A görög nyelvben több kifejezés is létezik az időre.
Ott van például a kronosz – amiből a kronológia szavunk ered. Az idő, aminek a múlását órával, naptárral mérjük. És ami segít az egymás után következő események időbeni meghatározásában.
De ott van a kairosz is. Ami olyan pillanat jelölésére szolgál, ami valamilyen lehetőséget rejt magában. Kairosz görög istent szárnyakkal és kopasz fejjel és hosszú üstökkel ábrázolták – ennél fogva lehetett megragadni, mielőtt elröppent.
A kronosz a mennyiségi idő, ami kipereg az ujjaink közül – a kairosz pedig a minőségi idő. A pillanat, ami az örökkévalóság tavába lógatja a lábát.
Ahogy Richard Rohr ferences szerzetes mondja, ez a mélyidő (deep time). Amit ritkán tapasztalunk meg életünk során, de amikor eljutunk a mélyidőbe, az mindig különös jelentéssel bír számunkra. Olyankor mintha kiszabadulnánk a kronologikus idő láncaiból és betekinthetnénk a végtelenbe. Katartikus élmény.
Viszont ami érdekes, hogy a trauma is a kronologikus időn kívül létezik. Amikor az embert valami nagy, sokkszerű rossz élmény éri, ami megrendíti a bizalmát a világegyetemben, az emberekben, az is kipenderíti a kronologikus időből. Amikor az antilopot elkapja a gepárd, az antilop megmerevedik – kimenekül az időből, hogy eltávolítsa magától a szenvedést.
Ezt tesszük mi is, amikor kisgyerekként, vagy akár felnőttként trauma ér bennünket. Egyfajta transz állapotba kerülünk: ezt Tara Brach buddhista tanító az „értéktelenség transzának” (trance of unworthiness) nevezi. És ez a transzállapot belehuzalozza magát az elménkbe, és az idegpályáinkba is.
Amikor valami trigger érkezik, ami előhívja a trauma-választ, akkor az ember kilép a kronosz birodalmából, és nem arra reagál, ami éppen körülötte van. Hanem a múltra reagál. Valóságos transzban cselekszik. És utána nem is teljesen érti, mit miért tett.
Hogy az értéktelenség transzából kikerüljünk, el kell érnünk a magunk spirituális mélyidejét. Akár meditációval, akár valamiféle sámáni szertartással, terápiás üléssel, misztikus élménnyel (nem csak egy út van) – de be kell lépnünk az „istenek idejébe”. És ezen a kronoszon kívüli idősíkon ragadhatjuk meg Kairosz üstökét. Mint arra a neuroplaszticitással kapcsolatos tudományos kutatások is rávilágítanak: szívós önvizsgálattal és önismereti munkával újrahuzalozhatjuk az idegpályáinkat. Bizony, mind szunnyadó mágusok vagyunk.
Korábban azt hittük, hogy az ősi sámáni és egyéb spirituális hagyományok csupán babonák és szemfényvesztő hókusz-pókusz. És nem vitás: sok sarlatán szaladgál a világban, érdemes óvatosnak lenni. De ma már egyre többen értjük meg, hogy ezekben a hagyományokban jóval több rejlik a hókusz-pókusznál. Az ősök tudatosan használták a mélyidő gyógyító erejét, hogy visszataláljanak a trauma kizökkent életritmusából a kozmikus harmónia ritmusához.
Meg kell tanulnunk bízni a mélyidőben. Sub specie aeternitatis – fürödni az örökkévalóság fényében.
Tetszett ez az írás? Adott neked valamit? Légyszíves adj Te is, és támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Sam Falconer
