Átfogó elemzés a svéd drogpolitikai modell kialakulásáról, fejlődéséről, sikereiről és kudarcairól.

            

Million Marijuana March, Stockholm, Svédország, 2004 Forrás: Swedish Cannabis Organisation, (SWECAN)

Svédországról az a nézet terjedt el, hogy drogpolitikája ritka kivételt képez: a teljes körűen tiltó politika, amely a kábítószer-használatnak semmilyen formáját sem tolerálja, és a kábítószer-használók ellen szigorú büntetőjogi eszközökkel lép fel, hatékonyan csökkentette a droghasználatot, anélkül, hogy kialakultak volna az országban azok a negatív következmények, amelyeket általában a zéró-tolerancia modelleknek tulajdonítanak. Gyakran halljuk azt is, hogy a svédek szigorúságát a korábbi „túlzottan liberális politika” kudarca hívta életre. Valóban ez történt? Tényleg ilyen hatékony lenne a svéd drogpolitika?

 

A svéd modell kialakulása

 

Mint sok más európai országban, Svédországban is a hatvanas évek közepén számoltak be a marihuána, amfetaminok, kisebb mértékben pedig az LSD és opiátok növekedő használatáról.  Svédországra jellemző, hogy a többi európai országgal szemben a heroin helyett az amfetamin-származékok használata terjedt el.

 

Már 1938-tól patikában voltak kaphatóak (Benzedrine és Phenedrine) mint súlycsökkentő és stimuláns szerek, a lakosság nagy hányada pedig alkalomszerűen használta is őket. A negyvenes évek során a diákok 70-80%-a kísérletezett vele, a körülbelül 200 ezer használó közül 4000 volt havi használó,  és 200-ra becsülték azok számát, akiknek a szerhasználat problémát okozott[1]. Ahogy az amfetaminok az évek során egyre erősebb állami kontroll alá kerültek (1959-es betiltásukig), a kipróbálás és alkalmi használat szintje csökkent, a rendszeres használat és abúzus viszont növekedett, az orális használat helyett pedig az intravénás alkalmazás vált elterjedtté.

Svédország a problémás amfetamin-használat elterjedésére kezdetben sokkal inkább egy ártalomcsökkentő szemlélettel reagált, erre példa az 1965 és 1967 közötti nem-tudományos kísérlet, amely kezdetben az orvosok magán-gyakorlatából és egy RFHL nevű kliens szervezet kezdeményezéseként jött létre, majd az egészségügyi felügyelőség támogatását is megnyerte. A „kísérlet” során 120 kliensnek lehetősége volt orvosi receptre heroinhoz és amfetaminhoz jutni[2]. Sokan azok közül, akik nem vehettek részt a programban, szintén egyfajta „remedikalizációban részesültek” azáltal, hogy a résztvevők közül néhányan nekik is eladtak a felírt szerből (másodlagos ellátok, „szatelitek”). A programot egy 17 éves lány (aki nem volt része a kísérletnek) túladagolásos halála után szüntették be, akit nem orvosok láttak el, hanem drogfogyasztó társai kezeltek-félre (amfetamint adva be neki heroin-túladagolás ellen).

 

A svéd drogpolitika szigorítás felé fordulásában jelentős szerepet játszott ennek a kísérletnek a „tudományos elemzése”[3] Nils Bejerot rendőrségi orvos által, aki megállapította, hogy a heroin és amfetamin felírás „jelentősen megnövelte a droghasználat előfordulását”, sőt a „drogfüggők számának masszív növekedéséhez járult hozzá”, hovatovább, maga a kísérlet indította el a „fertőzést az országban”. Az „elemzés” nem használt kontrollcsoportot, a növekedést pedig a rendőrség által bűncselekmények miatt elfogott embereken található tűnyomok számából (egy egyszerű korrelációból, egy egyáltalán nem reprezentatív csoporton alapulva) „becsülte meg”. Valójában az intravénás droghasználat növekedése már a kísérlet előtt megindult Stockholmban, a kísérletben résztvevők pedig túl kevesen voltak ahhoz, hogy valódi hatást gyakorolhassanak az intravénás droghasználók számára[4].

