Verdes Tamás, a VAVO blog szerzője vendégcikket írt a Drogriporterre Bruce K. Alexander könyvéről, ami az addikciók és a globális kapitalizmus kapcsolatát boncolgatja.
Ha az ártalomcsökkentő mozgalom híveivel asszociációs játékot játszanánk, és azt mondanánk: Vancouver, a legtöbbeknek azonnal beugrana Máté Gábor neve és a Downtown Eastside éhes szellemeinek történetei. De nem kevesen lennének azok sem, akik a Simon Fraser Egyetem helyi kampuszának 2005-ben nyugdíjazott pszichológus professzorát, Bruce K. Alexandert említenék, aki az addikció egyik társadalomelméletét köszönhetjük. A diszlokációs elméletről a magyar olvasók legtöbbje Máté Gábortól hallott; ő a Sóvárgás démona című könyvében külön fejezetet szánt az elmélet ismertetésének. Ebben az írásban Alexander rendkívül gazdag munkájának legfontosabb gondolatát szeretném bemutatni. A könyv címe: The Globalization of Addiction – A Study in Poverty of the Spirit.
A diszlokációs elmélet
Az elmélet kiindulópontja az a tétel, miszerint az ember két alapvető szükséglete a személyes autonómia és a közösséghez tartozás. Ezek optimális kielégítését nevezi Alexander pszichoszociális integrációnak, amit magyarul talán úgy adhatunk vissza, ha azt mondjuk, hogy az autonóm emberi létezés csak belsőséges közösségi kapcsolatrendszerben és intakt, szabályokkal övezett kulturális viszonyok között lehetséges. Stabil kulturális viszonyok alatt Alexander olyan lokális közösségeket ért, amelyhez tartozni érdemes, amelynek tiszta szabályai vannak, és amelyek egyértelmű szerepeket rónak ki minden emberre, és ezért cserébe nem csak anyagi védelmet, hanem a hovatartozás és a közösségben létezés örömteli tapasztalatát is adják.
Alexander szerint a modern piacgazdaság szétrombolja ezeket a közösségeket. A kapitalista társadalmakban ugyanis a szociális viszonyokat alárendelik a gazdasági fejlődésnek. És ahol a közösségi kötelékek a gazdasági fejlődés útjában állnak, ott ezeket a kötelékeket skrupulusok nélkül szétszakítják. A közösségek roncsolódása a személyiség autonómiáját ássa alá, és a meggyengült személyes autonómia kiszolgáltatottá teszi az embert az addikcióknak.
A diszlokáció fogalma ennek a talajvesztett állapotnak a kifejezése: a lelki szegények lehetnek bármilyen gazdagok anyagi értelemben, nem tartoznak igazán sehová, és saját anyagi boldogulásukon kívül semmiért sem felelősek. A kapitalizmus rendkívüli teljesítményre képes az anyagi gazdagság felhalmozásában, de kudarcot vall az ember lelki szükségleteinek kielégítésében. Alexander központi állítása az, hogy az addikciók terjedésének hátterében nem az ördögi drogok kémiai hatásai, hanem a piacgazdaság dinamikája áll.
Az addikció révén a diszlokált létezéshez alkalmazkodunk. Magyarán szólva: függőségeinkkel a piacgazdaság által tönkretett és megbolygatott emberi közösség és közelség által hagyott űrt igyekszünk pótolni. Pótszerként az addikció részben-egészben teljesíti küldetését, még akkor is, ha közben hatalmas pusztítást végez.
Az addikció fogalmának négy jelentése
A diszlokációs elmélet szerint az addikció járványszerűen terjed mindenütt, ahol a piacgazdaság felüti a fejét. Ez pedig azt jelenti, hogy az addikció tömeges és átfogó jelenség a mi társadalmunkban is. Ennek az állításnak az igazolásához Alexander elemeire bontja az addikció fogalmát, és a hétköznapi értelmezésnél jóval szélesebb spektrumban ragadja meg. Az alábbi ábra ezt a fogalmi rendszert mutatja be.
