Az EU drogmonitorozó intézetének éves jelentéséből számos olyan következtetést levonhatnának a döntéshozók, amik alapvetően megváltoztatnák a drogpolitikák arculatát
A lisszaboni székhelyű Európai Kábítószer- és Kábítószerfüggőség Megfigyelő Központja (EMCDDA) ebben a hónapban megjelent éves drogjelentése számos fontos tanulságot tartalmaz a számunkra – csak éppen elő kell ásni, avagy olvasni kell tudni a sorok között. Maguk a drogmonitorozó szakemberek természetesen szinte soha nem vonnak le messzemenő drogpolitikai következtetéseket – de mi miért ne nehetnénk ezt meg?
1) A szigorítástól nem lesz kevesebb fogyasztó
Az EMCDDA jelentés magyar szövegének 49. oldalán érdekes összehasonlítás található az egyes országok jogi szabályozásának illetve a kannabisz-fogyasztás treindjeinek összehasonlításáról. Ebből kiderül, hogy a szabályokon szigorító országokban nem következett be szükségszerűen csökkenés a fogyasztók számában, míg az enhyítő országokban sem növekedett szükségszerűen a fogyasztók száma – ellenben többnyire ugyanaz a növekvő/csökkenő trend folytatódott a változás után, amit előtte megfigyeltek. Magyarul a drogtörvények szigorításával nem lehet elérni a fogyasztók számának csökkentését.
2) A drogfogyasztás nemzetközi trendeket követ
A hagyományos kábítószerek fogyasztása a 90-es évek második felében és a 2000-es évek elején világszerte növekvő tendenciát mutatott – napjainkban azonban szinte minden országban stagnálást vagy enyhe csökkenést jelentettek. Így például a nyugat-európai kokain-robbanás az elmúlt években tetőződött majd mára kifulladt. Ha az egyes országok szabályozása nincs hatással a fogyasztás alakulására, akkor mi? Az EMCDDA szerint ilyen nemzetközi tényező lehet a gazdasági világválság. „A rendszeres kokainhasználattal járó anyagi teher csökkentheti annak vonzerejét azokban az országokban, ahol mostanság megszorítások vannak napirenden” – írja a jelentés. A kannabisz-fogyasztás alakulását pedig a dohányfogyasztás alakulása is befolyásolja, hiszen Európában a kannabiszt főként dohánnyal keverve fogyasztják.
3) A kábítószer-piac olyan, mint egy léggömb
Ha az illegális drogpiacot modellezni akarjuk, a leginkább egy léggömbhöz hasonlíthatjuk: ha a lufit az egyik oldalon benyomod, a másik oldalon kidudorodik, a térfogata nem változik. A harmadik világban ez úgy működik, hogy ha egy drognövényt kiirtanak az egyik termőterületről, akkor hamarosan egy másik régióban üti fel a fejét (lásd az ópium-mák termüterületeinek vándorlása Törökországból az Arany Háromszögbe, majd Afganisztánba). Az európai fogyasztó országokban pedig az Ecstasy előállításához szükséges prekurzor anyagok forgalmazásának akadályozásával annyit sikerült elérni, hogy új dizájner-drogok jelentek meg a piacon – az új adatok szerint pedig most már az Ecstasy-piac is kezd magához térni, a prekurzor-hiány megszűnt. A tilalom ellenére egyre potensebb drogok férhetők hozzá egyre bővebb kínálatban.
4) A problémát felnagyítja az eltúlzott politikai reakció
A kannabisz a legelterjedtebb illegális drog Európában – de vajon mennyi ártalmat okoz a társadalomnak? Kézenfekvő megoldásnak tűnhet, hogy nézzük meg a kezelési igényt: hány embert kezelünk kannabisszal kapcsolatos problémák miatt? Az EMCDDA jelentés azonban rámutat arra, hogy nem biztos, hogy annyi embert kezelünk kannabisz miatt, ahánynak valóban szüksége van rá. Így bár az elmúlt 10 évben Bulgáriát kivéve minden ország növekedésről számolt be a kannabisszal kapcsolatos kezelési igényben – a növekedés jelentős részét azok teszik ki, akiket a büntető-igazságszolgáltási rendszer kötelezett kezelésre (különösen Magyarországon és Franciaországban). És bár ezt nehéz kvantifikálni, de gyanítható, hogy az önkéntes alapon kezelésbe vett embereknél is gyakran a környezetük elutasító magatartása vezet a kezeléshez, vagy éppen a kannabisz-fogyasztó ön-stigmatizációja, amit a fűfogyasztásról kialakított negatív társadalmi kép táplál. Ezzel szemben a legális szenvedélyeknél még a valós problémákat is jóval nehezebben képes felismerni és elfogadni az ember.
