És akkor ti tényleg boldogok vagytok? – tettem fel a kérdést félig viccesen finn barátaimnak, akikkel a minap Helsinki egyik éttermében ültünk az asztal mellett.
A drogterületen dolgozó kutatók, szociális munkások, civilek és kormányzati tisztviselők, akikkel éppen arról beszélgettünk, hogy a finnek a globális felméréseken rendre a világ legboldogabb emberei között szerepelnek.
Nem válaszoltak azonnal. Megfigyeltem, hogy gyakran van ez így a finnekkel: megfontolják, hogy mit felelnek. A legtöbb nem az a fecsegős fajta. Talán ez is jellemző vonása a kultúrájuknak: és talán ennek is köze van a lelki elégedettséghez.
– Persze nehéz meghatározni, hogy kinek mit is jelent a boldogság – kezdett bele egyikük óvatosan – De a finnekre jellemző a bizalom, egymás iránt. És a közintézmények iránt is. Hogy azok a közjót szolgálják. És ez a bizalom elvezett az élettel való egyfajta elégedettséghez.
A bizalom a kulcsszó. És pont ez a fajta bizalom az, ami annyira hiányzik itthon nálunk, Magyarországon – tettem hozzá csak magamban. A bizalom, hogy az intézmények azért vannak, hogy minket szolgáljanak. A bizalom abban, hogy a felebarátom nem vetélytárs, akit le kell könyökölnöm, hanem polgártárs, akivel együtt kell működnöm. És hogy az előrevezető út a boldogsághoz nem a kiskapuk keresése, a kiváltságok halmozása, hanem kölcsönös segítség, mint egyfajta természeti törvény (copyright Kropotkin).
Persze én csak egy rövid látogatást tettem Helsinkiben egy EU-s kutatási projekt keretében, de a benyomások, amiket begyűjtöttem, mind ezt támasztották alá. Egyáltalán nem akarom idealizálni a finn társadalmat: bőven tapasztaltam a problémákat is.
Például a saját szakterületemen, a drogpolitikában is. A finn törvények még mindig kriminalizálják a szerhasználatot, és a civil szakemberek nagy frusztrációjára az állam ott is vonakodik elrugaszkodni a zéró-tolerancia álláspontjáról. Nemrég finn civilek egy köztéri akcióval hívták fel a figyelmet a fővárosban elharapódzó drogtúladagolásokra (lásd a Drogriporter angol nyelvű beszámolóját). Felépítettek egy sátrat, hogy mutassák: lehetne felügyelt, higiénikus környezetet biztosítani a szerhasználók számára, hogy ne az utcán fogyasszanak. A rendőrség azonban lebontotta a sátrat és az új jobboldali kormány hallani sem akar a felügyelt droghasználó szobákról, amik pedig Nyugat-Európában már bizonyítottak a túladagolások visszaszorításában.
A rendszer egyáltalán nem tökéletes, ezernyi sebtől vérzik ott is: és sajnos a politikai populizmus ott is élősködik ezeken a problémákon. Próbálja kikezdeni a társadalmi szolidaritást.
Mégis, azt csak a hülye nem látja (sajnos egyes magyar politikusok ide tartoznak), hogy a finn társadalom és állam ezerszer jobban fel van vértezve ahhoz, hogy szembenézzen a 21. század kihívásaival, mint a magyar. És ez nem csak a pénzen múlik, hanem a mentalitáson.
Például amikor a fókuszcsoportos kutatás során az átláthatóságról és elszámoltathatóságról kérdeztem, egy szemernyi kétely nélkül mindenki megegyezett abban, hogy Finnországban a szervezetek, intézmények szabálykövetően és átláthatóan működnek, a közjó érdekében.
Civil és állam egyaránt. Még ha nem is értenek mindenben egyet, teljes a kölcsönös bizalom. Nem csinálnak közellenséget vagy bűnbakot a kritikus civilekből. A politikus nem nyúlja le a közpénzt a haveroknak, a hivatalokban a kompetencia és nem a politikai lojalitás számít.
És ez a mentalitás, ez a bizalom, ez a szolidaritás már gyermekkorban kezdődik.
Azzal a gyermekvédelmi és oktatási rendszerrel, aminek az egész világon csodájára járnak. Amiről a Finn Nemzeti Múzeumban is a nemzeti kultúra és történelem egyik legfontosabb értékeként számolnak be. És ismét: ez az oktatási rendszer sem tökéletes. De mégis, alapvetően a hozzáállás az, ami gyökeresen más.
A mi poroszos, „állj be a sorba különben lemaradsz”, „aki nem lép egyszerre nem kap rétest estére” hozzáállásunkkal szemben náluk olyan értékeken van a hangsúly, mint a kreativitás. Az együttműködés. A természet-közeli életmód. A nyitottság a mássággal szemben. És ezekre az értékekre lehet alapozni egy társadalom jövőjét.
Beszéltem a hajléktalan emberek ellátásával foglalkozó szakemberrel is, aki elmondta, hogy a finn modell lényege, hogy minél gyorsabban és könnyebben olcsó lakhatást teremtsenek az utcán élő embereknek. Nem pedig az, hogy konzerválják a leszakadottságukat valami tömegszállón. És Helsinkiben, Európában egyedülálló módon, ezzel szinte (bár nem teljesen, hiszen például drogfüggők még élnek az utcán) megszüntették a hajléktalanságot.
Munka után este, az asztal mellett, a finn kollégák hitetlenkedve hallgatták a sztorijaimat arról az országról, ahol a miniszterelnök falubeli gázszerelő haverja közbeszerzésekből néhány év alatt az ország leggazdagabb emberévé válhat. Ahol nincs külön oktatási minisztérium és a pedagógusokkal úgy bánnak, mint a finnek a kutyájukkal sem. Ahol civilként közellenség vagyok és ahol a meleg-gyanús irodalmat befóliázzák a könyvesboltban.
„Hogy lehet így élni?” – olvastam ki a szemükből a kérdést. Tényleg: hogy?