Az elemzés tudománytalan volt ugyan, de elég volt ahhoz, hogy a „liberális drogpolitika kudarcának” bizonyítékát lássák benne. Bejerot elméletei, valamint a Drogabúzus Kezelés Bizottság javaslata alapján 1968-ban megszületett a Drogtörvény, amely nem tett különbséget szertípusonként, és a kisebb kábítószerrel való visszaélésért pénzbírságot szabott ki (a súlyosabbakért börtönt). Csekély mennyiség esetén viszont (marihuána 3 g, 100 db amfetamin tabletta) ejtették a vádat. Bár nincs bizonyíték arra, hogy a drogprobléma nőtt volna a 70-es és 80-as évek során, az ezt körülvevő pánikkeltés, félelem és politika hatására a drogtörvények egyre szigorúbbá váltak Svédországban.

 

1977-ben a drogmentes Svédországot tűzték ki célul. A nyolcvanas évekig a drogtörvények inkább a kínálat csökkentésére koncentráltak, innentől kezdve az állami beavatkozás hangsúlya a fogyasztókra tevődött át: 1985-tól már hat hónap börtönnel lehetett büntetni a kisebb kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények elkövetőit is. A drogok elleni harc a politikai kampányok egyik kiemelt témájává vált, 1988-ban pedig kriminalizálták magát a „fogyasztást”, hogy „megelőzhető legyen a drogok használata a fiatalok körében” (de újra csak pénzbüntetés lett a kiszabható büntetés). A büntetés helyett alternatívaként bevezették az „elterelés” (kényszergyógykezelés) intézményét.

Az időközben megerősödött terápiás intézmények is (anyagilag) érdekeltté váltak a kényszer-gyógykezelés kiterjesztésében.

1993-ban a konzervatív kormány újabb szigorításokat vezetett be: Nagyrészt azért, hogy a rendőrség vizelet- és vértesztet végezhessen a potenciális drogfogyasztókon[5] (hogy „időben, erővel akadályozza meg, hogy a kábítószerek rabjaivá váljanak”), a drogfogyasztás immár hat hónapig terjedő börtönnel lett büntethető. A rendőrség ezentúl jogosulttá vált rá, hogy pusztán gyanú alapján bárkit beszállítson vizelet- és vérvizsgálat elvégzésére. A vér- és vizeletteszteket azóta évente átlag tízezerszer alkalmazzák, többnyire fiatal „elkövetők” ellen (egyharmaduknál negatív eredménnyel[6]). A kilencvenes években megduplázódott a drogra szakosodott rendőrök száma.

 

A drogbűnözéssel foglalkozó rendőrök száma 1965-2001.

 

 

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003.  8.o

 

Az évek során a rendőrség egyre inkább a kisebb droggal kapcsolatos bűncselekményekre koncentrált, az eljárások jelentős hányadát máig a személyes fogyasztás teszi ki. A hetvenes évektől a kilencvenes évek elejéig a börtönben letöltendő büntetések ideje megduplázódott. Attól kezdve, hogy a fogyasztást is bűncselekménynek nyílvánították 1993-ban, a rendőrség az utcai droghasználóra koncentrált. Az agresszív fellépéssel és a „testfolyadékok” vizsgálatának lehetőségével 1993 és 1998 között 40%-kal nőtt az eljárások száma[7].

 

Kábítószerrel való visszaélés miatt elítéltek száma 1968 és 2001 között, a 15-20 és 30-39 éves korcsoportban

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003.  11.o

 

1996-ban az eljárásba vontak több mint felét börtönbüntetésre ítélték.

 

Kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmény miatt börtönre ítéltek számának alakulása 1975-2001 között

 

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003.  8.o

     

 

 

A droghasználók aránya a börtönben 1968-2002 között

             

 

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003.  9.o

 

A többiek próbaidőt, pénzbüntetést vagy kényszer-gyógykezelést kaptak. Fontos megjegyezni, hogy a tiltással párhuzamosan a megelőzésre (többnyire elrettentő taktikákkal)  és terápiára is nagy hangsúlyt fektettek. A drogmenetes társadalom svéd víziója széles körben elfogadott a lakosság körében, sem a politika, sem pedig a média nem kérdőjelezi meg racionalitását. Minden politikai oldal támogatja a tiltást, a közvélemény-kutatások szerint a lakosság is. Egyedül a tudósok azok, akik megkérdőjelezik a hatékonyságát, de ezzel karrierjüket kockáztatják. Alec Carlberg, az RFHL (Nemzeti Szövetség a Drogfogyasztók Segítésére) elnöke szerint „Ha valaki akár csak suttogva is olyan véleményt mer mondani, mely a hivatalos vonaltól eltér, rögtön legalizátornak bélyegzik, és hirtelen kizárják a vitából, nem hívják meg többé előadásokra és nem vehet részt tanulmányi utakon sem.[8]”

