A TASZ munkatársa a magyar drogpolitikai ugarról a Magyar Narancsban.
A TASZ munkatársa a magyar drogpolitikai ugarról a Magyar Narancsban.
Forrás: Magyar Narancs, 2005. December 15.
Egyre többet drogozik a magyar – többek között ez a nem túl meglepő következtetés olvasható ki az európai drogmonitorozó intézet (EMCDDA) éves jelentéséből. Budapest háztetői felett különösen sűrű felhőkben fodrozódik a marihuánafüst: a végzős gimnazisták körében 50% fölé emelkedett a kábítószereket kipróbáló nebulók aránya, tehát az Alkotmánybíróság decemberi drogdöntése által „deviáns kisebbségnek” bélyegzett csoport valójában már többséget alkot az iskolákban. Ez fejtörésre akadhat okot azok számára, akik a marihuána kipróbálását különféle fejlődési zavarokkal vagy rendellenes családi körülményekkel próbálják magyarázni (vajon a diákok többsége ezek szerint „nem normális”?). És főként azoknak, akik azt hiszik, hogy a tinik belelapoznak a büntető törvénykönybe, mielőtt beleütköznek egy spangliba. Márpedig a mindenkori kormányzat rendkívüli ügybuzgalommal toldozza-foltozza a Btk. vonatkozó szakaszait (lásd „Legyen világosság”, Magyar Narancs, XVII. évf. 30. szám), mintha ezzel gátat szabhatna annak, amit „kábítószer-problémának” nevez. Ez is egy olyan „probléma” persze, amit a politikusok azért gerjesztenek, hogy aztán legyen mit megoldani. Nem mintha a drogok fogyasztása nem járna egészségügyi kockázatokkal. A kérdés az, hogyan kezeljük ezeket a kockázatokat: magát a kockázatvállaló cselekedetet próbáljuk tűzzel-vassal irtani, vagy pedig megteremtjük azokat a feltételeket és szabályokat, amelyek a kockázatokat minimalizálják. A közúti balesetek például a vezető halálokok közé tartoznak világszerte, az autók által kibocsátott gázok pedig alapvető fenyegetést jelentenek ökoszféránk számára. Az állam mégsem próbálja betiltani a közúti forgalmat, ezzel szemben számos szabályt alkot a biztonságos és környezetbarát közlekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Valószínűleg azért, mert elfogadta, hogy a közlekedés a civilizált ember életének szerves részét képezi.
Nincs ez másként a drogfogyasztással, a szerencsejátékkal vagy a prostitúcióval sem, amelyek mindegyike egyidős a civilizációval, és bár mindegyik kockázatvállaló magatartásnak számít, ezek a kockázatok jócskán az ésszerűség határain belülre korlátozhatók. Legalábbis elvben. A modern Észak-Amerikában létrejött azonban egy olyan politikai irányzat, amely a puritán etika nevében megpróbálta lenyesegetni ezeket a civilizációs „vadhajtásokat”, és a jól-rosszul működő legális kontroll-rendszereket zéró-toleranciára cserélte le. Egy, az önmegvalósítás és a vállalkozószellem bűvkörében élő, a materiális élvezetek habzsolását idealizáló országban ez önellentmondásnak tűnik. De Walter Lippman szerint „az amerikaik rengeteg olyan dolgot szeretnének csinálni, amelyet egyidőben be is tiltanának.” A 20. században mindenesetre sor került az amerikai prohibíciós (tilalmi) gépezet kifejlesztésére és globális terjedésére. Az eredmény? A feketepiac és az egészségügyi kockázatok sosem látott burjánzása, amit szakértők a „hidra-effektus” néven emlegetnek, hiszen a probléma megoldására alkalmazott eszközök (büntetőjog, elrettentés) bumeráng-hatást gyakorolnak, és tovább gerjesztik a problémát (l. pl. alvilág és járványok). Napjainkban minden évben több százmillió ember kerül szembe a törvénnyel olyan áldozat nélküli bűncselekmények elkövetése miatt, amelyekkel legrosszabb esetben is csak saját egészségüket vagy egzisztenciájukat károsítják, többnyire azonban semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek a társadalomra.
