Egy önéletrajzként eladott könyvről kiderül, hogy kitaláció. Vajon nem hasonló fikciókra épül-e az egész drogpolitikánk?
Egy önéletrajzként eladott könyvről kiderül, hogy kitaláció. Vajon nem hasonló fikciókra épül-e az egész drogpolitikánk?
Forrás: Népszabadság 2006. március 11.
James Frey Millió apró darabban című könyve egy leszokóban lévő drogfüggő múlttal való vívódásáról szól, felvonultatva a trénszpottingos-tarantínós sztereotípiák egész tárházát. A regény egy ámokfutás története: bestiális erőszak, elszúrt karrier, rothadó emberi kapcsolatok, bűnözés. A könyv 2005-ben az USA-ban a bestsellerlisták élére került, miután az Oprah-show háziasszonya a hónap kedvenc könyvének választotta, hiszen az olyan izgalmas, hogy "nem lehet letenni". A könyvből több mint 3,5 millió példány kelt el világszerte, sikerében nem kis szerepet játszott az a Hollywood által táplált voyeur-mohóság, amely a legszennyesebb és legextrémebb szenvedélyek világába való bepillantáson keresztül nyújt kellemes borzongást és ugyanakkor morális elégtételt a külvárosi lakásának szófáján nassoló polgárembernek: lám, bezzeg én normális vagyok, nem ilyen lecsúszott drogos. Hiszen Frey maga is erősíti saját stigmatizáltáságát a könyvben rendszeresen visszatérő mantrával, amelylyel a névtelen alkoholisták szabadítják fel magukat az élettel járó felelősség terhe alól: "Alkoholista vagyok, drogfüggő és bűnöző".
Mint ahogy egy hazai kritikus megfogalmazta, a könyv erőssége az autentikussága és eredeti stílusa: "elhiszem James Freynek, hogy benne volt, nyakig… Így csak az tud írni, aki a saját bőrén tapasztalta és egyben nagyon tehetséges író is. " (Wan2) Mint később kiderült azonban, ebből csak annyi igaz, hogy Frey valóban tehetséges író. 2006 januárjában ugyanis a könyv reputációjának luftballonja sivító hangot hallatva ereszteni kezdett, majd a csillár körüli szánalmas, vergődő repkedés után végképp leeresztett és a földre hullt. A bombát a The Smoking Gun oknyomozó riportja robbantotta fel: a szemfüles újságírók utánajártak Frey sztorijának, rendőrökkel, ügyészekkel és orvosokkal készítettek interjút. A hat hónapos vizsgálódás során kiderült, hogy a 36 éves szerző könyvének számos eleme kitaláció vagy egész egyszerűen hazugság. Ilyen például a regény egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a szerző két fiatal lány halálát okozza egy vonatbaleset előidézőjeként, amelyből minden olvasó kedvére levonhatja a szörnyű morális tanulságot: milyen veszélyesek is a drogosok a társadalomra. Mint kiderült, Freynek valójában nem volt szerepe a lányok halálában, és börtöncellát is csak akkor látott közelről, amikor az egyik bajba jutott barátjáért óvadékot fizetett.
Frey kezdetben tagadta a vádakat, ellenállása azonban a tényekkel való szembesítés hatására fokozatosan megtört. Akárcsak a kiadóé, amely visszatéríti a megvásárolt könyvek árát az olvasóknak. Frey persze próbálta menteni, ami menthető, mondván, hogy az "apró részletek" nem is annyira fontosak, a drogfüggőséggel való orpheuszi küzdelem súlyán ez mit sem változtat. Az is kiderült azonban, hogy a szerző állításával szemben soha nem járt drogrehabilitációs programra. Február elsején aztán megtört a jég: Frey nyilvánosan bocsánatot kért az olvasóktól, a könyv további kiadásaihoz a kiadó ezt is mellékeli. A média azonban még ekkor nem vonta le a megfelelő tanulságokat. Oprah mama továbbra is védelmébe vette a könyvet, még az angol nyelvet is kerékbe törték ennek érdekében. Stephen Colbert ugyanis megállapította, hogy bár a könyv tartalma nem nevezhető igazságnak (truth), valójában nem hiányzik belőle az igazságszerűség (truthiness), hiszen a történet eszszenciája és tanulsága számít, nem a részletek. Ettől már csak egy lépés választ el bennünket az orwelli Újbeszéltől, ahol az igazság hazugság és a háború béke, ahol a kétszer kettő néha öt. A Nagy Testvér ez esetben azonban nem holmi kommuno-fasiszta diktátor, hanem maga a közgondolkodás, amely makacsul ragaszkodik a drogokról és drogfogyasztókról alkotott előítéleteihez és sztereotípiáihoz.
