a hóbortok, a divat, a kultúra változásain, illetve a stimuláció és kikapcsolódás alternatív formái közt folyó verseny alakulásán. A drogtörvények relatív szigora és azok végrehajtásának intenzitása meglepően keveset számít, kivéve a totalitárius államokban. Mindent egybevetve az illegális droghasználat előfordulási arányai az Egyesült Államokban hasonlóak vagy magasabbak, mint Európában, annak ellenére, hogy Amerika drogpolitikája jóval szigorúbb.
„Csökkenthetjük a drogok iránti keresletet”
Sok szerencsét. Az illegális drogok iránti kereslet csökkentése ésszerűnek látszik. Ugyanakkor a tudatállapot megváltoztatásának vágya, és a pszichoaktív drogok használata ezen cél elérése érdekében szinte univerzális jelenség – és a legtöbbször nem okoz problémát. Gyakorlatilag egyetlen társadalom sem volt drogmentes, és évről évre egyre több drogot fedeznek fel és hoznak létre. Azok a keresletcsökkentési erőfeszítések hasznosak lehetnek, amelyek az őszinte tájékoztatáson és a droghasználat pozitív alternatíváin alapulnak, kivéve, ha irreális, zéró-tolerancia politikává válnak.
A szexhez hasonlóan a drogok esetében is a teljes absztinencia a legjobb út a problémák elkerülésére, ugyanakkor szükségünk van egy alternatív stratégiára azok számára, akik nem tudnak vagy nem akarnak felhagyni szokásukkal. A zéró-tolerancián alapuló szabályozás elrettent ugyan egyeseket a drogok használatától, emellett azonban drámaian növeli az ártalmakat és költségeket azok számára, akik nem engedelmeskednek neki. A drogok potensebbé válnak, a droghasználat veszélyesebb lesz, a drogokat használó emberek pedig olyannyira marginalizálódnak, ami senkinek sincs hasznára.
A keresletcsökkentésnél jobb megközelítés az ártalomcsökkentés. A droghasználat csökkentése jó dolog, de közel sem olyan fontos, mint a drogabúzus és a hibás prohibicionista drogpolitikák által okozott halál, betegség, bűnözés és szenvedés csökkentése. A legális drogok vonatkozásában, mint például az alkohol vagy a cigaretta, az ártalomcsökkentés abból álhat, hogy elősegítjük a felelősségteljes ivást és a józan autóvezetést, vagy rávesszük az embereket arra, hogy dohányzás helyett használjanak nikotin ragtapaszt és rágót, vagy füstmentesen fogyasszanak dohányt. Az illegális drogok esetében jelentheti a fertőző betegségek terjedésének csökkentését a tűcsere programok segítségével, vagy ha hozzáférhetővé tesszük a túladagolásos halálesetek megelőzésére szolgáló ellenszert, illetve a heroinfüggők számára az orvos által felírt metadont, sőt, klinikákon keresztül a gyógyszerészeti heroint. Ez utóbbit bevezették már Nagy-Britanniában, Kanadában, Németországban, Hollandiában és Svájcban is. Nincs többé kétség affelől, hogy az ilyen programok anélkül csökkentik a droggal kapcsolatos ártalmakat, hogy növelnék a droghasználatot magát. Az ilyen programok nem azért nem terjednek el, mintha költségesek lennének: valójában inkább megtakarítják az adófizetőknek azt a pénzt, amit egyébként a büntető-igazságszoláltatásra vagy egészségügyre kellene fordítaniuk. Nem, az akadályt a kizárólagos absztinenciát hirdető ideológusok jelentik, illetve a droghasználó emberek életével és jóllétével kapcsolatos kegyetlen közöny.
„A válasz az, hogy csökkenteni kell a drogok kínálatát”
Mintha nem próbálkoztak volna még ezzel a történelem során. A kínálatcsökkentés éppen annyira ésszerű, mint a keresletcsökkentés: hiszen ha végső soron senki sem ültetne kannabiszt, koka-cserjét és ópiumot, nem lenne heroin, kokain és marihuána, amit eladhatnának a fogyasztóknak. A mézesmadzag és korbács politikáját, amelyet a drognövények kiirtására és helyettesítésére alkalmaznak, kipróbáltuk már, de az elmúlt fél évszázadban ritka kivételektől eltekintve kudarcot vallott. Ezek a módszerek sikeresek lehetnek bizonyos behatárolt területeken, de rendszerint csupán azt érik el, hogy a termelés más régiókba tevődik át: az ópiumteremlés Pakisztánból Afganisztánba, a kokatermesztés Peruból Kolumbiába, a kannabisztermelés Mexikóból az Egyesült Államokba helyeződött át, miközben globális szinten a drogtermelés viszonylag állandó maradt vagy nőtt.
