Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Cigaretta. Whisky. Sör. Xanax. Ópium. Szex. Jászberényi Sándor könyvének hőse, Maros Dániel újságíró állandó kísérőtársai a zűrzavaros Közel-Keleten, ahová a zűrzavaros magánélete elől menekült, hogy haditudósítóként tegye kockára az életét. A Közel-Kelet itt nem holmi 1001 éjszakás, délibábos mesevilág, és Maros sem éppen egy pozitív mesehős.
Kínzó álmatlansága, kísértő emlékei és nyugtalan önmarcangolása elől újra és újra a mámorba menekül. Úgy váltakoznak életében a városok, lepukkant kávézók, kopott pamlagok és csótányos szobák, mint ahogyan egyik cigarettáról gyújt a másikra. Épp oly otthonosan, és épp oly idegenül mozog a sivatagban, mint az Alföldön. Szakorvosi vélemény szerint “antiszociális, kábítószerproblémái vannak, és súlyos PTSD-ben szenved”.
Jászberényi nem tartozik azok közé az írók közé, akik sablonos klissékkel, dagályos romantikával vagy éppen didaktikus moralizálással mutatják be a tudatmódosító szerek hatásait. Prózája kegyetlenül rövid mondatokba sűrített empíria. Éppen olyan hétköznapi módon írja le az ópium hatását, mint ahogyan azt, amikor egy rozsdás szikével megvágják a kezét. Mintha valaki mással történne. Mintha nem az ő nyelve zsibbadna el, mintha nem az ő vére folyna. Mintha egy halott, érzéketlen valóságot boncolgatna fáradhatatlanul, amelynek ő maga is része.
“Először a nyelvem zsibbadt el. Elzsibbadt és eltűnt a nyelvem, mintha sosem lett volna. Nem kellett többé szavakat formálnom vele, nyom nélkül eltűnt. A hiánya nem zavart. Ezt követte a lábam, mellyel nem kellett járnom többé, az ezerszer elátkozott kezem, mellyel a nőkhöz értem. A gyorsítókhoz szokott szívem, mely dühöngve pumpálja az ereimben a vért, lehalkult. Csendes dorombolássá szelídült. Eltűnt az arcom és a szemem. Megszűnt az idő. A bőrömről patakzó izzadság nem cseppent le többé a földre, a sivatag felől szitáló finom sárga por, mely beszínezte és megbetegítette a kripta kertjében álló pálmákat, megdermedt a levegőben. A kősivatagban nem pattogtak a kövek. A sivatagi bekötőúton megálltak a fekete halottas kombik.“
Ez a mámor azonban nem nyújt neki feloldozást. A drogok elfogynak, a pohár kiürül, a cigaretta leég, a szex véget ér, és újra átadja a helyét az álmatlan, sötét ürességnek, amitől retteg. A keresésnek, a matatásnak, a zaklatottságnak.
“Az a megmagyarázhatatlan szorító és lüktető érzés a fejben, mely nem hagy nyugodni, mely napról napra egyre szorosabb lesz, míg az öngyilkosságon kezdek majd gondolkodni. Mintha egy szakadékba bámultam volna, úgy láttam magam előtt az álmatlanság poklát.”
Mindenkinek ajánlott olvasmány, aki küzdött már hasonló démonokkal, és akit érdekel, hogy megtalálja-e a hős a fényt a folyosó végén!
Olvasd el Jászberényi korábbi riportját a jemeni khat-fogyasztásról a Drogriporteren!
Sárosi Péter