 

 

A droghasználat elterjedtsége…

 

 

A svéd (és más) tiltó drogpolitika elméleti alapja az a feltevés, hogy a tiltó üzenettel (és rendőrségi gyakorlattal) megelőzhető a kábítószerek kipróbálása – ha minél kevesebben próbálnak illegális drogot, annál kevesebben lesznek olyanok, akik problémás droghasználóvá, illetve függővé válnak (sőt, mint ahogy az Bejerot után Svédországban is széles körben „elfogadott”, mindenki, aki droghoz nyúl, előbb utóbb függőként végzi). Ez a drogpolitika tehát a prevalenciára fog koncentrálni, arra, hogy (bármilyen eszközzel elérjék, hogy) minél kevesebben legyenek olyanok, akik életükben akár egyszer is kipróbáltak valamilyen tiltott szert.

 

A svéd drogpolitika sikerességét ezen az alapon, a népesség alacsony droghasználati adataival szokták igazolni. Az adatok fényében, a droghasználati trendek alakulása mégsem képes alátámasztani, hogy a drogpolitikának – és a drogpolitikai szigornak – valóban hatása lenne a drogprevalenciára.

 

Az életprevalencia vizsgálatok (arról, hogy életében legalább egyszer próbált illegális drogot) szerint a 15 éves diákok, és 18 éves katonák körében a drogok kipróbálása a hatvanas évek beli csúcsról a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas éve közepéig folyamatosan csökkent, a kilencvenes évek elejétől viszont egyenletesen emelkedik. Hasonló eredményeket mutatnak az előző évi és havi droghasználati értékek is.

 

 

A kilencedik osztályos tanulók, akik valaha használtak illegális szert 1971 és 2001 között, nemenként, százalékban

 

 

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003.  10.o

 

Az, hogy csupán a 15-16 éves iskolások és a 18 éves katonák kísérletező droghasználatáról rendelkezünk adatokkal, nem tájékoztat minket megfelelően a  teljes népesség lehetséges droghasználatáról. De ha csak ezeket az adatokat vesszük is figyelembe, látható, hogy az értékek csökkenése a „liberális hetvenes években” indult meg, a nyolcvanas évektől pedig, az egyre szigorodó törvények ellenére, folyamatos növekedést mutat.

 

A büntetőjogi eszközök egyre erőteljesebb használata mellett tehát nem hogy csökkent volna a kísérletező vagy alkalmi droghasználat, hanem folyamatosan növekszik. Tanulságos párhuzamot mutat a fiatalok alkoholhasználatának (a részegség előfordulásának) mértéke is, amelynek (szintén) függetlennek kell lennie a drogpolitikától: a nyolcvanas évekre lecsökken, a kilencvenes évektől pedig növekedést mutat, tükrözve az illegális droghasználat alakulását[9].

 

Az idősebb lakosság körében végzett, kisebb mintájú felmérések szerint a 15-64 éves korosztály 13%-a próbált valaha illegális szereket 2000-ben, leginkább kannabiszt (marokkói hasist)[10].

 

Az összehasonlító tanulmányok szerint az országok droghasználati értékeit sokkal kevésbé az alkalmazott drogpolitika határozza meg, mint a nemzetközi kulturális, ifjúsági trendek. Természetesen Svédország sem volt érintetlen ezektől a hatásoktól, de provinciális és perifériás jellege miatt nem jártak ugyanolyan eredményekkel mint Európa más, városiasodottabb országaiban. A nyolcvanas és kilencvenes évektől napjainkig viszont ezek a különbségek egyre inkább eltűnőben vannak.

 

 

…és ami sokkal fontosabb: a problémás droghasználók száma és életkörülményei

 

 

Vajon tényleg pusztán a droghasználat elterjedtsége határozza meg azt, hogy hányan válnak függővé, vagy mennyien használják úgy a tiltott szereket, hogy problámát okoznak vele maguknak és környezetüknek?

 

A svéd minta jól példázza, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Azt a csökkenést, amit a kipróbálás és alkalmi használat elterjedtségében láthattunk a hetvenes és nyolcvanas évek Svédországában, a „problémás droghasználat[11]” elterjedtsége egyáltalán nem követte. Ellenkezőleg. A problémás droghasználók számát 1979-ben 12 ezerre becsülték, 1992-ben 17 ezerre, 1998-ra pedig ez a szám elérte a 25 ezret[12], ami a népességhez (megközelítően 9 millió ember) viszonyítva magasabb, mint Hollandiában (Svédország: 4.5/1000 ember, Hollandia 2.4-3.2/1000 ember, 1998-ban[13]).