A mézesmadzagot – a gazdasági fejlesztést és a legális növényekre való áttérés segítését – többnyire túl későn és nem megfelelően alkalmazzák. A korbács, amely gyakran erőszakos növényirtást jelent, például légi permetezést, mind az illegális, mind a legális növényeket elpusztítja, ráadásul veszélyes lehet mind az emberekre, mind a helyi környezetre. A legjobb dolog, amit a kínálatcsökkentésről elmondhatunk, az, hogy a gazdagabb országok költenek egy kevés pénzt a szegények országok fejlesztésére. Mindamellett a növényirtás és a helyettesítés nagy kárt okoz az elszegényedett farmereknek anélkül, hogy globális szinten csökkentené a kínálatot.
A kannabisz-, a koka- és az ópiumtermékek piaca ugyanúgy működik, mint más globális árupiacok: ha a termék egy forrása a rossz időjárás, a termelés növekvő költségei vagy politikai nehézségek miatt elapad, egy másik forrás lép a helyébe. Ha a nemzetközi drogkontroll körök stratégiai módon gondolkodnának, a kulcskérdés nem az lenne, hogy miként csökkenthetjük a globális kínálatot, hanem inkább ez: hol okozza az illegális termelés a legkevesebb problémát (és a legnagyobb hasznot)? Gondolj rá úgy, mint egy rossz szokás globális kontrolljának kihívására. Senki sem képes kiirtani egy rossz szokást, de hatékonyan kell korlátozni és szabályozni azt – még akkor is, ha illegális.
„Az Egyesült Államok drogpolitikája a világ drogpolitikája.”
Szomorú de igaz. Az Egyesült Államok épp annyira a drogkontroll követendő modellje, mint amennyire a dél-afrikai apartheid rendszer volt a helyes faji politika mintaképe. Az Egyesült Államok világelső az egy főre jutó bebörtönzések arányában – miközben a világ lakosságának mindössze 5 százalékát teszi ki, a világ börtönnépességének 25 százalékát adja. A kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt bebörtönzött emberek száma 1980 és napjaink között 50 ezerről 500 ezerre nőtt: ez több embert jelent, mint ahányat Nyugat-Európánan az összes bűncselekmény miatt bebörtönöznek. Még ennél is halálosabb az USA hazai és nemzetközi ellenállása a HIV/AIDS terjedését csökkentő tűcsereprogramokkal szemben. Ki tudja, hány ember kerülhette volna el a HIV fertőzést, ha az Egyesült Államok odahaza bevezette volna, külföldön pedig támogatta volna az olyan tűcsere és más ártalomcsökkentő programokat, amelyek alacsonyan tartják a HIV/AIDS mutatókat Ausztráliában, Nagy-Britanniában, Hollandiában és másutt. Talán milliókról lehet szó.
És mégis, ezen elrettentő adatok ellenére az Egyesült Államoknak mégis sikerült létrehoznia egy nemzetközi drogtilalmi rendszert a saját szigorúan büntető és moralizáló megközelítése alapján. Dominálja az Egyesült Nemzetek drogkontroll szervezeteit és más nemzetközi szervezeteket, szövetségi drogellenes ügynöksége (DEA) pedig az első olyan nemzetállami rendőri szervezet volt, amely globálissá vált. Ritkán látunk példát arra, hogy egy ország ilyen sikeresen tukmálja rá saját kudarcot vallott politikáját a világ többi részére.
De most az első alkalommal megkérdőjeleződött az USA hegemóniája a drogkontroll területén. Az Európai Unió a drogkontroll stratégiák szigorú felülvizsgálatát követeli. Az USA által vezetett drogellenes háborúba belefáradt latin-amerikaiak sokkal kevésbé hajlandóak szorosan együttműködni az USA drogellenes műveleteiben. Végül pedig a HIV/AIDS halálos fenyegetése által felébresztett Kína, Indonézia, Vietnám, sőt, Malajzia és Irán egyre inkább elfogadják a tűcserét és más ártalomcsökkentő programokat. 2005-ben az iráni Igazságügyi Minisztériumot vezető ajatollah fatwát bocsátott ki, amelyben a metadon fenntartó és tűcsere programokat a sarijával (Iszlám törvénykezéssel) összhangban lévőnek nyilvánította. Az ember azt kívánja, bárcsak amerikai párja hasonlóan felvilágosult lenne.
