Kutatók összehasonlították a holland és az amerikai fűszívók vásárlási szokásait
Craig Reinarmen kaliforniai szociológia professzor az International Journal of Drug Policy c. szaklapban vetette össze San Francisco és Amsterdam fűhasználati mintáit. A két város, bár több ezer kilométer távolságra van egymástól, igen hasonló geopolitikai, demográfiai és kulturális adottságokkal rendelkezik, ugyanakkor igen eltérő kannabisz-politikát alkalmaz. Míg Amsterdamban a kannabisz kvázi-legálisan megvásárolható a coffee shopokban, addig San Franciscóban csupán törvénytelen úton, dílerektől szerezhető be. A kutató arra volt kíváncsi, hogy vajon ezek a különbségek hogyan nyilvánulnak meg az emberek fogyasztási szokásaiban.
Először is, feltételezhetjük, hogy a fűkereskedelem szigorú tiltása az USA-ban oda vezetett, hogy jóval nehezebb beszerezni a kannabiszt, mint Amsterdamban, ahol az ember besétál egy coffee shopba, kiválasztja és megveszi a neki legszimpatikusabb fűfajtát oszt jónapot. Valóban, a kérdőíves felmérés adatai szerint a san fransiscóiak nehezebben szerzik be a füvet – azonban ez a nehézség csupán abban nyilvánul meg, hogy nekik átlagosan fél napig tart ugyanaz, ami a hollandok 94%-ának alig pár percet vesz igénybe. Magyarul a tilalom valójában nem szünteti meg a hozzáférhetőséget, csupán azt eredményezi, hogy az emberek több időt töltenek fűbeszerzéssel, mint Hollandiában (ez szerintem inkább negatív következménynek minősíthető).
Míg Amsterdamban a megkérdezettek 34,5%-a próbált már ki életében füvet, addig San Franciscóban 62,2%-a: magyarul a tilalom ellenére többen szívnak Kaliforniában, mint Hollandiában! Az egyéb drogok – kokain, heroin, amfetamin, metamfetamin, Ecstasy – fogyasztási mutatói jóval alacsonyabbak Amsterdamban, mint San Fransiscóban.
Persze Hollandiában is van olyan, aki közvetlenül termesztőktől (4%) vagy barátoktól (26%) szerzi be a füvet, esetleg maga termeszti (2%) – ne felejtsük el, hogy a kannabisz termesztése Hollandiában sincs még legálisan szabályozva: maguk a coffee shopok is illegális ültetvényektől vásárolnak és a hátsó ajtón viszik be az árut. A fűszívók nagy többsége (66%) azonban a coffee shopokban jut hozzá a droghoz. San Franciscóban ezzel szemben 90% ismerős viszonteladókon keresztül szerzi be a füvet, kisebbségük utcai dílerekről (4%) vagy termesztőktől (2%) veszi, esetleg maga termeszti (1%).
Egy másik jelentős különbség a holland és amerikai fűszívók között abban rejlik, hogy míg a coffee shopokban kizárólag füvet árulnak, a füvet áruló amerikai dílerek többsége más drogokat is felkínál a vásárlóknak. A san franciscoi válaszadók 51%-a számolt be arról, hogy a kannabiszon kívül más drogot is felkínálnak neki – a holland válaszadóknak csupán 15%-a. Ez az igen jelentős különbség mutatja, hogy a holland drogpolitika egyik fő célkitűzése – a kannabisz és az egyéb drogok piacának szétválasztása – sikeres volt. Annak esélye, hogy a dílerek a füvet kapudrogként árulják – magyarul a kannabisz-árusítása közben egyéb drogokat is rásózzanak a vásárlóra – jóval kisebb Hollandiában, mint az USA-ban.
Harmadszor, a kutatók megvizsgálták a fogyasztói árak és a fogyasztási szokások kölcsönhatásait a két városban. A tilalom elvileg úgy működik, hogy kockázatossá teszi a fűvel való kereskedelmet, így növeli a fű árát, ezáltal csökkenti a hozzáférhetőséget. Elvileg. A gyakorlatban azonban a san fransiscóiakat vajmi kevéssé befolyásolja a fű ára a fogyasztásban: 70%-uk soha nem találta túl drágának a kannabiszt. 87% akkor sem fogyasztana többet, ha a fű sokkal olcsóbb lenne, 61% pedig akkor sem szívna kevesebbet, ha a kannabisz ára jelentősen nőne. Ezek az arányok nagyjából hasonlóan Amsterdamban is (95% és 63%).
Jelentős különbségek mutatkoznak a holland és amerikai fűfogyasztók preferenciáiban akkor, ha eltérő potenciájú fűfajtákról van szó. Az amsterdamiak 65%-a a gyengébb vagy mérsékelt erősségű fűfajtákat részesíti előnyben – csupán 35%-uk kedveli az erős és nagyon erős fajtákat. San Franciscóban ellenben csak 43% ragaszkodik a kevésbé erős fajtákhoz, míg 57% kimondottan az erős vagy nagyon erős fajtákat favorizálja. Aki ismeri az alkoholtilalom történetét, azt nem lepi meg ez az összefüggés: amikor 1919-ben az alkoholt betiltották az USA-ban, az alacsony szesztartalmú italok (sör, bor) fogyasztása rohamosan visszaszorult a töményitalok fogyasztásához képest. Ugyanez játszódik ma le a kannabisz-piac esetében: a termesztők minél kisebb helyen minél több és minél potensebb kannabiszt akarnak előállítani. Így azok, akik a “növekvő potenciával” és a “szuperskunk” fajtákkal riogatják a közvéleményt a szabályozás szigorítását követelve, valójában inkább csak hozzájárulnak ahhoz, hogy a kannabisz potenciája tovább növekedjen.
Fontos tanulsággal szolgál az is, hogy a fűszívók többsége igenis törődik a potencia változásaival – magyarul kevesebbet fogyaszt az erősebb fűből. Nem igaz tehát az, hogy a különösen erős skunk fajták szívása szükségszerűen veszélyesebb lenne. Az amsterdami fogyasztók 70%-a, a san franciscoi fogyasztók 71%-a számolt be arról, hogy kevesebbet fogyaszt az erősebb fűből. A válaszokból az is kiderült, hogy a legtöbb fogyasztó egy bizonyos intenzitású betépettség-élményt keres, és próbálja elkerülni azt, hogy ennél jobban beszívjon. A különbség a két város között az, hogy Amsterdamban az emberek kedvükre válogathatnak az eltérő potenciájú fajták között a coffee shopokban, addig San Franciscóban többnyire azt kapják a dílertől, ami van – ez többnyire ugyanaz a fajta.
A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a büntetőjogi fenyegetés az USA-ban valóságos hatással jár: míg az amsterdami fűszívók 95%-a soha nem tartott attól, hogy előállítják a rendőrök, addig a san franciscói fogyasztók 73%-a számára ez egy reális veszély. A félelem nem azzal a hatással jár, hogy visszatartaná őket a fűszívástól – ugyanakkor 83% óvatosan választja ki a fogyasztás helyszínét, magyarul rejtőzködővé váltak.
Sárosi Péter