Magyarországon egy bizonyos tett akkor számít bűncselekménynek, ha azt tartalmazza a Btk. és társadalomra való veszélyessége megállapítható. Irk Ferenc kriminológus a társadalomra való veszélyesség témakörével foglalkozó tanulmányában megjegyzi, hogy annak megállapításakor figyelembe kell venni, hogy „a normakövető többség jól elkülöníthető kell, hogy legyen a normaszegő kisebbségtől.” És itt vissza is kanyarodtunk eredeti kérdésfelvetésünkhöz: vajon egy olyan országban, ahol a fiatalok majdnem fele elkövetett már egy bűncselekményt, ott vajon jól megkülönböztethető-e a normakövető többség és a normaszegő kisebbség? Esetleg nem fordul-e feje tetejére a dolog, és nem válik-e normaszegővé az, aki nem próbált ki semmilyen illegális szert? A kérdést persze nem lehet redukálni a számokra és százalékokra: meggyőződésem, hogy ha akár csak egyetlen egy olyan ember lenne az egész országban, aki drogokat fogyaszt, azt sem szabadna megbüntetni – ha cselekedete nem veszélyes a társadalomra. Az állam egész egyszerűen nem kényszerítheti polgárait életmódváltásra, főleg nem ilyen álszenten szelektív módon (a körömpörkölt és a pálinka betiltásával ez a diszkrimináció persze nagyban csökkenne). Még ha a drogfogyasztás mint olyan általánosságban veszélyt jelenthet a társadalomra, vajon az egyes drogfogyasztó esetében hogyan bizonyítható be a társadalomra való veszélyesség?
Ez az alapkoncepciója a Kendermag Egyesület által idén tavasszal kezdeményezett önfeljelentő kampánynak is (Polgári Engedelmességi Mozgalom). Több tucat magyar állampolgár kezdeményezett büntetőeljárást saját maga ellen kábítószer (elsősorban marihuána) csekély mennyiségben való birtoklása miatt. Az eljárások célja, hogy szembesítsék a politikai döntéshozókat és a közvéleményt azzal a ténnyel, hogy minden évben büntetőeljárások ezreit indítják egyébként törvénytisztelő, többségében dolgozó-tanuló, normális életkörülmények között élő fiatalemberek ellen egy olyan cselekedet miatt, amely gyakorlatilag nem okoz kárt senkinek. Az első bírósági tárgyaláson (január 9.) majd eldől, hogy vajon a bíróság szerint veszélyes-e a társadalomra az, , hogy valaki például egy dolgos munkahét utáni szombat estén megtekert és elszívott egy jointot szobája magányában.
A drogfogyasztóknak persze van egy ennél jóval problematikusabb kisebbsége: az injekciós heroin (és amfetamin) használók. A heroinfüggők gyakran követnek el kisebb beszerzési bűncselekményeket, a fecskendők megosztása a fertőzések terjedésének melegágya. Sokak szemében a bünetőjog alkalmazása velük szemben indokolt lehet. De mi a célja a büntetőjog alkalmazásának? Az előbb idézett tanulmány szerint a büntetőjog azért alkalmazható, hogy „a büntetéssel a gondosabb magatartást sikerüljön elérni, ami által a kárkövetkezmény elkerülésének valószínűsége is növelhető”. A bünetőjogi szigor alkalmazása ebben az esetben azonban nemhogy „gondosabb magatartásra” késztetné ezeket a droghasználókat, hanem további kockázatok vállalására kényszeríti őket. Jó példát szolgáltat erre a tűcsereprogramok körül kirobbant szintén 2005-ös botrány. Míg a BRFK és a tűcsereprogramok között egy évekkel ezelőtt kötött szerződés biztosítja a steril fecskendők terjesztésének zavartalanságát, addig az ügyészség egy idei jogi álláspontja szerint a fecskendő bűnjel – a rendőrnek minden esetben el kell járnia, ha fecskendőt talál a gyanúsítottnál. Ez pedig gondatlan magatartásra készteti a fogyasztókat, magyarul a használt fecskendők cseréjének elmulasztására. Arra pedig, hogy mi történik ott, ahol az ártalomcsökkentő programok nem tudnak hatékonyan működni, arra jó példát szolgáltatnak hanti-manysi rokonaink Szibériában, akiket napjainkban az ottani „zéró tolerancia” miatt a világ egyik legsúlyosabb, fecskendőmegosztás miatt terjedő HIV/AIDS járványa fenyeget. Erre kívánta felhívni a figyelmet a figyelmet a Budapesti Drogprevenciós Alapítvány munkatársa, amikor a TASZ ügyvédjével az AIDS világnapján (dec. 1.) megjelent az ügyészségen és feljelentette magát azzal, hogy évek óta steril fecskendőket terjeszt a droghasználók között.
Sokak szerint ez az egész önfeljelentősdi komédia a kábítószerrel kapcsolatos büntetőpolitika lejáratására. Azt gondolom, még lehet, hogy igazuk is van. De ebben az esetben a kábítószerrel kapcsolatos büntetőpolitika sem nevezhető másnak, mint a lejáratást tökéletesen megérdemlő, szociálisan, egészségügyileg és kriminológiailag megbukott rendszernek, amelyet éppen ideje lenne megváltoztatni.
Sárosi Péter (TASZ)