5) A drogfogyasztók kis hányada felelős a legtöbb problémáért
Legyen szó legális vagy illegális szerekről, a társadalmi és közegészségügyi ártalmak jelentős része a fogyasztók egy viszonylag szűk csoportjához köthető. Az illegális drogfogyasztók nagy halmazán belül például még mindig egy szűk opioid-fogyaszó csoporthoz köthető a fertőzések és a túladagolásos halálesetek nagy része. És bár a heroinfogyasztás – és azon belül is a heroin-injektálás – visszaszorulóban van Európában, a kezelésre jelentkezőknek még mindig több mint fele a heroint jelölte meg mint elsődlegesen problémás szert. A problémás szerhasználat mintázatait nyomon követve többnyire rájövünk arra, hogy a problémás drogfogyasztás aránytalanul jellemző a társadalom peremére szorult csoportok körében, és hogy a társadalmi kirekesztés még súlyosabb problémákhoz vezet. Az integráció a hosszabb és nehezebb út – de nem megkerülhető.
6) Gondolkodj globálisan!
A drogpiac egy olyan pókháló, ami beszövi az egész Földgolyót, fonalai Afganisztántól Közép-Ázsián keresztül Magyarországig, Kolumbiától Nyugat-Afrikán keresztül Olaszországig, Bolíviától Mexikón keresztül Kaliforniáig nyúlnak. Ha a háló egy fonala megrezdül, ne adj Isten elszakad a forrásországok rurális vidékein, annak előbb-utóbb drasztikus hatásai lesznek a fogyasztói országok nagyvárosainak utcáin – és fordítva is: a nyugati országok illegális drogpiaca egész régiókat taszít polgárháborúba. Az EMCDDA jelentése szerint Európa számos országában heroinhiány van – de ez valószínűleg nem a helyi rendőri erők sikeres munkájának köszönheti, hanem távoli országokban bekövetkezett változásoknak: a herointranszportokat más, ázsiai országokba térítették el, az afganisztáni ópium-termés 2009-ben gyenge volt egy a mák növényt megtámadó betegség miatt. A pillangó megrezegteti a szárnyát Afganisztánban, és fogyasztók tömegei maradnak heroin nélkül majd térnek át más drogok fogyasztására Európában…
7) Az ártalomcsökkentés működik – ott ahol rendesen csinálják…
Az Európai Unióban az EMCDDA becslései szerint 1,3 millió opioidfüggő él – majdnem a felük, 700 ezer heroinfogyasztó helyettesítő gyógyszeres kezelésben (metadon, buprenorfin, szuboxon) vesz részt, ez 50 ezres növekedést jelent 2007-hez képest. Az ártalomcsökkentő szolgáltatásoknak sehol sincs ilyen nagy lefedettsége a világon, mint az EU-ban – ugyanakkor még mindig óriási szakadék tátong a régi és az új tagállamok között. A helyettesítő gyógyszeres kezelések mintegy 95%-át ugyanis a 15 régi tagállamban biztosítják! A régi tagállamokban sikerült is visszaszorítani a heroinfogyasztás ártalmait: a HIV fertőzések aránya itt a legalacsonyabb a heroininjektálók körében a világon, és maga az injektáló fogyasztás is visszaszorulóban van. Hollandiában a heroinfogyasztóknak már csupán 10%-a injektál, a többiek inhalálják a szert, ami a fogyasztás kevésbé kockázatos formája. Ezzel szemben az unió keleti országaiban még mindig 90% fölött van az injektálók aránya, és sajnos a HIV-helyzet sem ennyire rózsás: Görögországból, amely Magyarországhoz hasonlóan hosszú évtizedekig az alacsony érintettségű országok közé tartozott, 2011-ben jelentős HIV-járvány kitörését jelentették. Ez is mutatja, hogy a megfelelő lefedettség nélkül a szolgáltatások nem képesek megfelelő védőernyőt biztosítani, és az új kockázati tényezők (gazdasági válság) megjelenése könnyen megtörheti a társadalom védekezőképességét. Gondolkodj globálisan, cselekdj lokálisan!
8) A legális szabályozás hatékonyabb
Sajnos az EMCDDA mandátumába nem tartozik bele a legális tudatmódosító szerek piacának monitorozása – sajnos, mivel ez erősíti azt a társadalmi tudathasadást, ami a legális és illegális szerekről való közgondolkodást egymástól elválasztja. Rendkívül érdekes következtetéseket lehetne ugyanis levonni abból, ha a különféle szabályozási rendszerek fényében összehasonlítanánk egymással a legális és illegális szerek piacának alakulását. Ott van például a dohányzás! A kábítószerekhez hasonlóan a dohányzás visszaszorítására is született nemzetközi egyezmény – ez azonban az egészségügyi világszervezet (WHO) keretében került elfogadásra, és elsősorban közegészségügyi kérdésként, nem pedig büntetőjogi problémáként kezeli a dohányzás problémáját, a legális szabályozás eszközeivel él és nem tagadja a dohányosok azon jogát, hogy másokat nem zavarva rágyújthassanak egy cigarettára. A WHO keretegyezménye olyan hatékony jogi és közegészségügyi eszközöket ad az egyes államok kezébe, amelyek bizonyítottan alkalmasaka dohányzás visszaszorítására – az ENSZ egységes kábítószer-egyezménye pedig olyan eszközöket, amelyek bizonyítottan nem. Érdemes lenne ezen elgondolkodnunk!
Sárosi Péter