Nem lenne ugyanis érdekes, sem pedig eladható arról írni, hogy valaki egy szorgos munkanap után otthon lefekteti a gyereket, elszív egy marihuánás cigit, majd beül a tévé elé és elnevetgél az esti sorozatokon. Sem arról, hogy egy egyetemista a hétvégi partikat ecstasy tablettákkal és nem alkohollal táncolja végig, majd lediplomázik és elhelyezkedik egy mutlicégnél. Pedig ha vennénk a fáradtságot, és utánajárnánk a statisztikáknak, azt találnánk, hogy ezek a történetek jóval gyakoribbak, mint a Frey-féle szenzációs, félelemmel és reszketéssel átszőtt kitalációk. A drogfogyasztók túlnyomó többsége teljesen szokványos életet él, mondhatni, teljesen integrált tagja társadalmunknak, és még a légynek sem árt. Tulajdonképpen semmi különbség nincs aközött, hogy valaki sörrel, borral vagy marihuánával kapcsolódik-e ki, kávéval vagy kokateával frissíti-e fel magát: ettől még ugyanúgy lehet hasznos tagja a társadalomnak. Mint ahogy azt a kormány 2005-ös kábítószer-jelentéséből megtudhatjuk, a közvélemény által "kemény drognak" minősített szerek (pl. heroin) fogyasztása még mindig 1 százalék alatti értéket mutat az összes drogfogyasztók körében, és míg a budapesti középiskolások közül majd minden második kipróbálta már a marihuánát, csupán törpe kisebbségük válik kezelésre szoruló függővé.
A legális alkohol- vagy gyógyszerfüggőség még mindig súlyosabb problémát jelent a társadalomnak, mint a heroin, a politika mégsem fontolgatja ezeknek a szereknek a betiltását. Ennek nemcsak az az oka, hogy az alkohol- és gyógyszeripar a világ legerősebb lobbijával rendelkezik. Ha annak okait keressük, hogy jelenlegi drogpolitikánk miért épül az "ámokfutó drogos" anekdotájára, ahol a marihuána kapuján keresztül egyenes és csúszós út nyílik az aranylövés felé, miközben képmutatóan szemet huny a legális drogok kárai fölött (lásd például az Alkotmánybíróság 2004-es drogdöntését), nem hagyhatjuk figyelmen kívül a démonizáló sztereotípiákat gyártó hollywoodi tömegkultúra felelősségét. Tény, hogy az emberek többsége azokból a televíziós sorozatokból meríti "tapasztalatait", amelyekben az illegális drogok használói többnyire szánalmas, önpusztító emberi roncsokként jelennek meg, ahol a drogproblémák egyedüli megoldása a rendőri brutalitás, az emberi jogok pedig legfeljebb a sikeres rendőri akciók útjában álló koloncként kerülnek bemutatásra. A drogprobléma arctalan démon: jobban hiszünk a tévé mítoszainak, mintsem hogy elfogadnánk a környezetünkben élők tanúságát, vagy akár a tudományos szigorral készített vizsgálatok következtetéseit. Hiszen amit a tévé mondd, az úgy van.
Sárosi Péter
|
||||||||||||||||||||||
