Megbánjuk, hogy nem mentünk oda ahhoz a lányhoz/pasihoz abban a buliban. Megbánjuk, hogy túl sokat ittunk. Megbánjuk, hogy nem beszélgettünk eleget a nagyszülőkkel, amíg még lehetett. Megbánjuk, hogy nem figyeltünk oda jobban, mielőtt balesetet okoztunk. És a sort még lehetne folytatni.
Dan Pink, a bestseller író pszichológus, aki 16 ezer megbánást gyűjtött össze és elemzett 105 országból, két fő tanulságot vont le a kutatásából.
Egyrészt azt, hogy a megbánás teljesen normális és emberi. Csak abban nincs semmi megbánás, aki vagy 5 évnél fiatalabb, ezért az agya még nem elég fejlett hozzá – vagy pedig felnőttként is valami komoly pszichiátriai zavarral küzd.
A másik pedig az, hogy az emberek meglepően hasonlóak, ha megbánásról van szó. Nemtől, kulturális háttértől és mindenféle demográfiai tényezőtől függetlenül hasonló dolgok miatt érzünk megbánást. Egy következetes változást sikerült csupán mérni: az emberek hosszú távon sokkal gyakrabban bánják azt, hogy valamit NEM tettek meg, mint amit megtettek. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább bánjuk azt, amit nem tettünk meg.
Fiatalon sokan parázunk azon, hogy vajon „majd mit gondolnak az emberek”, és hogy inkább nem megyek oda, nem mondok semmit stb., nehogy később megbánjam. Pedig az ember később sokkal inkább megbánja azt, hogy valamit nem tett meg azért, mert bátortalan volt, mert nem volt önbizalma, mint azon, hogy úristen, megszólítottam azt az embert, és totál leégtem, minek kellett, jobb lett volna magam elé meredve ülni.
A megbánásoknak Pink négy fajtáját különbözteti meg:
1) Egzisztenciális megbánás: valamilyen emberi képességünk kibontakoztatásának elmulasztása miatti megbánás, például nem tanultam eleget, nem sportoltam eleget stb.
2) Bátorsággal kapcsolatos megbánás: valamilyen lehetőség elszalasztása, mert voltunk elég merészek hozzá.
3) Erkölcsi megbánás: nem azt cselekedtük, ami helyes lett volna, hanem azt, ami könnyű.
4) Kapcsolati megbánás: elmulasztottuk kifejezni a szeretetünket, fenntartani a kapcsolatunkat valakivel, akitől eltávolodtunk.
Tippeljetek, melyik messze a leggyakoribb megbánás-típus a 4 közül?
Aki tudja, hogy az ember szeretet- és kapcsolódás-éhes társas állat, azt nem lepi meg, hogy az utolsó. Tehát dióhéjban: a legtöbb ember a kor előrehaladtával egyre inkább amiatt érez megbánást, hogy nem ápolta megfelelően az emberi kapcsolatait.
A megbánás-mentes élet illúzió. Aki azt állítja, hogy nincs benne megbánás, az vagy súlyosan sérült, vagy pedig hazudik. Még saját magának is. Mert a megbánás – egy egészséges emberi lélek esetében – ugye egy negatív érzés, kellemetlen, stresszel jár.
Amikor nem vagyunk hajlandóak megélni a negatív érzéseinket, azt úgy hívják, mérgező pozitivitás. Valahol ez a drogfüggőség egyik fő oka is: az ember nem akarja megélni a rosszat, ezért valami olyanba menekül, ami rövid távon gyors enyhülést hoz. Amitől elöntik az agyát a kis örömhormon-molekulák.
Ha a negatív érzéseinket nem éljük meg, csupán elhessegetjük, elfojtjuk, szőnyeg alá söpörjük: az ideig-óráig működhet, de hosszú távon belebetegszünk. Nem az a cél, hogy ne érezzünk megbánást – de nem is az, hogy folyamatosan tépelődjünk azon, hogy mennyire rosszul döntöttünk a múltban. Ez utóbbit nevezik a pszichológusok ruminációnak: és a depresszió egyik fő forrása.
Amikor megbánást érzünk, akkor tudatosítsuk. Címkézzük fel magunkban: igen, most megbánást érzek. Ez normális. Ez emberi. Ne ismételgessünk magunkkal szemben mindenféle vádakat, ne ítélkezzünk, ne szidjuk magunkat. Próbáljunk úgy állni magunkhoz, mint ahogy egy olyan emberhez állnánk, akit szeretünk.
A bűntudat egészséges: a cselekedetről szól, amit elszúrtunk, és arról, hogyan tanulhatunk a hibánkból. A szégyen viszont pusztító: arról szól, hogy azért hibáztunk, mert mi rosszak, bénák stb. vagyunk. Megbélyegezzük saját magunkat, és egyre mélyebbre zuhanunk az önutálat örvényébe.
Ne temesd el az egészséges bűntudatot, de ne merülj el a szégyenben!
