Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Nincsen egy olyan könnyen meghatározható személyiségtípus, ami önmagában hajlamosítana a drogfüggőségre.
Mind a szakirodalomban, mind a közbeszédben találkozhatunk azzal a meggyőződéssel, hogy létezik egy olyan személyiségtípus, ami különösen hajlamossá tesz a függőségre. Különösen a 20. század első felében voltak népszerűek azok a pszichoanalitikus elméletek, amelyek szerint vannak „addiktív személyiségű” emberek. Akik képtelenek késleltetni a vágyaik kielégítését, hajlamosak a szenzoros élménykeresésre (az új kihívások, kalandok, élmények keresése), antiszociálisak és nonkonformisták (magyarul nem tisztelik különösebben a közösségi normákat).
Sokan ma is azt gondolják, az ilyen addiktív személyiségű emberekből lesznek a drogfüggők: rájuk jellemző, hogy mindenféle szerhasználatuk kényszeressé és antiszociálissá válik. Ezenkívül könnyen felcserélik az egyik szer használatát a másikkal és a személyiségükből kifolyólag gyakran visszaesnek a terápiás program elvégzése után is.
Bár ebben a hiedelemben is megtalálható nyomokban az igazság, az egész elmélet összességében véve hamis.
Maryann Amodeo 2015-ben a Substance Use & Misue című folyóiratban megjelent cikkében egyenesen arra szólít fel, hogy „véglegesen vonjuk ki a forgalomból” az addiktív személyiség kifejezést. Ugyanis szerinte nincsenek meggyőző bizonyítékok egy addiktív személyiségtípus létezésére. Hasonló következtetésre jut Mark Griffith professzor is, a viselkedési függőségek szakértője.
Azt persze senki sem vitatja, hogy bizonyos személyiségvonások (pl. impulzivitás, szenzoros élménykeresés) és a függőség kialakulása között van valamiféle kapcsolat (korreláció). Egy 175 kutatást feldolgozó meta-analízis szerint például a Big Five személyiségvonások közül a szerhasználati problémákkal küzdőkre kevésbé jellemző kettő: a barátságosság és az érzelmi stabilitás. Magyarul a függők kevésbé képesek fenntartani stabil emberi kapcsolatokat és kevésbé képesek kontrollálni a szenvedélyeiket, tehát impulzívabbak.
A személyiségjegyek azonban valójában legfeljebb hozzájárulhatnak, genetikai, környezeti tényezőkkel kölcsönhatásban, a függőség kialakulásához. Nincs egy olyan személyiségtípus, ami önmagában hajlamosítana a függőségre.
A jelenlegi tudományos konszenzus szerint a függőség részben genetikai hajlam, családi előtörténet, részben környezeti tényezők (trauma, mélyszegénység, lakókörnyezet stb.) következtében alakul ki. Ezek közül a traumák jelentőségével bőségesen foglalkoztunk már ezen az oldalon is. Azzal is, hogy a különféle mentális egészséggel kapcsolatos problémák (pl. ADHD) szintén növelhetik a függőség kialakulásának kockázatát. Azonban önmagában egyik sem predesztinál (eleve elrendel) a függőségre.
Ahogy Maia Szalavitz rámutat a könyvében (Unbroken Brain), „míg a leginkább impulzív és az új dolgok kipróbálására leginkább nyitott gyerekek esetében a legnagyobb a kockázat, a függőség esélye szintén magasabb azoknál, akik kényszeresek és rettegnek az új dolgoktól. Valójában a személyiség és a vérmérséklet szélsőségei felelősek a nagyobb kockázatért, amelyek egy részét egyébként tehetségként és nem hibaként tartjuk számon. A tehetséges és magas IQ-jú gyerekek például nagyobb eséllyel fognak illegális szereket kipróbálni, mint az átlagos intelligenciával rendelkezők.”
Ezt alátámasztja az a gyermekek egy csoportját hosszú távon nyomon követő (longitudinális) vizsgálat is, ami szerint nem azok a gyerekek bizonyultak pszichológiai és mentális értelemben a legegészségesebbnek, akik soha nem próbálták ki a tudatmódosító szereket. Hanem azok, akik kísérleteztek, de nem léptek át az alkalomszerű használatból a rendszeres használathoz.
Az „addiktív személyiség” hiedelméhez hozzájárulhatott az is, hogy különösen az antiszociális és a borderline személyiségzavarral küzdő emberek körében sokkal gyakoribbak a szerhasználati problémák, mint az általános népességben. Ez sem jelenti azonban azt, hogy a két jelenség között ok-okozati kapcsolat létezne.
A kritikusok szerint az „addiktív személyiség” többféle káros hiedelmet is kelthet. Egyrészt egyes emberek azt hihetik, hogy mivel ők nem tartoznak az „addiktív személyiségtípusba”, ezért őket nem fenyegeti a függőség kockázata. Másrészt hozzájárulhat a függőséggel élők megbélyegzéséhez: „azért váltál függővé, mert eleve selejtes vagy”. És maguk a függőséggel élők pedig abban a hamis hiedelemben ringathatják magukat, hogy nem képesek a változásra, hiszen eleve „addiktív” a személyiségük. Ez pedig aláássa az ön-hatékonyságukat bármilyen felépülésben.
