„Normatív krízis” – így nevezik a gyermek születését követő időszakot a pszichológusok.
Van benne valami. Bár lehet, hogy inkább alapvető egzisztenciális krízisnek nevezném, amikor alig pár óra alvást tudsz becsempészni a napjaidba, és a korábbi viselkedésmintáid, szokásaid úgy dőlnek halomra, mint a kártyavár. A törekvéseid és cselekvéseid fókusza beszűkül arra, hogy ezt a követelőző csöppséget, aki egyelőre a komfort-diszkomfort jelzéseken túli kommunikációban nem igazán jeleskedik, és egy-két lopott óránál több időt nem hagy magadra – életben tartsd.
Ami ebben az időszakban, ha tisztességgel akarod csinálni, két embernek is full-time job. Egyre növekvő csodálattal és hitetlenkedéssel tölt el az egyedülálló szülők teljesítménye. Hősök.
Megéled a kétségbeesés mélypontjait („hát bammeg én ezt nem bírom, szar anya/apa vagyok”) és a lelkesedés magaslatait („hihetetlen, hogy egy ilyen csodálatos kis emberi lényt hoztam a világra”) ráadásul mindezt 24 órán belül és többször.
Leértékelődik minden más az életedben. Feladsz egy csomó fontos szociális tevékenységet. És mégis folytatod a negatív következmények ellenére is. Valahol mélyen, az agyad egy józan szegletében ijedten ismered fel, hogy mindez kísértetiesen hasonlít a függőségnek a pszichiáterek által felállított diagnosztikai kritériumaira.
Hát bizony elvesztél. Mert ez a kis puha, cuki szemekkel bámuló, nyekergő, babaillatú csöppség durvább függőséget okoz, mint a heroin.
(notes to myself)