„Az afgán ópiumtermelést vissza kell szorítani”
Légy óvatos mit kívánsz. Könnyű azt hinni, hogy a rekord magasságokba szökő – a világ ópiumkínálatának tíz éve még csak 50, ma viszont már 90 százalékát adó – afgán ópiumtermelés megszüntetése megoldana mindent: az európai heroinhasználatot és a tálib felkelés problémáját egyaránt.
De tegyük fel egy pillanatra, hogy az Egyesült Államoknak, a NATO-nak és Hamid Karzai kormányának sikerülne visszaszorítania az ópiumtermelést Afganisztánban. Ki profitálna ebből? Csak a tálibok, a hadurak és más feketepiaci vállalkozók, mivel a raktáraikban tárolt ópium ára az egekbe szökne. Afgán parasztok százezrei áramolnának a városokba, felkészületlenül arra, hogy munkát találjanak. És sok afgán a következő évben visszatérne a farmjára, hogy újra ópiumot vessen el, a gerrila mezőgazdálkodás módszereivel kerülve el az intenzív növényirtást. A mostani helyzettel ellentétben viszont ekkor már Közép-Ázsia, Latin-Amerika, sőt, még Afrika szegény parasztjaival is versenyezniük kéne. Hiszen végső soron egy globális piacról beszélünk.
És Afganisztánon kívül? A magasabb heroinárak rendszerint a függők által elkövetett bűncselekmények számának növekedését jelentik. A fogyasztót ezenkívül olcsóbb, de veszélyesebb fogyasztási formákra ösztökélik, például a heroin szívása helyett a heroin injektálására, ami a HIV és hepatitis C fertőzések számát növelné. Mindent egybevetve, az afgán ópium kiirtása jóval kevesebb hasznot hozna, mint azt általában képzelik.
Mi akkor tehát a megoldás? Egyesek az afganisztáni ópium legális célokra történő felvásárlását javasolják, ami jóval kevesebbe kerülne, mint amennyit jelenleg a kiirtására költenek. Mivel a heroin iránti folyamatos igény miatt a farmerek ezentúl is termesztetének ópiumot, a világnak talán jobb, ha annak 90 százaléka egyetlen országból származik. És ha ez az eretnekség válik szentírássá, számos új lehetőség nyílik meg egy új típusú politika bevezetésére Afganisztánban, amely egyaránt szolgálja az Egyesült Államok, a NATO és afgán polgárok millióinak érdekeit.
„A legalizáció a legjobb megoldás”
Lehetséges. A globális drogtilalom egyértelműen költséges katasztrófának bizonyult. Az Egyesült Nemzetek becslései szerint az illegális drogok piaci értéke 400 milliárd dollár, ez a világkereskedelem 6 százalékát teszi ki. A kockázatot vállalók szélsőségesen magas profitra tesznek szert, ami a bűnözők, a terroristák és az erőszakos felkelő csoportok mellett a korrupt politikusok és kormányok gazdagodását szolgálja. Latin-Amerika, a Karib-térség és Ázsia egyes városai, államai, sőt, országai 50-szer súlyosabb helyzetben vannak, mint Chicago Al Capone idején. A drogpiac láthatóvá tétele – a legalizáció – radikális javulást hozna ezen a téren.
Ami még fontosabb, a legalizációval a függőség azzá válna, ami: közegészségügyi problémává. A legtöbb ember, aki drogot használ, olyan, mint a felelősségteljes alkoholfogyasztók: nem okoz kárt magának vagy másnak. Nem lenne hozzájuk többé köze az államnak. De a legalizáció a drogfüggőséggel küszködőkre is jótékony hatással lenne, ugyanis csökkentené a szabályozatlan termékekkel együtt járó túladagolás és fertőzés kockázatát, megszüntetné azt az igényt, hogy a szert veszélyes bűnözőktől szerezzék be, és lehetővé tenné a függőség mint gyógyászati és nem pedig bűnügyi probléma kezelését.
