Ez itt a képen Frederick Douglass, a fekete polgárjogi mozgalom egyik atyja.
Feljegyezték róla, hogy ő volt korában az egyik leggyakrabban fényképezett ember. Több kép készült róla, mint híres kortársáról, Lincoln elnökről. Nem véletlenül. Douglass hitt abban, hogy a fotográfia alkalmas arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását. Hitte, hogy ez is egy eszköz arra, hogy megváltozzon a társadalom hozzáállása a feketékhez.
Ő maga rabszolgaságba született. Elszakították a szüleitől. Úgy bántak vele, mint a barommal. De bár tiltották neki, kín-keserves küszködéssel, megtanult olvasni. Mert ösztönösen megérezte, amit a fehér rabszolgatartók tudtak: az írás-olvasáson keresztül elsajátított tudás, műveltség a mindenkori elnyomás legnagyobb ellensége.
Ha a róla készült fényképeket nézed, fel fog tűnni, milyen mély, szinte már kényelmetlenül komoly tekintettel nézett a kamerába. Soha nem engedelmeskedett a felszólításnak, hogy mosolyogjon. Nem azért, mert különösebben mogorva ember lett volna. Hanem azért, mert tudatosan szerette volna cáfolni a „boldog rabszolga” sztereotípiát, ami a társadalomban élénken élt. Azt szerette volna, hogy amikor a fehérek ránéznek, ne egy az előítéleteiknek megfelelő „nemes vadembert” lássanak – hanem egy ugyanolyan embert, mint ők maguk. Tiszteljék és elismerjék az emberi méltóságát.
A képek mágikus dolgok. Fekete és fehér mágiára is képesek, attól függően, hogy mire használják őket. Alkalmasak arra, hogy egyes társadalmi csoportokat megbélyegezzenek – és arra is, hogy nagyobb szabadságot és egyenlőséget vívjanak ki számukra.
Manapság is sok szó van arról, milyen gyakran, milyen szerepekben, mennyire előítéletesen vagy elfogadóan ábrázolják a filmekben, képeken a nőket, a különféle vallási, etnikai, szexuális és nemi kisebbségeket. De említhetném az illegális drogok használóinak előítéletes ábrázolását, amivel nap mint nap találkozhatunk a médiában. A kiváltságos csoportok számára ezek a viták gyakran meddőnek és öncélúnak tűnnek. Hiszen a kiváltságok felülről láthatatlanok, mint az üvegfal – amibe viszont az alul lévők óhatatlanul beleütköznek.
Ami az egyiknek látszólag ártalmatlan semmiség, az a másiknak, aki akár nap mint nap beleütközik ezekbe az üvegfalakba, élet és halál kérdése lehet. Annak kérdése, hogy hagyják-e érvényesülni, felemelkedni és élni. Vagy pedig gúnyosan visszalökik a gödörbe, a maga kis skatulyájába. Az előítéletek elnyomó, kirekesztő törvényekhez, politikákhoz, gyakorlathoz vezetnek.
A ma vizuális kultúrája meghatározza, hogy a következő generációk vajon megszokottnak és elfogadottnak találják-e az adott társadalmi csoport tagjait bizonyos szerepekben – vagy pedig idegennek és szokatlannak. Hogy milyen tulajdonságokkal ruházzák fel őket, mire tartják őket képesnek és mire nem. Ez bizony nem apró-cseprő dolog.
Ha tetszenek az írásaim a Drogriporteren, kérlek, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/
