Viktor Frankl pszichológus nem tartozott azok közé, akikkel túl kegyesen bánt a sors. A családja nagy részét koncentrációs táborokban veszítette el, ahol ő maga is kis híján odaveszett tífuszban. Lehetett volna belőle egy megkeseredett ember, aki gyűlöli a világot – és az emberiséget.
És mégis: nem csak túlélő volt, de egyben jelentést is talált az életében. Mi több, leghíresebb könyvében (amit eredetileg névtelenül jelentetett meg) generációk sokaságának adott támpontot arról, hogy miként lehet értelmes, jelentéssel teli életet élni.
Viszont aki azt hinné, hogy Frankl valamiféle olcsó kincstári optimizmus segítségével volt képes újjászületni ilyen borzalmas tragédiák után, az téved. Az ilyen puszta „légy pozitív” és „nézd a dolgok jó oldalát” típusú optimizmus többnyire nagyon gyenge lábakon áll. Manapság úgy is nevezik: mérgező pozitivitás.
Az előző poszt alatt valaki megkérdezte: vajon lehet mérgező a pozitivitás? Hát bizony lehet. Nem csak saját magad számára lehet az, hiszen megakadályozza, hogy szembenézz olyan kellemetlen érzelmekkel, amelyek arra várnak, hogy megéld őket. De mérgező lehet mások számára is, akik számára a te „pozitivitásod” csak a saját értéktelenségük szégyenteljes tudatát fogja erősíteni.
Frankl kitör az optmizmus-pesszimizmus, pozitivitás-negativitás ellentétpárok fekete-fehér valóságából. Amit ő képvisel, azt tragikus optimizmusnak nevezi. Ez az olyan ember világnézete, aki tudja, hogy a világ bizony nagyon sötét és gonosz hely (is) tud lenni. És ezen az sem változtat, hogy az ember jó arcot vág hozzá és vidám dalocskákat fütyörészik. Viszont ebből nem vonja le azt a következtetést sem, hogy legyünk cinikusak, életuntak és kerüljünk érfelvágós hangulatba.
Elfogadni, hogy a világ kaotikus hely, tele szenvedéssel, de nem engedni, hogy a szenvedés felemésszen bennünket, hanem jelentést találni a szenvedések közepette az életünkben – ez a tragikus optimizmus.
Ha szomorú vagy, ne félj szomorúnak lenni csak azért, mert attól félsz, hogy ezzel utat engedsz a „negativitásnak”. Ha örülsz, ne félj örülni csak azért, mert az univerzum előbb-utóbb úgyis kibabrál majd veled. Igazából nem „babrál” veled senki. Sőt, ha mélyre ásol, akkor rájössz, hogy az örömöd vagy a szomorúságod, amit annyira a sajátodnak, a sorsodnak érzel, valójában felhők, amik átvonulnak az égen. És te vagy az ég. Tágas és végtelen. Elég tágas, hogy legyen benne hely szomorúságnak és örömnek is.
Sokan írjátok, hogy az oldalon olyan gondolatokról írok, amiken ti is töprengtetek már, és én jól megfogalmazom őket. Ha így van, kérlek, adj Te is valamit, és légy rendszeres támogató: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Caspar David Friedrich
