Szétnézek a világban, és látom a háborúkat. Etnikai, politikai konfliktusokat. Kultúrharcokat és vallási villongásokat. Elnyomást és forradalmakat.
De ennél többet is látok – ennél mélyebbre is látok.
Látom, hogy minél inkább be vannak záródva az ezekben a konfliktusokban részt vevő csoportok a saját történetükbe – annál súlyosabb a konfliktus. Minél messzebb kerül egymástól a két történet, annál elszigeteltebb párhuzamos valóságok épülnek. Ahol a párbeszédnek már az esélye sem nyílik meg.
Eluralkodnak rajtunk a történeteink, amelyekben mindig a „Mi” az áldozat és a hős – és mindig „Ők” az elkövetők és bűnösök.
És ezek a történetek, mint ahogy az egyes embernél, úgy a csoportnál is a saját traumába vannak ágyazva. Mert nem csak egyéni, de kollektív trauma is létezik. Ahogy az egyének, úgy a csoportok – nemzeti, vallási, politikai közösségek – is folyamatosan a Múltra reagálnak akkor, amikor látszólag a Jelen eseményeire válaszolnak. Újrajátsszák a régi szerepeiket, mint egy elakadt lemezjátszó.
Palesztinok-izraeliek, keresztények-muszlimok, pakisztániak-indiaiak, liberálisok-konzervatívok: folyamatosan triggereljük, folyamatosan nyomkodjuk egymás egzisztenciális trauma-vészcsengőit. Ki-be kapcsoljuk az evolúciósan belénk kódolt flight-or-fight, menekülj-vagy-harcolj üzemmódot.
Ha felismernénk, hogy így van – és hogy mennyire így van: az hozzásegíthetne minket ahhoz, hogy megtaláljuk a triggerelő hatás és a traumatikus ellenreakció közötti pillanatban azt az ablakot, ami kitekintést nyújt a saját, elszigetelő és bezáró történetünkből. Képessé tehet arra, hogy ne csak a saját monológunkat toljuk – hanem nyitottá váljunk a másik történetére. Hogy a „mi” és „ők” narratívájának harci zajából átlépjünk egy közös „mi” tudatosság reményének várakozó csendjébe.
Ez még persze bizalmatlan várakozás. A másik történetét talán csak szemforgatva tudjuk elviselni. Talán nem tetszik – talán nem tartjuk igaznak. Lehet, hogy nem is az. Talán rettegünk attól, hogy amennyiben egy picit is engedünk a saját igazunkból – akkor szükségszerűen sérülékennyé és kiszolgáltatottá válunk a másik igazságtalanságával szemben. És nem is arról van szó, hogy fel kell adnunk a saját önazonosságunkat és a saját narratívánkat, vagy el kell fogadnunk a másikét. Pusztán fel kell ismernünk, hogy mindketten bábok vagyunk a Múlt, a Trauma bábszínházában.
Csakis akkor törhetjük meg a nemzedékről nemzedékre továbbadott traumák ördögi körét – a transzgenerációs trauma átkát – ha megtesszük ezt a fájdalmas és félelmetes lépést. Kifelé ebből a zéró-összegűnek hitt játszmából, ahol csak szélsőségekben tudunk gondolkodni, ahol „vagy ők, vagy mi”. Rálépve az útra, ami nem a múlt elkendőzéséhez vezet („ami elmúlt, elmúlt, spongya rá”) – hanem annak feldolgozásához. A saját árnyékunk felismeréséhez – a saját fájdalmunk elfogadásához. És onnan a következő lépést a másik fájdalmának elfogadásához. Lassú, tétova babalépésekkel a kollektív gyógyulás útján. Mindig a következő lépésre összpontosítva.
És legyen bármilyen sötét a helyzet, amíg még képesek vagyunk megtenni akár egyetlen ilyen lépést is – addig az emberiségnek igenis van jövője.
Ha egyetértesz azzal a szemlélettel és szellemiséggel, amit próbálok képviselni ezen az oldalon – akkor kérlek, Te is segíts, hogy a hangom ne hallgasson el, oszd meg a posztokat és támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/
