Az alábbi beszéd az Óbudai-Békásmegyeri Kábítószerügyi Egyeztető Fórum ünnepi ülésén hangzott el 2022. június 21-én.
Az ENSZ kábítószerügyi ügynöksége, a UNODC június 26-án a kábítószer abúzus és illegális kereskedelem elleni nemzetközi nappá nyilvánította. Ezen a napon a világ számos országában emlékeznek meg erről a napról. Ezek a megemlékezések nagyban függenek attól, hogy az adott ország, és azon belül is az adott szervezet, mit is gondol arról, hogy mi a probléma a drogokkal, és hogy mi a megoldás ezekre a problémákra.
Egyes ázsiai országokban, például Kínában, ezen a napon szokás volt nyilvános kivégzéseket tartani. A nézők a televízióban követhették élőben, ahogy drogterjesztőket végeznek ki.
Mi civilek évek óta egy kampánnyal köszöntjük a drogvilágnapot, aminek a szlogenje: Support. Don’t Punish. Avagy Támogass és ne büntess. Arra kívánunk rámutatni, hogy a büntetőjogi szigor helyett akkor tudunk valódi eredményeket elérni a drogproblémák visszaszorításában, ha a megelőzésbe, ártalomcsökkentésbe és kezelésbe fektetünk. Márpedig ma például Magyarország is több mint tízszer annyit költ a drogfogyasztók büntetésére, mint megelőzésre, kezelésre és ártalomcsökkentésre összesen. Miért gondoljuk, hogy erre lenne szükség?
A nyilvános kivégzések, szigorú börtönbüntetések a maguk logikáját követve kelthetik azt az érzést a polgárokban, hogy a szigorú drogpolitika működik. Hiszen ha a drogkereskedők látják, milyen súlyos következményekkel számolhatnak, akkor majd kétszer is meggondolják, hogy vajon belevágjanak-e. És még ma is él az vélekedés, hogy minél szigorúbb büntetési tételeket szabunk ki a kábítószeres bűncselekményekrenál kevesebben fognak drogokat fogyasztani és terjeszteni. Így közelebb kerülünk a drogmentes világhoz. 1998-ban az ENSZ közgyűlése „A drogmentes világ – meg tudjuk csinálni” jelszóval ülésezett. A magyar Országgyűlés által 2013-ban jóváhagyott nemzeti drogellenes stratégia fő célkitűzése szintén az volt, hogy drogmentessé teszi Magyarországot.
A gond csak az, hogy az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott: nem tudjuk megcsinálni. Sem a világ, sem az ország nem jutott közelebb ahhoz, hogy drogmentes legyen a szigorú büntetések hatására.
Márpedig szigorból aztán nincsen hiány. Évente mintegy 1000 embert végeznek ki kábítószeres bűncselekmények miatt, és ez csak a hivatalos kivégzések száma. A Fülöp-szigeteken például törvénytelen módon több ezer embert gyilkoltak le az utcákon az elmúlt években a drogellenes hábrorúra hivatkozva. Bár Magyarországon a halálbüntetés tilos, de Európán belül az egyik legszigorúbb drogjogi szabályozás érvényesül, ezt 2013-ban tovább szigorították. És évente mintegy 6-7 ezer fiatalt állít elő a rendőrség kábítószer miatt, a számuk pedig egyre nő.
És mégis, ha elolvassuk az ENSZ és az Európai Kábítószer- és Kábítószer-függőség Monitorozó Központja, az EMCDDA éves jelentéseit, akkor azt látjuk, hogy a tiltott szerek egyre nagyobb kínálata hozzáférhető egyre több ember számára. Mi több, a globális technológiák segítségével gyakorlatilag mindenki néhány klikk távolságra került attól, hogy a darkweben keresztül kriptovalutával postai kiszállítással bármilyen szert rendeljenek magának, a lebukás elég kis kockázatával. Az elmúlt években széles körben elterjedt az ún. dizájner drogok használata, ami Magyarországon különösen aggasztó – hiszen főleg a társadalom leginkább a margóra szorult csoportjai körében váltak népszerűvé. Hiszen olcsó és könnyen beszerezhető alternatívát kínálnak a hétköznapok kilátástalanságával való szembenézéssel szemben.
És itt jutunk el a problémák gyökeréig.
Senki sem ébred fel hétfőn azzal a gondolattal, hogy „hurrá, én drogfüggő szeretnék lenni.” Ma már tudjuk, hogy a függőséget nem önmagában a drog okozza. Akár legális, mint az alkohol, akár illegális, mint a fű vagy a dizájner drogok. Nem mindenki válik függővé, aki megiszik egy sört, vagy elszív egy füves cigit. Az ember nem akkor válik függővé, ha túlságosan élvezi az életet – hanem akkor, ha az élete tele van szenvedéssel. Mert nem tanulta meg az egészséges emberi kötődést, mert nem képes tartalmas és jelentésteli életet élni. Semmi nincs, ami jobban kiszolgáltatottabbá tesz a függőségre, mint a megfelelő minőségű emberi kapcsolatok hiánya.
A függőség nem más, mint az egyén tökéletlen válasza a szenvedésre. A függőségből való kiutat nem a kirekesztés és büntetés jelenti, hanem az, ha segítünk az ezzel küzdő embereknek másként feldolgozni a szenvedést, és csökkenteni az ártalmakat. És nem azzal tudjuk megelőzni a drogfüggőség kialakulását, ha megpróbáljuk elrettenteni a fiatalokat.