A heroinhasználat egyre inkább terjedőben van (leginkább az emigráns csoportok között), mára a kezelt drogfüggők fele heroinhasználó[14].

 

 

A problémás droghasználók száma 1979-, 1992- és 1998-ban, minden életkor, illetve 24 éves és alatti

           

Forrás: Henrik Tham (2003) Drug policy and trends in problematic drug use in Sweden Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003. (12.o)

 

A problémás droghasználat elterjedtsége kevésbé függ attól, hogy hányan próbálnak vagy használnak időnként illegális szereket.

A drogabúzus kialakulásának alapjai ugyanott keresendők, mint az alkoholfüggőségé. A tanulmányok időről időre azt mutatják, hogy a marginalizáció, a nehéz élethelyzetek, a szegénység és kilátástalanság, a családi konfliktusok és tragédiák, a munkanélküliség, a lelki problémák, a szociális védőfaktorok hiánya az, amely veszélyeztetetté tesz a drogok abúzív, problémás használata iránt.

 

A városiasodás, a bevándórlók és városi peremvidékek marginalizációja, a munkanélküliség egyre inkább érinti Svédországot is. Az adatok nem támasztják alá, hogy a represszív kontroll stratégiák befolyást gyakoroltak volna a droghasználati mintákra Svédországban. A droghasználat és a problémás droghasználat elterjedtsége a büntető jogszabályoktól, rendőri agresszivitástól, börtönre ítélésektől és terápia-vagy kényszergyógykezelési erőfeszítésektől relatíve függetlenül alakult ebben az országban is. Történetét tekintve, és más országokkal összehasonlítva sem vezettek pozitív eredményekre a büntető szankciók, vagy kényszerterápiák.

 

Ahogy a skandináv drogpolitikai könyv, az „Alkalmas ellenség” (Den Gode Fiende) megjegyzi:

 

 „Nem a büntetésen keresztül vezet kiút a nehéz szociális problémákból. A megoldást csak beárnyékolják a büntető jogszabályok. A háború elveszett. Ami most a legfontosabb, hogy ne veszítsük el a civil társadalmat is.”[15]

 

Az egyre szigorúbbá váló svéd drogpolitika nem volt képes csökkenteni a problémás droghasználatot, de a drogmentesség ideájával gátját szabja a nehéz sorsú droghasználók problémáinak és a droghasználattal járó ártalmak csökkentésének.

 

A droghalálozások (mind a „tű végi”, mind pedig a közvetett) folyamatosan emelkedtek a 70-es évektől kezdve Svédországban.

Az átlagpopuláció halálozási arányának 2-5-szörösét becsülik a „drogfüggők” körében[16].

 

 

 A droggal kapcsolatos halálozás (közvetlen és közvetett együtt) 1969 és 2000 között

Forrás: Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003. (1.o)

 

A halálozások növekedését nem magyarázza a droghasználók kiöregedése, a következő ábrán látható, hogy mindegyik korcsoportban hasonló növekedés tapasztalható. 

  

 

 Droghalálozás Svédországban, koronkénti lebontásban 1969 és 2000 között

 

 

Forrás: Leif Lenke and Börje Olsson (2003) The drug policy relevance of drug related deaths, Drug policy and the expansion of the prison system Review of Swedish Drug Policy Department of Criminology Ed. Henrik Tham – Stokholm University –2003 (55.o)

 

A heroinhasználók halálozási értékei kétszer magasabbak Stockholmban, mint bármely más európai városban, és kétszer több a svéd amfetaminhasználók értékeinél. A kényszer-gyógykezelésre ítélt droghasználók között a legmagasabb a halálozási arány, a „normál populáció” arányának 60-70 szerese![17]

 

Annak ellenére, hogy Svédországban az ártalomcsökkentés sem a politika, sem pedig a szociális munkások részéről nem támogatott gyakorlat, az intravénás droghasználók körében előforduló HIV-fertőzés aránya sokáig viszonylag alacsony maradt.

Svédország „perifériális” helyzete nyújthat erre részleges magyarázatot, valamint az a tény, hogy az intravénás droghasználók többsége sokáig amfetamin-használó volt, mely szer esetében a fecskendőket ritkábban osztják meg, mint a heroinnál[1].

