A XX. század első harmadában született, kábítószer-fogyasztással foglalkozó cikkek a huszadikszazad.hu oldalon
A magyar droghelyzetet elemzők gyakran emlékeztetnek, hogy a rendszerváltás előtt marginális jelenség volt még hazánkban a kábítószer-fogyasztás, de a vasfüggöny lehullása után igyekeztünk bepótolni a lemaradást. Ha „kábító mérgek” többsége nem is volt jelen a 20. század eleji Magyarországon, a korabeli sajtóból mégis hallhatott róluk az ember. A huszadikszazad.hu jóvoltából most megismerhetjük, miként kerültek bemutatásra a drogok az előző század első harmadában.
1903-ban így indult, az alkoholtól különböző mérgek használatáról beszámoló cikk:
„Míg a legtöbb mívelt államban dicséretre méltó küzdelem folyik a szeszes italok mértéktelen élvezete ellen, más sokkal veszedelmesebb mérgek élvezete megdöbbentő mértékben terjed épen a legmíveltebb államokban s azoknak is a mívelt osztályai közt, nem kis veszedelemmel fenyegetve a társadalmat”.
A „társadalmat fenyegető mérgek” ekkoriban a morfium, az ópium, a kokain és az éter voltak.
Figyelemre méltó, hogy a cikk kitér a droghasználati kultúrák különbözőségére és – szemben a ’20-as és ’30-as évek írásaival – nem tagadja a mértékletes fogyasztás lehetőségét:
„a khinai aránylag elég mértékletes az opium élvezetében, 7-8 pipánál nem igen sziv többet, míg európai követői valósággal tobzódnak az opiumban s van köztük akárhány a ki húsz pipa opiummal sem éri be egymás után”.
1924-ben az olvasók arról értesülhettek, hogy az ópiumhasználat terjedőben van Európa nagyobb városaiban, „elsősorban a francia kikötővárosokban, Marseille, Toulonban, hová a francia Indiákról hozta be a hajók legénysége”.
A továbbiakban a maihoz nagyon hasonló módon kerül bemutatásra az ópium, amely kizárja az alkalmi, mérsékelt fogyasztást és természetesnek veszi, hogy a függőség minden esetben hamar kialakul. „Lassanként beáll a teljes mámor, melyet a jo érzésnek valami egészen rendkívüli mértéke jellemez”, ez az, ami miatt az ember „újra meg újra utána nyul az alattomos, lassan, de biztosan ölő méregnek” és „a szerencsétlen ópiumszivó csakhamar áldozatául esik a gyilkos szenvedélynek”.
Az 1932-es „A kábítószer rabjai” címet viselő cikk igyekszik a lehető legrosszabb színben feltüntetni a kokaint és használóit. Érdekes módon a könnyű fogyasztási mód miatt veszélyesebbnek ítéli az intravénás morfium-használatnál is:
"A többi kábítószerektől eltérően a kokain nagy veszedelme abban rejlik, hogy burnótszerűen szippantják fel fehér por alakjában a kokainisták. Semmi különleges előkészület nem kell hozzá, mint például az ópiumszívásnál a pipa, vagy a morfiumnál injekciós tű.”
A mai dramatizáló, drogellenes retorika körvonalai is jól kivehetők az írásból, bár ehhez hasonló ismertetést ma már csak a Zsaru magazinban olvashatunk: „Mert a kokain élvezete szörnyű szenvedély. Aki egyszer a fehér méreg hálójába került; onnan csak nehezen tud kiszabadulni.” „A kábítószerek kivetkőztetik a végén minden emberi méltóságából az embert. Ha a kokainista nem tudja megszerezni a méregadagot, gyilkolni, csalni, lopni hajlandó”.
A fenti cikkek csak kiragadott példák egy bőséges tárházból. A honlap főoldaláról vagy keresőjéből elindulva még hosszasan mártózhatunk a korabeli drogsajtóban.
Kardos Tamás
Drogriporter
2009.10.14.