Az addikció kifejezés négyféle használata (Alexander eredeti ábráját fordítottam és példákkal láttam el)
- Addikció1: a köznapi értelemben vett súlyos szerfüggőséget jelöli;
- Addikció2: magába foglalja az Addikció1-et, és tartalmazza a nem függő, nem addiktív szerhasználatot, beleértve az alkalmi szerfogyasztást és az orvosi célú felhasználást;
- Addikció3: magába foglalja az előző két fogalmat, és tartalmazza a nem szerekhez kapcsolódó káros addikciókat, például a vásárlásmániát és a mobiltelefonfüggőséget;
- Addikció4: Nem tartalmazza a korábbi fogalmakat, hanem az addikció pozitív, nem ártalmas formáját fejezi ki: például a mély vallásosságot vagy az elkötelezett szociális aktivizmust.
Alexander szerint tévedünk, ha addikcióként csak a szűk értelemben vett súlyos szerhasználat (addikció1) eseteit vesszük figyelembe. Ha ezt a mércét használnánk, a társadalom nagyobb része nem minősülne addiktnak. De a valóság nem ez. Mert ha végigtekintünk társadalmainkon vagy akár szűk szomszédságunkon, az addikció tömeges terjedését fogjuk konstatálni: rengeteg ember rákattan ilyen-olyan káros szerekre és eszközökre és veszélyes viselkedésekre. Az addikció3 tömeges jelenséggé vált.
A szomszéd lány napi 2-3 órát tölt a szépségszalonban, és minden pénzét esztétikai beavatkozásokra költi, az informatikus a harmadikon naponta 10 pornófilmet néz meg, az idős agrármérnök néni a hetediken megint eljátszotta a nyugdíját, a férje pedig már reggel iszik és pöfékel. Amikor az unokájukra vigyáznak, abbahagyják a veszekedést, de az unokát ez nem érdekli, mert csak a Nintendóját nyomkodja, amit az apukája vett neki, aki naponta 12 órában építi a cégét és tárgyalásokra jár, ezért nincs ideje a gyerekre. A felesége magányosnak érzi magát, minden lakberendezőt és divattervezőt bekövetett a közösségi oldalakon, ahol naponta 6 órában aktív. Egy lakóházban élnek, és akár együtt is tölthetnék az idejüket, mégis azt választják, hogy viselkedéses vagy szerhez kötött addikcióknak szentelik az idejüket, és ettől még magányosabbnak érzik magukat. Ez az addikció3, és ezt nevezi Bruce K. Alexander a lélek szegénységének.
Röviden: nem csak szerektől függünk, hanem tevékenységekhez és bizarr élményekhez is ezernyi addiktív viselkedésforma tapad, és valójában ezek egészét kell addikciónak tekintenünk. A szerhasználat (alkohol, dohányzás, drogfogyasztás) része ennek a halmaznak, de az addikció ezeknél nagyságrendekkel súlyosabb és kiterjedtebb ügy, és a fejlett piacgazdaságokban a lakosság többségét érinti.
Diszlokáció és trauma
Bruce K. Alexander megközelítése közel esik Máté Gáboréhoz, és kiegészítik egymást. Máté Gábor a traumának a személyes élettörténetben játszott szerepére mutat rá. Alexander pedig felfedi a traumatizálódás mögött álló társadalmi struktúrát. Egy diszlokált társadalom tagjai napról napra traumatizálják önmagukat és egymást, elsősorban azzal, hogy képtelenek egymásra figyelni.
Ez különösen súlyosan érinti a gyerekeket, akiknek a ráhangolt felnőtt-kapcsolatok adják a legértékesebb lelki táplálékot. A ráhangolódás azt jelenti, hogy egy gyerek nem csak ételt és esti mesét kap, hanem bensőséges beszélgetést, ölelést és érzelmi szinkront. A felnőttek ma alig tudnak érzelmi szinkronba kerülni a gyerekekkel. Ennek az az oka, hogy a piacgazdaság roppant gyors dinamikája őket is felpörgeti, és rákattannak ezernyi dologra: elég, ha kimegyünk a játszótérre, és megnézzük, ahogyan az apukák-anyukák a mobiljukat nyomkodják szünet nélkül, miközben a gyerekek játszanak. Ez pedig a gyerekek számára is addiktív pótszereket kínál, például a videójátékok formájában. Ez a dinamika egy ördögi kört hoz létre, amelyben a piacgazdaság által kitermelt addikció újratermeli önmagát. Az addikció (függőség) csapdájában az emberek elveszítik azt a képességüket, hogy magukra figyeljenek és kapcsolódjanak másokhoz.