 

Svédországban ugyanakkor a heroinhasználat emelkedőben van, a fecskendők elérhetőségének korlátozása pedig az egyre nagyobb számú HIV-fertőzések kockázatát hordozza magában. 1996 és 2000 között átlag 19 új HIV fertőzöttet jelentettek az intravénás droghasználók körében, 2001-ben ez a szám 36-ra emelkedett (26 Stockholmban, ahol nincs tűcsereprogram). Svédországban összesen 840 HIV fertőzött embert regisztráltak a mai napig, akik intravénás droghasználat által, vagy iv. droghasználóval létesített szexuális kapcsolat révén fertőződtek meg. Közülük 201-en jutottak el AIDS stádiumba, és 150-en haltak meg[18].

 

A fecskendők megosztásának másik jelentős rizikója a hepatis vírusfertőzés. A 2001-ben regisztrált 3498 új hepatitis-C fertőzés 64%-a intravénás droghasználat (más fertőzött vérének saját szervezetbe juttatása) következménye[19].

 

Svédországban nem lehet patikában steril fecskendőhöz jutni. A tűcserét nem támogatja a hivatalos politika, jelenleg csak két városban működik egy-egy tűcsere-program, Lund és Malmö két kórházában, „kísérleti státusszal”. A drogmentes ország víziójába nehezen illeszthető be a tűcsere-programok koncepciója, 1989-ben az országos kiterjesztését leszavazták, attól tartva, hogy „megnöveli az intravénás droghasználók számát”. A két működő programot folyamatos támadások érték a szociális munkások részéről is[20]. 2005 júniusában viszont, az intravénás droghasználók között terjedő fertőzések terjedése miatt, a svéd kormány változtatásra szánta el magát, az Egészségügyminiszter pedig bejelentette, hogy egy új jogszabállyal lehetővé fogják tenni a tűcsere-programok országos kiterjesztését[21].

 

Hasonlóan limitált a metadonprogramok elérhetősége is. Svédország volt Európában az első, amely metadon-programot indított, 1966-ban (Ulleråker Kórház, Uppsala). A nyolcvanas-években  a HIV megjelenése több új programot hívott életre. Habár a metadon-programokat is sok támadás érte (a szociális munkások részéről is), jelenleg négy városban üzemelnek „kísérleti jelleggel”, ezek Malmö, Lund, Stockholm, és Uppsala.  Jelenleg körülbelül 800-an részesülnek metadonkezelésben, 2003-ban 1300-an kaptak buprenorfint helyettesítő szerként[22] (2005-ben a buprenorfin-kezelés kritériumainak nagyobb szigorítását vezették be).

 

A  programok használatához sok korlátozás kötődik (magas küszöbűek): 20 évesnél idősebbnek kell lenni, korábbi többszöri sikertelen leállási kísérlettel, legalább négy éves opiáthasználattal (HIV-pozitívok esetén enyhébb kritériumokat szabnak). Ha a vizeletvizsgálat során bármilyen más illegális drog nyomaira bukkannak, a klienst kizárják a programból (ez 25%-ukkal megtörténik). A programok hivatalosan absztinencia orientáltak, a helyettesítő szert legtöbbször idővel csökkentik, a kliens tudta nélkül[23].

 

Amikor egy drogpolitika sikerességét vagy sikertelenségét szeretnénk megítélni, egyszerre több tényezőt szükséges figyelembevennünk. Elemzésünkben ezek közül tekintettünk át néhány fontosabbat. A Svéd drogpolitika sikerességére történő gyakori hivatkozás életszerűsége az adatok fényében megkérdőjelezhető. A svéd minta jól példázza, hogy a droghasználat teljes megszüntetését célul kitűző, büntető és kényszer-gyógykezelő gyakorlatot folytató politika sem tudja felszámolni a droghasználatot, de azoknak az életét és egészségét teszi tönkre, akiknek valóban van problémájuk, és drogot használnak.

 

Takács István Gábor

TASZ, Drogriporter, 2005. szeptember 14.

 

Ajánlott irodalom:

 

Boekhout van Solinge, Tim (1997), The Swedish drug control policy. An in-depth review and analysis. Amsterdam, Uitgeverij Jan Mets/CEDRO.
 

Henrik Tham Ed. (2003)  Review of Swedish Drug Policy, Department of Criminology – Stokholm University –2003.

Berne Stĺlenkrantz, President and Founder of the Swedish Drug Users Association: The Tragic Outcome of Sweden's Dream of a Good Drug Free Society