Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Synanon a drogfüggőségből felépülők terápiás közösségeként indult, de aztán az amerikai történelem egyik legveszélyesebb és legerőszakosabb szektájává vált, aminek a káros hatásai mind a mai napig érezhetőek.
1978. október 10-én egy kaliforniai ügyvéd, Paul Morantz az autójával felhajtott a háza autófeljárójához. Miután leparkolt, szórakozottan benyúlt a postaládába, hogy megnézze, jöttek-e levelei. Egy pillanattal később üvöltve húzta ki a kezét a ládából. Ott ugyanis egy tetemes méretű csörgőkígyó lapult meg, és belemélyesztette a méregfogait.
A kígyómarástól sokkot kapott Morantz a szomszédokért kiáltott: „Ez a Synanon! A Synanon tette ezt velem!”
Mint később kiderült a bírósági tárgyalás során, nem tévedett. A csörgőkígyót a Syanon nevű szervezet helyezte el a postaládában, hogy megszabaduljanak a kellemetlenné vált ügyvédtől. Aki, nem sokkal korábban, egy nő jogi képviselőjeként eljárást kezdeményezett ellenük. A nő ugyanis, aki drogfüggőséggel küzdött, azt állította, hogy a Synanon 90 napon keresztül fogva tartotta az egyik központjában. Ott leborotválták a fejét, és különféle kínzásoknak és agymosásnak vetették alá.
Morantz megnyerte a pert és a Synanonnak 300 ezer dolláros kártérítést kellett fizetnie. Ezzel sikerült magára haragítania a szervezet vezetőjét és önjelölt prófétáját, Charles Dederich-et. Aki a 70-es évek végére valóságos magánhadsereget tartott maga mellett („Imperial Marines”), akik megfélemlítették és megtámadták mindazokat, akiket fenyegetésnek tartott a szervezetre.
De vajon hogyan vált egy eredetileg terápiás közösség veszélyes és erőszakos szektává?
A kezdetek
A Synanon azoknak a karizmatikus csoportoknak a sorába tartozik, amelyeket az „emberi potenciál mozgalom” (human potential movement) gyűjtőfogalommal szokták jellemezni. Ezek a 60-as és 70-es években gombamódra szaporodtak el Amerikában a fogyasztói társadalomból és a hagyományos egyházakból egyaránt kiábrándult, spirituális megújulást kereső fiatalok támogatásával.
Az alapító Charles „Chuck” Dederich maga is alkoholproblémákkal küzdött és az Anonim Alkoholisták (AA) gyűléseinek buzgó látogatója volt az 50-es évek végén.
1957-ben egy sorsfordító pszichedelikus élményben volt része: egy az alkoholizmus gyógyítását célzó legális klinikai gyógyszerkísérlet részeként LSD-t fogyasztott. Az LSD-élmény után vált a meggyőződésévé, hogy az életét egy olyan új közösség alapításának szenteli, ami a sorstársainak segít a függőség leküzdésében.
Ebben az időben az AA gyűléseken nem látták szívesen az egyéb szerek használóit. A drogfüggőséget kizárólag börtönnel – ritkábban pedig bentlakásos kórházi detox programokkal „kezelték”. Amelyek a függőség lelki, közösségi, spirituális oldalával egyáltalán nem foglalkoztak. Ezt a piaci rést jól felismerte Dederich. Kritizálta az AA-t, amiért az túl „puha” volt a függőkkel, ő maga jóval agresszívebb, konfrontatívabb „kezelést” tartott szükségesnek.
„Az Anonim Alkoholisták a szereteten alapul, mi viszont a gyűlöletre alapozunk, mivel a gyűlölet jobban beválik,” jelentette ki.
1958-ban a kaliforniai Santa Monicában, egy lepukkant lakásban megalapította a Synanon nevű szervezetet, ami Dederich részben az AA-tól átvett, de azokat jelentősen módosító elképzelési szerint ígért szabadulást a függőségből.
Miből is állt a Synanon terápiás módszere?
A Synanon egyik újítása az volt, hogy ötvözte az önsegítő csoportokat és a bentlakásos rehabilitációs programokat – de ebből valami teljesen újat hozott létre. Olyan bentlakásos terápiás programot, ami közösségi és nem kórházi, amelyet nem szakemberek, hanem józan életet folytató egykori szerhasználók irányítottak. Ez volt a világon az első magát „terápiás közösségnek” (TC) nevező program. Azóta a TC-k elterjedtek az egész világon, így Magyarországon is (de az alkalmazott szemlélet és módszerek persze változtak).
Aki a Synanon 1-2 éves programjában részt vett, azt az első kilencven napban teljesen elszigetelték a külvilágtól. Az újoncok fejét kopaszra nyírták, akár a hadseregben.
Dederich vezette be a később szállóigévé vált mondást: „Ez az életed hátralévő részének első napja.” Először is mindenféle gyógyszeres segítség nélkül le kellett jönnie a függősége tárgyát képező szer használatáról.
Az első stádiumban szigorú időbeosztásban, a közösségen belül kellett különféle munkákat végeznie, és részt vennie a különféle csoportos gyűléseken, szigorú munkabeosztás szerint.
