Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Gyakran a legfontosabb kérdéseket nem tesszük fel az olyan tragédiák után, mint amilyen az újbudai rendőrök megkéselése.
Borzasztó tragédia a megkéselt rendőr halála. Nem csoda, hogy sokkolta a közvéleményt. Mélyen együttérzek a hozzátartozók fájdalmával és gyászával.
Közben az is elszomorít, hogy a „közösségi” média önjelölt népbíróságai már összeültek. Mint mindig, most is mindent tudni, érteni vélnek. Nem fukarkodnak sem az egymást túllicitáló, különféle középkori kínzási és kivégzési ötletekkel, sem pedig a törvények szigorításával kapcsolatos javaslataikkal. Egyesek a drogtörvényt szigorítanák. Mások azt szeretnék, ha a rendőrök bátrabban használnák a lőfegyvereiket.
A biztonság és a rend iránti fokozott vágy az ilyen sokkoló események után természetesen érthető. Együtt tudok érezni a kommentelő kisemberrel is, aki tele van szorongással, és biztos fogodzó után kapkod. Csak az a baj, hogy a szenzáció elülte után többnyire nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Sőt, ahhoz sem, hogy egyáltalán jobban megértsük, hogy mi és miért történt. A büntetőeljárásban a jogi felelősséget vizsgálják, a médiában az erkölcsi felelősséget – de kevesen tesznek fel rendszerszintű kérdéseket.
Mielőtt valaki félreértené: ezt nem azért írom, hogy felmentsek bárkit az erkölcsi felelősség alól! Felelnie kell a tetteiért. De ha valóban el akarjuk kerülni a hasonló tragédiákat a jövőben, akkor az indulatos vagdalkozás és bosszúvágy helyett többet használunk, ha először is próbáljuk megérteni: hogyan juthat el idáig, hogyan süllyedhet ilyen mélyre egy emberi lény? Egészen onnantól kezdve, hogy emberré cseperedik az anyja méhében.
Bár ezzel kapcsolatos információ még nem látott napvilágot, egyáltalán nem lepne meg, ha az elkövető valamilyen új pszichoaktív szert használt volna. Mint ahogy az sem, ha nem kezelt (lehet soha nem diagnosztizált) pszichiátriai betegséggel küzdene. De egy ilyen szörnyű tragédiát nem magyaráz meg önmagában sem a drog, sem a mentális zavar – ezek már mind tünetei valaminek, aminek a gyökerei mélyebbre nyúlnak.
Szinte borítékolom, hogy ha visszamegyük a gyermekkoráig, akkor nagyon súlyos történeteket fogunk találni. És ezek a történetek, bár egyedi részleteik különbözőek, mégis, kísértetiesen hasonló elemeket tartalmaznak a legtöbb erőszakos bűncselekmények miatt börtönbe zárt ember esetében. Történetek kisgyermekekről és gondviselőkről – az elhanyagolás, a bántalmazás, az erőszak, a kirekesztés és a megalázás történetei.
Sajnos azt lehet látni, hogy ezek a történetek öngerjesztő folyamatokat indítanak be. Egy olyan centrifugális erőt, egy a társadalomból kifelé vezető spirált, ami az ön- és közösségpusztításon keresztül vezet a börtönig.
Szükségszerűen erőszakos bűnöző lesz az, akit gyermekkorában bántalmaznak, elhanyagolnak? Dehogyis!
Ami szükségszerű, az a trauma, ami végigkíséri az életét, és a múlt börtönébe zárja, ha nem dolgozza fel. A traumára az emberek rendkívül változatos válaszokat adhatnak. A legtöbben csak magukat, és a körülöttük élőket emésztik fel önpusztító viselkedésükkel. A mentális zavarokkal és a függőséggel (a kettő nem feltétlenül, de gyakran együtt jár) küzdő emberek túlyomó többsége csak saját magával szemben követ el erőszakot (öngyilkosság) és egyáltalán nem veszélyes bűnöző, akitől rettegni kell.
A traumára adott reakció milyensége nagyban függ attól, hogy kinek hogyan alakul a környezete és milyen válaszokat ad a közössége. Milyen mintákat lát maga körül. Talál-e jelentést valamiben. Képes-e stabil egzisztenciát teremteni. Vannak-e olyan emberi kapcsolatai, amelyekből táplálkozhat – vagy csak hozzá hasonló sérült emberek veszik körül, akikkel kölcsönösen bántani tanítják egymást. Az utca és a börtön például ilyen közeg.
A médiában folyik a találgatás, hogy ha a rendőrön lett volna taktikai mellény, vagy esetleg lelőtte volna a késéhez nyúló férfit, akkor most élhetne. De arról nem lehet hallani, hogy ennek az egésznek egyáltalán nem kellett volna szükségszerűen idáig fajulnia, eszkalálódnia. És több, mint valószínű, hogy nem rendészeti, hanem a mentális egészségügyi, addiktológiai, szociális ellátórendszer összehangoltabb, eredményesebb működésével lehetett volna egy olyan háló, amelyen már jóval korábban fennakad az elkövetőnk – és el sem jut odáig, hogy kalapáccsal dörömböljön békésen alvó szomszédok ajtaján, téveszméktől gyötörten.
Mert amikor a hasonló tragédiákhoz vezető egyéni centrifugális spirál-utakat tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy voltak olyan pontok, ahol az utak elágazhattak volna.
Lehetséges bevatkozási pontok. Elszalasztott esélyek. Amelyek gyakran egyéni mulasztásokat, de még gyakrabban rendszerszintű működési zavarokat jeleznek.
Gondoljatok bele, hogy hány jövőbeli lehetséges erőszakos bűnöző küzd most gyerekként, fiatalként rosszul működő családokban, intézményekben. Tehetetlenül sodródva, rossz megküzdési stratégiákkal. És mégis, egyáltalán nem szükségszerű, hogy elvesszenek. Látunk pozitív példákat arra, hogy a tanításra megfelelő pillanatban egy felkészült és emberséges felnőtt, segítő közbelépése, támogató figyelme milyen transzformatív erővel tud bírni. Feltéve, ha van egy rendszer mögötte, ami nem ellene, hanem őt támogatva működik.
Bizonyára sok olvasó majd „vérzőszívő libsi okoskodásnak” minősíti, amiről írok. És ők általában előszeretettel realistának tartják magukat. Pedig a realizmus szerintem ott kezdődik, hogy nem csak a felszínt kapargatjuk és a tüneti kezelésekkel foglalkozunk.
