Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Valóban egészségesebbé teszik a fiatalok életmódját az elitsportra költött milliárdok? Nem éppen.
„Nemzedékeket sikerült és sikerül ezekben az években megnyerni a futballnak, és hiszem, hogy fiatalok tízezreit menti meg a sport máris a drogtól, az elhízástól, az alkoholtól,” nyilatkozta Garancsi István a stadionépítési programról. A képlet tehát szerinte – és a kormányzat szerint – egyszerű. Az elitsporttal kapcsolatos megaprojektek – stadionépítések, világbajnokságok, olimpiák – javítják a sport népszerűségét, ezáltal sportolásra késztetik a fiatalokat, ergo javítják az egészségüket. Az angol nyelvű szakirodalomban trickle down effect-ként (leszivárgás hatás) számontartott jelenség azonban legfőképpen a politikusok fejében létezik így és ebben a formában. Nem mintha ne lehetne egyéni szinten számos példát találni arra, hogy elitsportolók sportolásra inspirálnak fiatalokat. Az elitsportra költött pénz és a fiatalok sportolási hajlandósága, illetve egészséges életmódja között azonban nincs ok-okozati kapcsolat.
Ott vannak például az olyan megarendezvények, mint az olimpia. Amikor a budapesti olimpia ellen gyűjtöttem aláírást, gyakran találkoztam azzal a véleménnyel, amely szerint ha Budapest szervezi az olimpiát, akkor bizonyára jóval több fiatal kezd majd el sportolni. A valóság azonban kiábrándító. A 2012-es londoni olimpiai játékok kapcsán kutatók hatásvizsgálatot végeztek, hogy megnézzék, vajon valóban sportolásra inspirálták-e a játékok a londoniakat. Csalódniuk kellett. 26 sportágat vizsgáltak meg, ebből mindössze öt sportág esetében tapasztaltak némi növekedést a résztvevők számában. A megkérdezett londoni sportklubok 80%-a egyáltalán nem tapasztalt növekedést a tevékenységük iránti érdeklődésben.
A legnagyobb holland sportkutató intézmény, a Mueller Intézet igazgatója, Koen Breedveld szerint a sport megarendezvények nem fogják megváltoztatni a népesség sportolási szokásait, ugyanis azok már a gyermekkorban rögzült szokásokon alapulnak és számos szociális tényezőtől függenek, amelyek meghatározzák az emberek időkereteit és hozzáférését a sporthoz. Az emberek sportolási szokásait jóval nagyobb mértékben befolyásolják azok a helyi szintű szervezeti és infrastrukturális feltételek, amelyek lehetővé teszik, hogy bekapcsolódjanak az adott sporttevékenységbe. És ezek az esélyek bizony nem egyenlőek. Vajon ma Magyarországon egy szegregált településen mélyszegénységben élő fiatal számára mennyire jelent esélyt a sportolásra, hogy felújítják a helyi stadiont?
A Dán Sporttanulmányok Intézetének kutatója, Trygve Buch Laub és kollégái szintén megvizsgálták az elitsport támogatása és a tömegsport közötti kapcsolatot. Ők is azt találták, hogy bár egyes serdülőket inspirálhatnak elitsportolók, ezek a hatások többnyire rövid távúak és kétségesek. Az, hogy a dán lakosság körében az aktívan sportolók számaránya (64%) mégis jelentősen nőtt az utóbbi években, elsősorban a futók/kocogók számának növekedésével magyarázható. Őket pedig nem az elitsport eseményei, hanem a tömeges részvételt szorgalmazó futóversenyek inspirálják. Ironikus, hogy Budapest vezetése éppen a hasonló futóversenyek számát kívánja korlátozni a közlekedés zavartalanságára hivatkozva, miközben a hatalmas költségvetésű monstre-rendezvények (Redbull Race, vizes világbajnokság) alatt gond nélkül napokra lezárja a belváros forgalmát. Arról nem is beszélve, hogy a hozzám hasonlóan futni és úszni kedvelő budapestiek rendszeresen és hosszú távon kénytelenek nélkülözni a kedvenc uszodáikat, futóútjaikat e gigarendezvények miatt.
Az „Elitsport és sport mindenkinek: lehetséges-e a kapcsolat a két kultúra között?” címmel 2015-ben megjelent könyv szerzői nemzetközi kutatások eredményeit áttekintve szintén leszámolnak a leszivárgás-elmélettel. Következtetésük szerint az elitsport támogatása önmagában nem növeli jelentősen a tömegek sporttevékenységét, ennél vannak jóval eredményesebb befektetések is, amelyek valóban mozgásra késztetik a népességet. „Erre csak akkor kerülhet sor,” írják, „ha a döntéshozó pozícióban lévő politikusok elismerik a létező kutatási eredményeket és nem klisés feltevésekre hagyatkoznak azzal kapcsolatban, hogy a mega-események és az elitsport támogatása elősegíti a tömegek sportaktivitását.”
Ami pedig a drogfogyasztást illeti, nem is kell a szakirodalomra hivatkoznom annak bizonyítására, hogy a sporttal való kapcsolata legalábbis összetett: gondoljunk csak a kokainozó kajakosokra vagy a fűszívó Michael Phelpsre. Bár a sport mint a szabadidő értelmes és egészséges eltöltésének egyik módja fontos alternatívát kínálhat a mértéktelen drogfogyasztással szemben, de nem jelent automatikus védelmet. Többet segítene, ha például a kormány rendesen végrehajtaná a saját drogstratégiáját – ami aprópénzbe kerülne a jelenlegi reprezentatív sporttámogatásokhoz képest.
Ez nem jelenti persze azt, hogy az elitsport kirakatszerű támogatása semmire sem jó. Politikai szempontból kétségtelenül kifizetődő befektetés. Vámbéry Rusztem, a neves jogtudós jegyezte meg, hogy a „sporthazafiság” mindig alkalmas arra, hogy a játékos hajlamú tömegek figyelmét az igazi nemzeti szerencsétlenségektől elterelje. A jelenlegi kormányzati megaprojek többsége kitűnően betölti ezt a célt. Cirkuszt ad a népnek a lelátókon vagy a tévéképrenyők előtt, és elkendőzi a közpénzek lenyúlását. És ez egészen addig működni fog, amíg kritkus számú ember beveszi, hogy ez az egész cinikus játszma a nemzeti összetartozásról vagy a közegészségről szól.
Sárosi Péter