A Synanon vezette be azokat a „Játéknak” (The Game) nevezett csoport-foglalkozásokat, amelyek aztán egy időben a drogterületen kívül is népszerűvé váltak Amerikában. Ezek során a csoport tagjai konfrontálódtak egymással: mindenki vehemens, megszégyenítő kritikát fogalmazott meg a társaival, vagy magával szemben. A tagokat arra biztatták, hogy használjanak kemény, profán szavakat.
Később ezt „támadás terápiának” (attack therapy) is nevezték, és a hasonló szemlélet később „szigorú szeretetként” (tough love) vonult be a köztudatba. A gyakran hosszú órákon, akár napokon át tartó csoport-ülés célja az egyéniség ellenállásának megtörése, a közösséggel szembeni teljes lojalitás elérése volt – még maga Dederich is „agymosásnak” és „verbális sztriptíznek” nevezte egy őszintébb pillanatában.
A Synanon-ima
A Synanon tagjai saját imát is kialakítottak, amelyet a gyűlések végén közösen mondtak fel:
„Kérlek add, hogy először mindig saját magamon kezdjem a vizsgálatot,
Add, hogy őszinte és igaz legyek,
Add, hogy keressem és elfogadjam a felelősséget,
Add, hogy bízzak és higgyek magamban és embertársaimban,
Add, hogy inkább szeressek, mintsem szeressenek,
És add, hogy inkább adjak, mintsem kapjak.”
Ha egy biznisz beindul…
A Synanon hamarosan óriási népszerűségre tett szert Amerikában – így Dederich a főhadiszállását 1962-ben áttette egy Venice Beach-re néző luxusházba. A szervezet a 70-es évekre 30 millió dolláros vagyonnal rendelkező, adómentességet élvező nonprofit vállalkozássá vált. A jelentős ingatlan-vagyon mellett 450 jármű, repülő és hajók is a tulajdonába kerültek. Hírnevéhez hozzájárult, hogy számos híresség is részt vett a Synanon programban, így például Art Pepper, a neves jazz-muzsikus.
Dederich azt állította, hogy az ő módszere 100%-os eredményességgel működik a függőség kezelése terén – persze ez alatt azokat értette, akik hosszú távon a programban maradtak. Egy tudományos igénnyel végzett vizsgálat azonban azt találta, hogy a programot elkezdőknek mindössze 15%-a épült fel a függőségből tartósan.
A 70-es évek második felében a Synanon elérte sikerének csúcspontját: a Life magazin fotóriportjában úgy ünnepelte a szervezetet, mint ami „az emberi létezésbe visszavezető utat” biztosítja. A legtöbb újságíró kész tényként fogadta el Dederich saját számait, amelyek a módszer hihetetlen sikereit igazolták. Thomas J. Dodd szenátor kijelentette, hogy a Synanon „jelentheti a jövőbe vezető utat nem csak a drogfüggők, de a bűnözők és a fiatalkorú delikvensek kezelésében is”.
És tény, hogy voltak emberek, akik azt állították, hogy a program az életüket mentette meg. De ezután a hanyatlás és kiábrándulás évei következtek.
A hanyatlás és kiábrándulás
A mozgalom túl naggyá és gazdaggá vált: egyre több olyan „külsős” támogató tagot fogadtak be, aki nem voltak szerhasználók, viszont lelkesítette őket a Dederich ideológiája. Aki egyre inkább úgy tekintett magára, mint egyfajta prófétára, aki megváltoztatja az egész társadalmat.
„Kilépek a drogos-bizniszből,” jelentette ki barátainak. Létehozta az ún. punk squad-ot: egy olyan átnevelő tábort, ahová a „problémás” tinédzsereket adták be a szüleik, hogy ott „megjavítsák” őket. A Synanon elkezdte marketingelni a konfrontatív támadás terápiáját, a Játékot, mint egyfajta terápiás módszert, ami minden más területre is alkalmazható.
A sikersztorikat egyre inkább beárnyékolták a közösségben mindennapos abúzusról szóló történetek.
Arról például, hogy a program résztvevőit bezárták, bántalmazták. Dederich keményen elbánt mindenkivel, aki ellene fordult. A mozgalmat elhagyó volt tagokat nem egyszer súlyosan megverték. Az újságírókat, akik kritizálni merték Dederichet, megfenyegették az utcán. Dederich harcművészetekben jártas privát hadserege egy ízben még két fekete párt is agyba-főbe vertek, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy a Synanon épülete elé parkolták le az autójukat.