Senki sem tudja, mennyit is költenek a kormányok a bukott drogháborús politikákra, de ez az összeg valószínűleg meghaladja a 100 milliárd dollárt évente, s ennek majdnem felét az Egyesült Államok szövetségi, állami és helyi kormányai költik el. Add hozzá ehhez még azt a több tízmilliárd dollárt, amit a drogok legális forgalmazásának adóztatása jelentene. És most képzeld el, ha ennek a pénznek csupán harmadát a droggal kapcsolatos betegségek és függőség kezelésére fordítanák. Gyakorlatilag mindenki nyerne, kivéve azok, akik a jelenlegi rendszer politikai vagy gazdasági haszonélvezői.
Egyesek szerint a legalizáció erkölcstelen. Ez azonban képtelenség, hacsaknem hiszünk abban, hogy lehetséges emberek diszkriminációja pusztán azon az elvi alapon, hogy a szervezetükbe juttatnak valamit, miközben ezzel senkinek nem ártanak. Mások szerint a legalizáció megnyitja a gátakat a drogabúzus hatalmasra duzzadása előtt. Ők azonban elfelejtik, hogy már jelenleg is egy olyan világban élünk, ahol különféle drogok könnyen hozzáférhetőek – és amelyben azok az emberek, akik túl szegények a megvásárlásukhoz, gázolajat, ragasztót és más ipari termékeket szippantanak, ezek pedig jóval ártalmasabbak lehetnek, mint bármely más drog. Nem, a legalizáció legnagyobb veszélye az lehet, hogy a legális drogpiacok a hatalmas alkohol, dohány és gyógyszeripai cégek kezébe kerülnek. Mégis, a legalizáció sokkal pragmatikusabb opció, mint együtt élni a jelenlegi rendszer által termelt korrupcióval, erőszakkal és szervezett bűnözéssel.
„A legalizációra soha sem fog sor kerülni”
Soha nem mondd, hogy soha. A teljes legalizáció még valóban távoli lehet – de a részleges legalizáció nem. Ha valamelyik drognak van esélye a legalizációra, akkor az a kannabisz. Emberek százmilliói használták ezt a szert, túlnyomó többségük anélkül, hogy bármilyen ártalom érte volna vagy átváltott volna a „keményebb drogok” használatára. Svájcban például a kannabisz legalizációját már kétszer is jóváhagyta a parlament egyik háza, míg a másik csak csekély többséggel utasította el.
A kannabisz kriminalizációjának támogatása Európa más országaiban is elenyészik. Az Egyesült Államokban az ország évi 1,8 millió rendőrségi előállítás 40 százalékára többnyire csekély mennyiségű kannabisz birtoklása miatt kerül sor. Emellett a lakosság 40 százaléka szerint ezt a drogot az alkoholhoz hasonlóan kellene adóztatni, ellenőrizni és szabályozni. A bolíviai Evo Morales elnök példáján felbuzdulva Latin-Amerikában és Európában egyre többen támogatják a kokacserje kivonását a nemzetközi drogellenes konvenciók hatálya alól, mivel semmilyen alapos egészségügyi ok nem indokolja a tiltását. Ez gazdasági előnyökhöz juttatná a tradicionális termesztőket, és van esély arra is, hogy a kokából készült termékek sikeresen versenyezhetnének az olyan problematikusabb anyagokkal, mint például az alkohol.
A globális drogellenes háború részben azért marad fent, mivel sokan nem képesek megkülönböztetni a drogabúzus által okozott ártalmakat a drogtilalom által okozott ártalmaktól. A legalizáció éppen ezt a különbséget helyezi előtérbe. Az afganisztáni ópium-probléma alapvetően a tilalom problémája, és nem a drog problémája. Ugyanez igaz a Latin-Amerikát és a Karib-térséget három évtizede terhelő kábítószerrel összefüggő erőszakról és korrupcióról – ami jelenleg Afrikát fenyegeti. A kormányok egyik droglordot a másik után foghatják és ölhetik meg, a végső megoldás azonban nem bűnüldözési, hanem strukturális természetű. Bár kevés ember vonja kétségbe, hogy a drogellenes háború elveszett, bátorságra és előrelátásra van szükség ahhoz, hogy túllépjünk a fennmaradását szolgáló tudatlanságon, félelmen és anyagi érdekeken.
Fordította: Sárosi Péter