Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
A Drogriporter pár hónapja Berlinben forgatott filmet a crack-fogyasztási hullámról, és egy olyan programról, ahol alternatívát kínálnak az utcai fogyasztók számára.
„Miért ilyen durván beszél hozzá?” – kérdezi az ingerült szociális munkás a szintén ingerült biztonsági őrtől.
„Hogy máshogy beszélnék már hozzá, hiszen drogos,” mutat rá a láthatólag ingerült biztonsági őr egy hajléktalan nőre, aki a metróállomás egyik padján ül. A nőnek csak egy lába van, azt is maga alá húzza. A kerekes-széke ott van mellette. A kezében a crack fogyasztás árulkodó kellékei: pipa, öngyújtó, alufólia.
„Éppen úgy, ahogyan hozzám, vagy bárki máshoz beszélne,” válaszolja neki a szociális munkás, egy fiatal nő.
Ennek a jelenetnek Berlin Neukölln városnegyedében voltam szemtanúja tavaly januárban, egy metróállomáson. A hasonló konfliktusok ma is mindennaposnak számítanak Berlinben. A várost az elmúlt években elérte az Európát meghódító crack-kokain hullám. És különösen a lakosság leginkább margóra szorult csoportjai – hajléktalanok, migránsok – körében arat.
A hideg idő miatt a droghasználók gyakran behúzódnak a zárt helyekre, mint amilyen a metró. És itt óhatatlanul konfliktusba keverednek a biztonsági őrökkel, akiknek az a feladata, hogy elzavarják őket. A biztonsági őrök pedig óhatatlanul konfliktusba kerülnek a szociális munkásokkal, akiknek az a feladata, hogy a szerhasználó hajléktalanokat megkeressék és megpróbálják az ellátórendszerbe terelni.
A crack a kokain szabadbázisos, szódabikarbónával kevert formája. Amikor felhevítik, kis rögök keletkeznek belőle, amit pipából szívnak el. Olcsóbb, mint a por kokain – ami drágasága miatt inkább a felső-középosztály partijain dívik. A crack fogyasztók jellemzően nem bulizáshoz használják a crack-et, hanem azért, hogy a hétköznapi életük nyomorúsága elviselhetőbb legyen a számukra. Az utcai élet – vagy inkább csak túlélés, mert gyakran életnek nem igen nevezhető – rengeteg stresszel és szenvedéssel jár. És ez a szenvedés gyakran egészen a kora gyermekkortól kíséri ezeket az embereket, a függőség ugyanis a legtöbbször kora gyermekkori traumákban gyökerezik.
A metróállomások mellett a crack-használók gyakran előfordulnak közparkokban is, ahol a helyi lakossággal gyűlik meg a bajuk (lásd a Telex/DW videóját). A rendőrség időnként razziázik egyet. Ilyenkor a környékről eltűnnek a szerhasználók egy időre – csak hogy máshol üssék fel a tanyájukat. Nincs hová menniük.
Berlinben járva rövid videót forgattunk a témáról. Elsősorban az érdekelt bennünket, hogy vajon a rendőri/biztonsági őri szigor mellett vajon milyen tartós, valódi megoldásokat tud kínálni a város erre a problémára. Egy helyi szervezet, a Fixpunkt megmutatta nekünk azokat az ártalomcsökkentő programokat, amelyeket ők üzemeltetnek a városban. Ezek közé tartozik egy mobil felügyelt droghasználói busz: itt a droghasználók szakemberek felügyelete mellett, steril eszközökkel injektálhatják be maguknak a szert.
Ezek a helyiségek világszerte bizonyították, hogy nem csak a haláleseteket és fertőzéseket képesek visszaszorítani, de egyben a helyi lakosságot is tehermentesítik: hiszen a fogyasztók nem a közterületeken fogyasztják el a szert. Sajnos azonban az ilyen programokból még mindig kevés van – jóval kevesebben jutnak hozzá, mint ahány szerhasználónak szüksége lenne rá. Ráadásul a buszon, amikor ott jártunk, csak az injektálást engedélyezték, a crack-szívást nem. Amikor ennek okáról kérdezzük, a Fixpunkt szociális munkása, Sebastian, széttárja a karját: a porosz bürokrácia malmai lassan őrölnek.
A féllábú nő, akivel a metróban találkoztunk, hamarosan felbukkant a Fixpunkt buszában. Kedvesen, régi ismerősként köszöntötték. Kapott forró teát és beszélgettek vele, miközben előkészítitette a kis cuccát – ezúttal injektáláshoz. Egy kis pihenés, mielőtt visszatér az utcai életmód zaklatott hajszájához.
Vajon mi lehet a hasonló emberek számára a kiút?
„A problémák valódi forrása nem a droghasználat, az csak tünet,” mondja Sebastian. „Az igazi ok a szegénység és reménytelenség.” Az ártalomcsökkentő programok kínálhatnak steril eszközöket és biztonságosabb teret a fogyasztáshoz, de ez csak tűzoltás. Sokan közülük a függőség mellett különféle kezeletlen pszichiátriai zavartól szenvednek. Az igazi kérdés az, hogy vajon sikerül-e stabil egzisztenciát, stabil otthont teremteniük. Stabil emberi kapcsolatokat. Az igazi felépülés ebből áll, nem pusztán „józanodásból”.
Cikk és interjú: Sárosi Péter
Videó: Takács István Gábor