Akárcsak az égitestek, mi emberek is úgy közeledünk egymáshoz és távolodunk egymástól, egymás gravitációs vonzásában és taszításában. Kapcsolatban lenni valakivel: megtalálni az egyensúlyt a vonzások és taszítások eme kölcsönösen építő játékában. Anélkül, hogy az egész kényszeres, zéró-összegű játszmává alakulna át. A birtoklás és ellenőrzés játszmájává, ahol győztesek vannak és vesztesek.
Rilke, az osztrák költő, kinevette azokat, akik szerint a házasság célja az, hogy két ember között feloldja és lerombolja a határokat. „Sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és így a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg,” írja.
Nem csak a házasságra igaz ez. Bármilyen tartós emberi kapcsolatban a távolságot éppúgy tisztelni és becsülni kell, mint a közelséget. Hiszen, mondja Rilke, csak úgy tudod igazán értékelni a másikat a maga teljességében, ha néha kicsit eltávolodsz tőle. Ha madártávlatból szemléled, és a széles ég vászna előtt tárul eléd a másik ember, a maga teljes pompájában.
A közelengedés és a távolodás eme finom játékát játszuk hát mindannyian. Ki jobban, ki rosszabbul, attól függően, hogy mit tanultunk meg erről a játékról születésünk óta. Csapongó lepkék a lámpafényben – bódultan járjuk a magunk táncát. Egyesek túl közel kerülnek a fényhez és égett szárnnyal hullanak alá, mint Ikarosz. Mások rettegve maradnak a külső hideg sötétben: az ő sorsunk sem különb. Elfelejtenek élni. És vannak, akiknek sikerül szinkronba kerülni.
Egy hosszútávú emberi kapcsolat, ahol a felek nem képesek meghúzni a saját határaikat, éppúgy kudarcra van ítélve, mint az, ahol nem tudják tiszteletben tartani a másik határait. Ott a kapcsolatban résztvevők, mint két párhuzamos egyenes, együtt futnak a végtelenbe, de soha nem találkoznak igazán.
Hiszen ahhoz, hogy jelentést és örömet találj egy emberi kapcsolatban, meg kell tanulnod örömet találni a saját magaddal való együttlétben – az egyedül-létben.
(notes to myself)
