Bevallom, az utóbbi időben (sajnos) jóval kevesebbet meditáltam, mint a kislányom születése előtti időszakban. Az ember nehezen találja meg az időt – és nehezen találja meg a belső csendet is. Néha azon viccelődöm: Gautama Sziddhártha hercegből sem lett volna Buddha, ha az újszülött kisfiával marad és nem lép le az erdei remeték közé…
Mégis, próbálok minden nap egy kis időt szakítani rá.
Ezek a pici kis követelőző jövevények elég jól vannak úgy összerakva, hogy az agyunkban pont azokat a csengőket nyomkodják, amik a legtöbb stresszt és diszkomfortot váltják ki. Mindig megtalálják azt a hangszínt, frekvenciát, ideget. Alaposan kitúrnak a komfort-zónánkból. Evolúciós szempontból érthető ez.
Mindig is vallottam, hogy meditálni nem csak zavartalan körülmények között lehet/kell. Fülemben cseng, amit egy meditációs oktató anyuka mondott: ha ráérsz, akkor minden nap legalább tíz percet kell meditálnod. Ha nem érsz rá, akkor pedig fél órát. Akkor van csak rá a leginkább szükséged! A meditáció nem egyenlő a kellemes relaxációval (gyakori tévhit): gyakran éppen a kellemetlen megéléséhez van rá szükség.
És a meditáció nem csak ülőmeditáció lehet: lehet gyakorlatként felfogni azt is, amit éppen csinálsz. A gyerek ringatását. A sétát. Egy monoton dal énekelgetését. A gyerekre való teljes odafigyelést – a teljes, odaadó szülői jelenlétet.
Mert amikor éppen a telefonodat nyomkdodod, zombulva görgeted az instát (erre persze mindig találunk időt, mi?), akkor hiába vagy fizikailag jelen: az sajnos nem jelenlét és nem figyelem a gyerek számára. Olyanok, mint a szivacs. Nem a jó szándékodat szívják magukba. Az csak a felszín. Hanem azt, amiben valóban vagy. Ott bent. Szóval nem mindegy, miben vagy.
Tegnap Joan Halifax Roshi egyik kalauzolt meditációját végeztem, aminek a középpontjában a Buddha által tanított „négy mérhetetlen” tudatállapot egyike, az upekkha állt. Amit szoktak egykedvűségnek is fordítani magyarra. De mint a páli (ezen a nyelven beszélt a Buddha) kifejezésekkel gyakran előfordul, ez a fordítás is sántít picit. Ugyanis az ember könnyen közönyösségnek értheti – pedig nem az.
Valójában azt jelenti, hogy az ember képes reagálás, ragaszkodás nélkül szemlélni a valóságot. Nem ingatják meg az élet megpróbáltatásai, nem teszi külső tényezők együttállásától függővé a boldogságát. Kapcsolódik a fájdalomhoz, megéli azt, nem söpri a szőnyeg alá – de nem is merül el benne. Egyfajta felülemelkedettség – de nem közönyös, unott felsőbbség. Hiszen kiegészül a „négy mérhetetlen” másik három erényével: szerető kedvesség (metta), együttérzés (karuna) és a más örömének való örülés (mudita).
A megfelelő upekkha – nem közönyös egykedvűség és felülemelkedettség – kialakítása bizony sokkal komolyabb kihívás egy baba mellett, mint egy erdei kolostorban.
Halifax meditációjának lényege az volt, hogy tudatosítsuk a gerincünket – ezt az oszlopot, ami minden körülmények, minden megpróbáltatások között is a testünk szilárd tartópillére. A meditáció másik része pedig arról szólt, hogy tudatosítsuk a hasunkat – ezt a puha, befogadó szervet, ami fölemelkedik és lesüllyed minden egyes lélegzetvételünkkel együtt. A szilárd tartás (upekkha) kiegészül a lágy, együttérző befogadással. Erre a kettőre van szükségünk, hogy a mindennapok megpróbáltatásait elviseljük.
kép: Tobi Schnorpfeil
