Nem lennék most Brüsszel helyében: Orbán Viktor disznóvágós videója rendesen helyretette a hagyományos nemi szerepeket és megvédte a pálinkához való jogunkat is.
Gyermekkorom bizarr élményei közé tartozott a disznóvágás rituáléja. Bár az idősebb generáció mindig próbált minket bevonni az ölésbe, unokatestvéremmel a leginkább csak a megfigyelő szerepét töltöttük be. Gyakran még azt sem, hanem inkább a párnát szorítottuk a fülünkre hajnalban, hogy kizárjuk a szerencsétlen állat halálfélelemtől átjárt kétségbeesett sikolyait, miközben egy csapat magát bátorra ivott férfiember a böllér instrukciói alapján leteperte a fagyos földre és késsel kivéreztette.
Mert aki a disznóvágás lényegének pusztán az élelemszerzést tartja, az téved. Annál itt jóval többről van szó, bár régen a falusi szegények számára egy disznó valóban a túlélés záloga lehetett. A disznóvágás egy szertartás, a maga rítusaival, szerepeivel és szimbólumaival együtt. Ahol a böllér egyfajta sámán – akinek a szerepét ezúttal a miniszterelnök töltötte be, az alábbi videója szerint.
És ez a rituálé bizony erősen kötődik az alkohol fogyasztásához. Annak is az egyik legpotensebb formájához, a pálinkához, amit a disznóvágás során a résztvevők úgy fogyasztanak, mint mások a vizet. Mértéktelenül.
Ez a rituálé egyfajta beavatási próba, maszkulinitási teszt is: vajon bírja-e a fiatalabb generáció az erőszakot és a pálinkát? Vajon meg van-e benne a megfelelő ragadozóösztön, hogy legyűrve az esetleges együttérzést, részt vegyen az ölésben? Vajon képes-e négy-öt feles után még tántorgás nélkül tölteni a hurkát?
Az ital szerves részét képezi az egész folyamatnak. “Fogópálinka, nálunk úgy mondják,” kacsint össze a miniszterelnök az őt felessel fogadó vendéglátóival. “Nálunk ha egy ütemnek vége van, a házigazda mindig megkínál,” replikáznak a helyiek.
Összekacsintós pálinkagőzös férfivilág ez, amiben miniszterelnökünk láthatóan élvezettel lubickol. Jól megerősítjük szimbolikusan a hagyományos nemi szerepeket a genderideológiával szemben, és harcolunk a pálinkáért, hadd fossa össze magát Brüsszel!
Ebben a világban persze a nőknek is megvoltak a maguk feladatai. Például gyermekkoromban, még a műbél-korszak előtt, hagyományosan ők mosták ki a gőzölgő szart a még ki sem hűlt tetem beleiből, hogy aztán abba lehessen tölteni a megdarált húsát. A férfiember ugye nem szarozza ilyesmivel össze a kezét. A hagyomány az szent.
Mire a Nap már delelőre hágott, és a disznó feldolgozása előrehaladt, a pálinkásüvegek tartalma pedig megcsappant, az udvar tele volt bizonytalanul mozgó, furcsa, merev tekintetű férfiakkal. Akiket, mint Bohumil Hrabal is megmondta, mindig diszkrét szarszag lengett körül.“
Kisfiam, jövőre már te fogod a lábát,” szokta volt mondani nagyapám pálinkától üveges tekintettel. Hát az a jövőre az mindig késett. Aztán végleg elmaradt, ahogy szép lassan kikopott a háztáji disznótartás is, hiszen a többségnek nem érte már meg.
Ha őszinte akarok lenni, akkor bizony érzek némi nosztalgiát azok iránt a régi disznóvágások iránt. Annak persze nincs köze az állat leöléséhez. Sokkal inkább a közösséghez: együtt volt a nagy család, és egy közös cél érdekében tevékenykedett. És áldozott a hagyománynak. És a hagyományok ápolása összetartja a közösséget. Ami önmagában szép dolog. De én személy szerint nem vagyok oda sem az állatok gyilkolásáért, sem pedig a pálinkáért. Ha a túlélésem érdekében erre szükség lenne, hát leölnék egy disznót. De sportot űzni belőle? Azt nem.
Néha elgondolkodom, hogy egy földönkívüli szemével milyen különös szokásnak tűnhet, hogy bizonyos élőlények szórakozásként bedrogoznak egy kultikusan tisztelt tudatmódosító szerrel, csak hogy saját vérébe fojthassanak egy másik élőlényt, hogy az adrenalintól édesebb legyen a húsa, amit aztán a saját belébe töltenek vissza és jóízűen elfogyasztanak.
És eközben az ufók azon is elcsodálkoznának, hogy ugyanezen élőlények egyébként rendkívül meg tudnak botránkozni azon, amikor egyes egyedeik más, egyébként akár kevesebb ártalommal járó tudatmódosító szerek, például a kender virágának, hatása alatt békésen táncolgatnak egy tábortűz körül. “Kábítósok,” mondják rájuk sistergő gyűlölettel, miközben lehúznak még egy felest.
De hát mi nem vagyunk ufók. Magyarok vagyunk.
