Hová vezet, ha a drogfogyasztásban csak az élvezethajszolást látjuk?
A Mindennapi Pszichológia című folyóirat III. évfolyam decemberi-januári számában publikált cikket Dr. Tompa Anna orvos, egyetemi tanár, az MTA doktora és Gereben Ágnes, az irodalomtudomány habilitált doktora jegyzi, akiknek a saját szakterületükön tett megállapításaikkal aligha érdemes vitába szállni. Cikkükben azonban bátran kalandoztak távolabbi vizekre, amely néhány megkérdőjelezhető állítást is eredményezett.
Ritkán szoktuk kiemelni a szerzők ismeretelméleti, pláne metafizikai meggyőződéseit, de ebben az esetben ez mégis releváns lehet. Mindjárt kiderül, hogy miért.
A szerzők már a cikk elején világossá teszik, hogy a felsőbb hatalmakba vetett hit szerintük a tudat saját korlátainak felismerésére, és az ebből fakadó emberi igényre vezethető vissza. Anélkül, hogy hitvitába bocsátkoznánk, érdemes észrevennünk, hogy a szerzőpáros ennek megfelelően a drogkérdéshez ("mesterséges boldogság") és a magához a világhoz is egyfajta materialisztikus felfogással közelít. Természetesen ez egy védhető álláspont, ami azonban áthatja a drogfogyasztás jelenségének megítélését is, amint azt a következőkben, a tudatmódosító növények rituális fogyasztásának leírásánál láthatjuk. Az ilyen gyakorlatot folytató sámánok és egy természeti közösségi vezetőkről ugyanis a következőket olvashatjuk: „révületbe esve látomásaik támadtak, s ez azt a benyomást keltette, hogy az istenekkel társalognak, akiktől sorsuk jobbra fordulását várták”. A megállapítások helytállóságának boncolgatása kultúrtörténeti és etnológiai vizekre, ha nem egyenesen zátonyra vinne, de mivel nem szeretnénk, hogy a kedves olvasó idejekorán bezárja ezt a cikket, ezért maradjunk csak annyiban, hogy a leírtak alapján a szerzők számára nem csak a teljes pszichedelikus kultúra, de az annak az alapjait nyújtó természeti közösségek évszázadokon, néha évezredeken keresztül vallott hitvilágának központi elemei nem többek holmi agyi stimuláció gyümölcseinél. Ezen a ponton nem csupán azért érdemes megállni egy pillanatra, mert a kulturális etnocentrizmus klasszikus példáját nyújtja – amely a tudomány mindenhatóságának nevében különbnek véli saját kultúráját másokénál – hanem azért is, mert kétségbe vonja, pontosabban biokémiai folyamatok játékává degradálja számos nyugati civilizációban élő drogfogyasztó lényegi tapasztalatait. Ha pedig a pszichoaktív szerhasználatban kizárólag az agyi vagy testi stimuláció egy formáját látjuk, akkor szem elől tévesztjük azt a spirituális motivációt, amely számos droghasználat hátterében fellelhető.
Jól illusztrálja ezt például az a három évvel ezelőtt végzett kutatás, amely varázsgombát fogyasztott személyek életében vizsgálta a pszichedelikumok által kiváltott spirituális élmény hatását. Az eredmény szerint a többségük egy évvel később is pozitívan értékelte az átélteket és a résztvevők 58%-a élete öt legfontosabb élménye közé sorolta a tapasztalatot. Egy másik vizsgálat a varázsgomba okozta „mesterséges boldogságról” megállapította, hogy hosszú távon is pozitív személyiségváltozást idéz elő.
Persze személyes meggyőződés kérdése, hogy a spirituális vagy a személyiséget jótékonyan befolyásoló tapasztalatokat transzcendens élményekkel vagy biokémiai folyamatokkal magyarázzuk, az bizonyos, hogy utóbbi kizárólagosságát hangsúlyozva kevésbé fogjuk megérteni a pszichedelikumok fogyasztóinak motivációit. A szerzőpáros pedig láthatóan az összes pszichoaktív szer bemutatásakor ezt az utat választja, amivel a droghasználókat „mesterséges gyönyörök” vagy kellemes bódulat hajszolóiként jeleníti meg. Ennek megfelelően olvashatunk arról, hogy a „gyógyítók a fájdalmak enyhítésére és a félelem csökkentésére használtak növényi eredetű kábítószereket”, arról viszont már nem, hogy például a Gabonban élő babongó törzs számára a közösségi rituálé keretében fogyasztott, iboga nevű hallucinogén a személy számára éppen hogy megerősíti a kapcsolatait a közösséggel. Ugyanez a szer a modern világban az erős drogfüggésektől (pl.: heroin, kokain, alkohol) való megszabadulásban segít.
A boldogságkeresésre és fájdalomcsillapításra redukált nézőpont hatására a szerzők leggyakrabban menekülésként jelenítik meg a drogfogyasztást, érdekes módon az alkoholivást viszont nem sorolják ide. Így például a 19. századi Franciaországban megjelent kannabisz és ópium esetével kapcsolatban azt írják, hogy „a franciák nagy szerencséjére e szerek méltó vetélytársa volt a vörösbor, így némi bódulat eléréséért sokan inkább az utóbbit részesítették előnyben”. Ez a „szerencse” is nézőpont kérdése és a saját kultúra normáiba vetett feltétlen bizalmat mutatja, főleg ha vetünk egy pillantást e szerek egyéni és társadalmi kockázataira. További példát is találhatunk a kábítószerek egy kalap alá vonására az alkohol ellenében, ami egy orvos szájából zavarba ejtően hangzik:
„Ma már bizonyított s általánosan elfogadott tény, hogy a kábítószer-használat jelentősen csökkenti az intellektust, az akaraterőt, s a függőség kialakítását követően átveszi az irányítást a személyiség fölött. Ilyenkor már nem számít, hogy ki milyen intellektuális szintről indult, mindenki ugyanott végzi: testi-lelki roncsként valamelyik rehabilitációs intézetben”.
Kíváncsiak lennénk, hogy melyek is volnának azok perdöntő felmérések, amelyek általánosan elfogadottá tették ezeket a markáns megállapításokat az intellektus tekintetében?
A jelenlegi hazai trendeknek ellentmondani látszik az a pozitívnak tűnő megjegyzés, hogy az „utóbbi években különösen az intravénás drogok használata szorult vissza, az AIDS-től és a hepatitistől való félelem miatt – ebben nagy szerepe volt az iskolai drogprevenciós programoknak is”.
Egyrészt nincsenek „intravénás drogok”, hanem intravénás fogyasztási mód létezik. Ez pedig rávilágít az állításban rejlő tévedésre is, hiszen bár az utóbbi évekig az amfetamin mellett az intravénás úton leggyakrabban használt heroin elterjedtsége valóban jelentősen csökkent, megjelent a dizájner drogok intravénás használata, melyeket jellemzően többször injektálnak naponta, mint a heroint, ez pedig fokozott fecskendő használatot eredményez. Éppen emiatt a tűcsere programokra ma nagyobb szükség van, mint valaha.
Kardos Tamás
Drogriporter
2011.12.20.
