Életem egyik legkellemetlenebb élménye volt, amikor 2014-ben egy élő tévés műsorban kellett vitáznom Ferencz Orsolyával, a józsefvárosi Fidesz egyik erős emberével (azóta államunk és pártunk az űrispáni pozícióba szólította el). A téma: a józsefvárosi tűcsere bezárása. Akkoriban a Kék Pont már média-bojkottot hirdetett a kérdésben. Én maradtam az egyedüli olyan a szakmából, aki hajlandó volt vitába szállni a fékeveszett propagandával. Nagyon magányosnak éreztem magam akkoriban.
Sosem felejtem el, amikor az (azóta már persze szintén bezárt) Országos Epidemiológiai Központ által gyűjtött adatokat idéztem a járványügyi helyzet romlásáról. Ami igazolta, hogy igenis van ok az aggodalomra. Hiszen minden nemzetközi irányelv szerint több, és nem kevesebb steril fecskendőt kell biztosítani ahhoz a szerhasználók számára, hogy járványok kialakulását megelőzzük.
Ferencznek a szeme sem rebbent meg, amikor lesöpörte az általam idézett adatokat: ezek nem megbízhatóak, hiszen a tűcserékben szűrik le a szerhasználókat. A tűcserék pedig, mint tudjuk, megbízhatatlanok. Sokkoló élmény volt: nagy önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne csapjak az asztalra. Elvégre hogyan veszi a bátorságot egy politikus, hogy egy állami járványügyi intézet által hitelesített adatokat lesöpörje az asztalról? Ráadásul hol máshol lehetne leszűrni HIV-re és hepatitiszre a szerhasználót, mint a tűcserében? Majd besétál talán a kórházba? (Mióta bezárták a legnagyobb tűcseréket, nincsenek is megbízható adataink. Amiről nem tudunk, az nem fáj…)
Ma persze már annyira természetesnek tűnik, hogy a kormányzati kommunikáció folyamatosan hazudik, mint az, hogy a szél fúj, a víz folyik. Már akkor sem kapjuk fel a fejünket, amikor nyilvánosságra kerül, hogy ők maguk hogyan készítik elő nyíltan és cinikusan a hazugságot (lásd egykori töriszakos évfolyamtársam, Maruzsa államtitkár esetét a véletlen továbbított belső levelezéssel).
Pedig nem volt ez azért mindig így. Nem mondom, hogy régen minden jobb volt – ó nem. De volt idő, amikor legalább még volt következménye dolgoknak. Amikor még volt tétje annak, hogy mit mondanak bizonyítékok. Hogy alá tudjuk-e támasztani megbízható adatokkal a mondanivalónkat. Voltak bizonyos intézményes garanciák és referenciapontok. Nemzeti Drogmegelőzési Intézet. Országos Epidemiológiai Központ. Voltak stratégiák. Szakmai irányelvek. Súlya volt annak, ha valakit hazugságon kaptak a nyilvánosságban.
Azt hiszem, nekem ez a tévés vita volt az egyik nagy fordulópont. Akkor jöttem rá, hogy a közélet, avagy amit Habermas a nyilvánosságnak nevezett, végérvényesen megromlott idehaza. Gyakorlatilag bármilyen hazugságot lenyomnak az emberek torkán. Nem számítanak már a referenciapontok (ezeket persze tudatosan le is építették). Egy igazság-utáni (post-truth) világot építenek, ahol az számít, ki tud nagyobb hangerővel és több csatornán át kiabálni (akinél a vagyon és hatalom van). Bármekkora hazugság is: ha eleget ismétlik, és közben eléggé kompromittálják, eléggé befeketítik azokat, akik a hazugságot cáfolják, akkor az emberek elhiszik a hazugságot.
Bár sok illúziómat elvesztettem, de közben a hitem is erősödött. Szilárdan hiszek abban, hogy van igazság. Ne értsetek félre: nem vakhit ez. Nem hiszek abban, hogy van az Egy és Abszolút Igazság, aminek a nevében másokat el lehet nyomni és hallgattatni. Többféle igazság is megférhet békében egymás mellett. De abban szilárdan hiszek, hogy a hazugság ettől még nem válhat igazsággá, az elvtelenség nem válhat elvszerűséggé, a hiteltelenség hitelességgé. Hiszek abban, hogy az elnyomott és az elnyomó harcában nincs semlegesség: az igazság mindig az elnyomott oldalán áll. És a Hatalommal szemben az igazságot kimondani kötelesség.