Mi állítja meg az addikció terjedését?
A gondolatmenetből logikusan következik, hogy a függőségek terjedésének ereje a kapitalizmus fejlődésének dinamikájával azonos. Márpedig tudjuk, hogy a kapitalizmus dinamikája elsöprő erejű. Nem az a lényeg, hogy a piacgazdaság a függőséget is áruvá tette (dohányipar, alkohol-ipar, videójátékok ipara), és nem is az, hogy a kommunikáció csatornáit (email, közösségi média, mobilkészülékek) tudatosan úgy tervezik, hogy függővé tegyenek minket. Ezek is részei a problémának. A lényeg Alexander számára az, hogy egy olyan világban, ahol az emberi kapcsolatokat alárendelik a termelésnek és a fogyasztásnak, az ember pszichológiai rendszere elveszti egyensúlyát. Közösség és emberi közelség nélkül nincs normális érzelemszabályozás. És ha érzelmeinket nem tudjuk a másik emberhez való kapcsolatainkban kiegyensúlyozni, akkor ezt tárgyakkal, szerekkel és bizarr viselkedési formákkal tesszük meg.
Ez pedig kirajzolja a választ a kérdésre: Mit tehetünk egy olyan világban, ahol szinte mindenre van lehetőségünk, kivéve arra, hogy megregulázzuk a kapitalizmust?
Alexander sok lehetőségre rámutat mind a szakértői, mind a szakpolitikai szinten. A terápia során figyelemmel kell lennünk a függő ember közösségi helyzetére, és mindent meg kell tennünk azért, hogy tartozzon valahová, ahol biztonságban van és elfogadják. A megelőzés során nem elég a korszerű tudás átadása, hanem nyilvánvalóvá kell tenni, hogyan vezet függőséghez a diszlokáció. A rendvédelem feladata nem a fogyasztók üldözése, hanem például a szórakozóhelyeken lévő fiatalok védelme, az egyenrangú tanácsadás, az együttműködés a resztoratív igazságszolgáltatással vagy éppen a szegények ellen elkövetett piti – pontosabban: a szerencsés sorsúak által pitinek minősített – bűncselekmények felderítése. Csak néhány példa Alexander gazdag listájából.
De legfontosabb javaslata hozzánk, egyénekhez szól. Legyünk bár függők vagy nem, magunkon vagy másokon a közösségi létezés erősítésével segíthetünk: “Az addikcióból azon az ösvényen juthatunk ki a legeredményesebben, amely kivezet a diszlokációból, és amelyet járva biztos helyet találunk magunknak egy valós közösségben. Sokszor úgy győzhetjük le a talajtalanságot, hogy újra csatlakozunk eredeti családunkhoz, régi barátainkhoz és társaságunkhoz, mert felismertük hogy ezek milyen mértékben fontosak számunkra. De ez nem mindig lehetséges, ha ezek az ismerős világok már széttöredeztek vagy nem működnek. Ekkor új közösségeket kell teremtenünk másokkal, akik hozzánk hasonlóan arra kényszerülnek, hogy újraépítsék saját közösségi életüket. […] Természtesen az új társaságok mindig törékenyebbek, mint a régiek. Mégis, legyenek bármilyen zsengék és sérülékenyek, a békés és befogadó csoportok csodákra képesek, ha arról van szó, hogy segítsünk valakinek, aki az addikció csapdájába esett vagy más problémával küzd. Különösen igaz ez akkor, ha a csoport mellett a támogatás megfelelő formái is elérhetők az érintettek számára.” (340-341. oldal)
És van még egy szintje a könyvnek, amely a társadalmi szint megreformálásának reményéről szól. Ez a diszlokáció-mentes társadalom képe, amely a kapitalizmusnak egy olyan formája, amelyben a gazdasági fejlődést alárendeljük az ember személyes és közösségi igényeinek, vagyis a pszichoszociális integrációnak. Alexander szerint a legfontosabb, amit ma tehetünk egy ilyen társadalom eljöveteléért, ha nem naiv vágyálomként tekintünk rá, hanem komolyan megfontoljuk a lehetőségét, és legalább a saját életünkben megpróbálunk megvalósítani belőle valamennyit.
Verdes Tamás
Blogger, VAVO