Sokan azt hiszik, hogy annál jobb a prevenció, minél félelemkeltőbben mutatja be a drogfogyasztás ártalmait, és ezzel elrettenti a fiatalokat a drogok használatától. De ma már tudjuk, hogy ez a típusú elrettentő megelőzés nem működik: a 80-as években a “csak mondj nemet” üzenetre épülő rendőrségi prevenciós program, ami idehaza DADA néven fut, egy csomó hatásvizsgálat szerint nem volt képes csökkenteni az egyes szerek kipróbálását, mi több, bumeráng-hatással járt. Szintén kétséges a hatékonysága annak, ha volt drogfüggők mennek el iskolákba sztorizgatni. A jó prevenciós programokat mind gondosan megtervezik szakemberek, ezek nem frontális előadásokból állnak, hanem interaktív foglalkozásokból, ahol a fiatalok képességeit fejlesztő játékok és beszélgetések zajlanak. És nem is elsősorban a drogokról, hanem általában az egészséges döntésekről, a stressz, a konfliktusok kezeléséről, érzelmekről szólnak.
Nemrég interjúztam hazai drogprevenciós szakemberekkel, és többen elmondták, hogy a hazai iskolákban a fiatalok mennyire túl vannak hajszolva és ki vannak éhezve arra, hogy valakivel le tudjanak ülni és meg tudják beszélni az érzéseiket. Jelenleg 1000 középiskolásra jut egy iskolapszichológus, 800 gyerekre egy iskolai szociális munkás. A leginkább azoknak a fiataloknak van erre szükségük, akiket az iskolákban a leginkább „problémásnak” és „antiszociálisnak” bélyegeznek. Az iskolaőrök nem fogják megoldani hosszú távon ezeket a problémákat.
Az EMCDDA legjobb gyakorlatok portálján találhatók bizonyítottan működő programok, mint például az Unuplugged, amelyet már a világ számos országában alkalmaznak. Magyarországon azonban ezeket a programokat nem alkalmazzuk. Egy a hazai középiskolások körében végzett felmérés szerint a diákok több, mint fele rendőr által tartott frontális előadáson vett részt prevencióként – ami a kutatások szerint a legkevésbé eredményes prevenciós forma. Ráadásul az elmúlt években a prevenciós programok helyzete jelentősen romlott, kevés a szakember, megszűntek az ún. KAB-os pályázatok, és az ún. Gyermekvédelmi törvény következtében jelenleg az sem tisztázott, hogy ki juthat be az iskolákba.
Ma már tengernyi tudományos kutatás igazolja, hogy a leginkább azzal előzhetjük meg a társadalmat leginkább zavaró drogproblémák kialakulását, ha befektetünk a legszegényebb, a legkirekesztettebb családokba. James Heckman, a Chicago-i Egyetem közgazdaságtan professzora Nobel-díjban részesült azért, mert kimutatta, hogy minden egyes dollár, amit a korai gyermekkort (születéstől 5 éves korig) célzó segítő programokra költenek, 14 dolláros megtérülést hoz. Ez messze az egyik legköltséghatékonyabb befektetés az állam részéről: megelőzi még azoknak a programoknak a hatékonyságát is, amelyek csak az óvodáskorban kezdik támogatni a gyermekek fejlődését és jóllétét.
Ahogy Bessel van der Kolk fogalmaz, a postai irányítószámunk sokkal meghatározóbb, mint a génállományunk abban, hogy mennyire biztonságos és egészséges életet fogunk élni. Mindennél meghatározóbb, hogy milyen környéken növünk fel, hogy milyen hatások érnek, hogy a szüleink mennyit keresnek és mennyi minőségi időt tudnak velünk tölteni. Mondhatják persze sokan, hogy a függőség egyaránt sújthat szegényt és gazdagot. Ez igaz. De az is igaz, hogy egy módosabb családba született embernek jóval erősebb a szociális hálója, aminek a segítségével felépülhet. A szegénynek pedig jóval gyengébb, aminek következtében jóval nagyobb eséllyel fog az utcán kéregetni és börtönbe jutni luxusrehab helyett. Sajnos ma Magyarországon csak a függőséggel küzdőknek csupán töredéke jut ellátásba. Még mindig ciki segítségért fordulni, ha valakinek ilyen problémája van. Az egészségügyi ellátórendszer nincs felkészülve a függők fogadására, a pszichiátriákról gyakran elhajtják őket, addiktológiai osztályból pedig kevés van. És nagyon kevés olyan ártalomcsökkentő program működik, ami megkeresi a drogfogyasztókat az utcán vagy a lakóhelyükön.
A Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testület, a KCKT részéről hosszú évekig lobbiztunk azért, hogy legyen egy Budapesti Kábítószerügyi Egyeztető Fórum, mert a drogproblémák nem tisztelik a kerületek közötti határokat, és szükség van a fővárosi szintű koordinációra. Tőlünk pár száz km-re nyugatra, Bécsben például a városi drogkoordináció egy több tucat embert foglalkoztató hivatal, számos innovatív programmal. Nálunk jelenleg erre nincsenek erőforrások: a BKEF mindössze 20 milliós költségvetési kerettel rendelkezik idénre. Ami ugye alig több, mint Matolcsy Ádám márványból készült fürdőkádja.
Sajnos ma Magyarországon olyan időket élünk, amikor a szolidaritás helyett büntetjük a szegényeket, hajléktalanokat és drogfüggőket. De remélem, legalább itt, Budapesten túl tudunk lépni ezen, és a büntetés és elrettentés helyett a megelőzés, a kezelés és ártalomcsökkentés fontosságára hívhatunk fel. Köszönöm a figyelmet!
Sárosi Péter
