A TASZ drogpolitikai programvezetőjének írása a Magyar Narancs aktuális számában
Forrás: Magyar Narancs, 2011. október 13.
2009 februárjában e lap hasábjain óva intettem Lázár János és Répássy Róbert képviselő urakat attól, hogy a kaliforniai példa állítólagos sikerére hivatkozva benyújtsák a magyar parlament elé a “három csapás” törvényjavaslatukat (Három csapás – becsapás, 2009. február 29.). A visszaeső bűnelkövetőkre kötelezően kiszabandó hosszú börtönbüntetés Kaliforniában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy az amúgy is túlzsúfolt börtönrendszer még zsúfoltabbá és még költségesebbé váljon – így az eredetileg 85 ezer fő befogadására tervezett börtönökben ma több mint 170 ezer fogva tartottat tartanak nyilván, és az állam ma többet költ börtönökre, mint oktatásra! A figyelmeztetések süket fülekre találtak, 2010-ben a Fidesz-kormány jó szokásához híven társadalmi egyeztetés nélkül, a szakmai érveket lesöpörve elfogadta a három csapás törvényt, amelynek eredményeiről, hatásairól természetesen azóta sem történt átfogó vizsgálat.
Kíváncsi vagyok, a törvényjavaslatot benyújtó képviselők, esetleg a belügyi és igazságügyi tárca szakértői vajon figyelemmel kísérik-e a kaliforniai börtönrendszer reformjára tett jelenlegi kísérleteket is. Ezekből ugyanis nagyon sokat tanulhatnának. A börtönreformtól eddig minden kormányzó visszariadt, félve a börtönipari lobbitól, amely az egyik legerősebb érdekérvényesítő csoport az USA-ban – hiszen az adófizetők pénzéből alaposan felhizlalta magát. 1980-ban az állam még csak a költségvetés 4%-át költötte börtönökre, ma már 10%-át. A kaliforniai Legfelsőbb Bíróság precedens értékű ítélete azonban arra kötelezte az államot, hogy a túlzsúfolt börtönökben uralkodó jogsértő állapotok miatt két éven belül 34 ezerrel csökkentse a fogva tartottak számát.
Az ítélet nyomán még Jerry Brown kormányzó is kénytelen volt meghallgatni végre azokat az érveket, amelyeket a kriminológusok már évtizedek óta szajkóznak: a magas visszaesési rátát (kb. 70%) nem lehet hosszú szabadságvesztés büntetésekkel visszaszorítani, ellenben az enyhébb, de következetesen alkalmazott alternatív szankciók, illetve a szabaduló elítéltek reintegrációját, rehabilitációját szolgáló programokba fektetett pénz hosszú távon eredményes lehet. Háromból kettő a kaliforniai börtönökből feltételesen szabadlábra helyezett elítélt visszakerül a börtönbe – a legtöbbször valamilyen csekély kihágás miatt (pozitív drogteszt, elmulasztott találkozó a pártfogó felügyelővel stb.). A szabaduló elítéltek számára a beilleszkedés rendkívül nehéz – sokan közülük drogfüggőként, vagy egyéb súlyos fizikai, lelki sérülésekkel kerülnek szabadlábra, a munka világában pedig nagyon kis eséllyel próbálhatnak szerencsét.
A valóban eredményes bűnmegelőzéshez nincs szükség az adófizetők számára rendkívül költséges, az elítélt és családja számára katasztrofális hatásokkal járó újra-bebörtönzéséhez. A Texas és Hawaii államokban folytatott vizsgálatok szerint sokkal hatékonyabb, ha az elítéltet nem feltételesen helyezik szabadlábra, hanem próbára bocsátják – és a kihágásokért nem küldik vissza automatikusan a börtönbe, hanem alternatív szankciókat alkalmaznak, így például drogterápiás programra küldik, házi őrizet alá veszik (akár GPS nyomkövetők alkalmazásával), vagy pár napra fogdába zárják (“flash incarceration”). A kutatók szerint nem a büntetés súlyossága, hanem annak következetes alkalmazása és valószínűsége az, ami valódi bűnmegelőző hatással jár.
Az októberben a kormányzó által jóváhagyott reform jegyében átszervezik a kaliforniai börtönrendszert is: a szabadságvesztésüket töltő, vagy feltételesen szabadlábra helyezett nem erőszakos, nem szexuális és nem súlyos (“non3”) bűncselekmény miatt elítélteket a lakóhelyüktől távol lévő állami börtönök helyett megyei büntetetés-végrehajtási intézmények (jails) ellenőrzése alá helyezik. A reform mintegy 30 ezer embert érint. Az átszervezés nem éppen kockázatmentes: a siker kulcsa az, hogy vajon mennyire tudják felkészíteni a helyi hatóságokat arra, hogy ilyen nagy többlet-terheket vegyenek a vállukra. Jelentős befektetésekre lesz szükség a rehabilitációs programok fejlesztésére és a helyi jogalkalmazók továbbképzésére – akik közül sokat éppúgy visszaélésekkel és brutalitással vádolnak, mint az állami hatóságokat. Amennyiben az állam jelentős fejlesztés és szemléletváltás nélkül tolja át a felelősséget a megyei seriffekre, a reform nem járhat sikerrel. A kudarcot pedig a börtönlobbi saját önigazolására használhatja fel.
A kaliforniai kormányzó döntése mégis történelmi fordulópontot jelez az USA büntetőpolitikájában, amelyet az 1980-as évek óta a “tough on crime” megközelítés dominál. A börtönbüntetések bűnmegelőző szerepét abszolutizáló szemlélet helyett most végre nagyobb figyelmet kaphatnak az alternatívák, és nem valószínű, hogy ezt a folyamatot hosszú távon meg lehetne akasztani. Matthew Cate, a kaliforniai Büntetés-végrehajtási és Rehabilitációs Intézet (CDCR) vezetője a New York Times-ban kijelentette, hogy az államnak nem nagyon van más lehetősége, mint a börtönnépesség drasztikus csökkentése. Szomorú, hogy Magyarország kormánya éppen akkor állítja rá a szigorú büntetőpolitika kényszerpályájára az országot, amikor már a példaképe, az Egyesült Államok is igyekszik kiszabadulni abból.
Sárosi Péter (TASZ)
