A laboratóriumban agyonstresszelt patkányok könnyebben válnak függővé – kisfilm
Még mindenki emlékezhet az MTA akkori elnökének, Vizi E. Szilveszternek a Mindentudás Egyetemén tartott és a közszolgálati televízió által többször is levetített előadására, amelyben azt magyarázta a nézőközönségnek, hogy miként lehet a laboratóriumi patkányok segítségével modellezni a drogfüggőség jelenségét. Amennyiben a patkányok számára elérhetővé teszik a kábítószereket, akkor rövid időn belül teljesen rászoknak – megváltozott viselkedésüket pedig a felboncolásuk után az agyukban bekövetkezett neurokémiai változásokkal magyarázhatjuk. Annak idején a Beszélőben ezt az álláspontot biológiai redukcionizmusnak minősítettük és részletesen kritizáltuk. Egy most készülő kanadai dokumentumfilm egy vancouver-i kutató az addiktológiai szakma által méltatlanul agyonhallgatott kísérletét mutatja be, amely szintén a klasszikus laboratóriumi patkánykísérletek korlátaira hívta fel a figyelmet. Alább megtekinthető a film trailere.
Rat Park Trailer from Jennifer DiCresce on Vimeo.
Bruce Alexander, akinek az “Addikció globalizációja” címmel nemrégen könyve is megjelent, valójában csupán már egy évtizedek óta közismert tételt ültetett át a gyakorlatba: a drog hatásait nem pusztán a drog neurokémiai hatásai magyarázzák, hanem a fogyasztó személyisége és lelki állapota (set), illetve a fogyasztás szociális környezete (setting). Létrehozott egy olyan ingergazdag környezetet a patkányok számára, ahol szabadon futkoshattak, játszhattak és szocializálódhattak egymással, és változatos étrendet biztosítottak számukra – ezt nevezte el patkányparknak (rat park). A patkánypark lakói számára is hozzáférhetővé tette a morfium fogyasztását, és összehasonlította a viselkedésük változásait a ketrecekben izolált patkányokéval. Az eredmény csak azok számára meglepő, akik hisznek a neurokémiai folyamatok mindenhatóságában: a patkányparkban élő állatok jóval kevésbé váltak függővé a morfiumtól, mint a ketrecekben tartott egyedek.
A kísérlet rávilágít arra, hogy a függőség jelenségét nem lehet annak társadalmi környezetéből kiragadva vizsgálni: a laboratóriumi ketrecben tartott, stresszes patkányok éppen annyira a függőség nagyobb kockázatának vannak kitéve, mint ahogy egy lerobbant gettóban perspektívátlan életet élő utcagyerekek. Bruce Alexander szerint a függőségi kockázatot nem is igazán a szegénység, hanem a közösségi kohézió hiánya, hanyatlása növeli a leginkább: ezzel magyarázható a drogfüggőknek a nagyvárosokba költözött etnikai kisebbségek körében jelentkező magas aránya (pl. indiánok Kanadában, eszkimók Dániában, romák Budapesten). Brit-Kolumbiában ezt az elméletet már a gyakorlatba is átültették a “kultúra kezelés” (Culture is Treatment) programmal, amely a helyi indián közösségek feljesztésével próbálja visszaszorítani a drogfüggőséget. Magyarországon azonban sokan – köztük szakemberek is – még mindig a drogfogyasztók izolációjában, elszigetelésében látják a drogfüggőség problémájának megoldását (Nils Bejrot svéd pszichiáter nyomán, aki a drogfüggőséget fertőző betegségnek tekintette és a függőket egy lakatlan szigetre száműzte volna). Pedig a probléma gyakran éppen a társadalmi kirekesztésben és az izolációban rejlik, a megoldás pedig a közösség és az integráció szintjén keresendő.
Sárosi Péter