Az egyik legaggasztóbb történet arról látott napvilágot, hogy Dederich a Synanon tagjait – felépülő függőket – arra kényszerítette, hogy sterilizálják magukat. A nőket abortuszra, a férfiakat vazektómiára. Szerinte ugyanis a gyerekek rossz befektetést jelentenek a mozgalom számára. Egy másik alkalommal Dederich bejelentette a híveinek, hogy a házasság intézménye elavult: a pároknak csupán három éves szerződést kell kötniük. Karizmájára jellemző, hogy napokon belül 230 pár adta be a válókeresetet…
A csúfos bukás
Paul Morantz, a később kígyómarás áldozatává vált ügyvéd lett végül az, aki a Synanon bukásának lavináját elindította. Egy Ed Winn nevű férfi fogadta fel, akinek a felesége, Frances pszichotikus zavarral küzdött. Egy ízben a nő egy családi orvosi klinikán vette fel a gyógyszerét, ahol egy ott dolgozó azt tanácsolta neki: keresse fel a helyi Synanon központot. Frances azzal a feltételezéssel ment el a központba, hogy ott majd egyszerű tanácsadáson vehet részt. Ehelyett pár perccel azután, hogy belépett az ajtón, lefogták, és kopaszra borotválták a fejét.
Betuszkolták egy furgonba és egy másik városban lévő központba hurcolták. „Ez az új otthonod,” mondták neki. A férjének azt mondták, hogy 90 napig nem is láthatja a feleségét.
Winn ekkor fordult Morantzhoz, aki kiderítette, hogy bár a Synanon egy állami törvény szerint nyújthat függőséget célzó kezelést – de nem rendelkezik hatósági egészségügyi engedéllyel arra, hogy mentális problémákkal küzdő emberek kezelését végezze. A Synanon így kénytelen volt elengedni Francest. Amikor az ügyvéd és a férj elmentek, hogy elhozzák, egy seregnyi gépiesen mosolygó kopasz embert láttak a központban. Morantz hátán a hideg futkározott a látványtól. Ekkor határozta el, hogy hadat üzen ennek a „szektának”.
Dederich pedig hadat üzent neki.
„Ki ez a Morantz-csávó?” – mondta a híveinek egy később a Los Angeles-i Rendőrség birtokába került felvételen. „Miért nem töri már el valaki a lábát?”
Egy hónappal azután, hogy két híve elhelyezte a csörgőkígyót az ügyvéd postaládájába, az államügyész 30 rendőr társaságában megjelent a Synanon 1 millió dolláros főhadiszállásán, hogy letartóztassák Dederichet emberölésre való felbujtás vádjával.
A hatóságok megdöbbenésére Dederichet, az alkoholizmus elleni harc apostolát, tökrészegen fetrengve találták meg a lakosztályában, egy üres Chivas Regal üveg társaságában. Annyira be volt rúgva, hogy hordágyon kellett elszállítani.
1980-ban Dederichet a bíróság elítélte gyilkosságra való felbujtás miatt – rossz egészségi állapota miatt azonban végül nem kellett letöltenie a börtönbüntetését. Eltiltották azonban attól, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön a jövőben a Synanonnal.
Morantz azonban nem elégedett meg a kígyó fejének levágásával: magát a szervezetet is célba vette. Hosszú éves pereskedéssel bebizonyította, hogy a Synanon nem csak a terror és az erőszak légkörét tartotta fent a központjaiban, de egyben arra használta fel a vagyonát, hogy egyes emberek meggazdagodjanak belőle.
A Synanon öröksége
A Synanon bukása után a (drog)terápiás közösségek fejlődése szerteágazott. Egyesek próbálták továbbvinni Dederich konfrontatív módszereit, bár szóban elhatárolódtak az abúzustól. Más közösségek eltávolodtak a konfrontatív technikák helyett elfogadóbb terápiás módszereket dolgoztak ki. Visszatértek például a 12 lépéses hagyományhoz, vagy más spirituális hagyományokra alapozták a módszereiket.
Sajnos azonban a megszégyenítés és megalázás „militáns” technikái még mindig számos rehabilitációs programban elfogadottnak számítanak. Előfordulnak olyan csoport-ülések is, amelyek a Synanon „támadás-terápiájának” nyomán arra törekednek, hogy megtörjék az egyén ellenállását és aláássák önbecsülését.
A „szigorú szeretet” (tough love) elve az függőségek kezelésének a területén mind a mai napi népszerű szlogen – bár ma már szakmai körökben egyre kevésbé elfogadott. Hiszen ma már tudjuk, hogy a konfrontatív, megszégyenítésre alapuló módszerek nem segítenek – hanem további kárt okoznak. Különösen így van ez a traumáktól szenvedő emberek esetében – akik különösen nagy arányban fordulnak elő a szerhasználati problémákkal küzdők körében. (Egy későbbi cikkben majd külön is foglalkozom ezzel a kérdéssel.)
Ennél sokkal aggasztóbb azoknak ún. „bajos tinédzsereket” befogadó bentlakásos táboroknak, iskoláknak, intézeteknek a létezése, sőt, terjedése Amerikában, amelyek részben a Synanon módszereit alkalmazzák. Ezekben a programokban, mint ahogy arra legutóbb a The Program (Szigorú szeretet: a fegyelmezés árnyoldala) című dokumentumfilm is rámutatott, a tinédzserek tömeges abúzusnak és agymosásnak vannak kitéve. Sajnos a szüleik beleegyezésével és támogatásával, akik maguk is agymosás áldozatai.
