Abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem az idei nőnapi felvonuláson Barcelonában. Egészen felemelő volt látni, ahogy tízezrével vonultak az utcára a nők, hogy nagyobb egyenlőséget, több igazságot és jogot követeljenek. Különösen magyar szemmel – hiszen nálunk a hasonló tömeges női szolidaritás teljesen ismeretlen. Barcelonában ellenben nagy múltra tekinthetnek vissza a társadalmi igazságosságért folytatott mozgalmak.
Itt a szolidaritás nem valami absztrakt, távoli szólam – hanem megélt valóság. A szolidaritás, amit idehaza kiszív belőlünk ez a gonosz rezsim, mint a dementorok az életet és a reményt. És ezen a tüntetésen döbbentem rá, hogy mennyire kiszívta belőlem is az elmúlt években.
A nőnap itt nem a szekfűről szól, meg hogy kiírom a fb falramra, hogy köszöntök minden kedves asszonyságot és Zoltánt. Ezen a napon a nőké a főszerep és az utca – erről szól szinte minden.
A felvonuláson fergeteges volt a hangulat, és érezhető volt, hogy milyen sokat jelent ezeknek a nőknek a közös fellépés. A nagy többség fiatal volt, az új, a #metoo generáció. Nagyon érezhető volt, hogy a lelkesedés mellett, mögött, van valami más is. Düh.
Ezt a dühöt gyakran mi, pasik, nem értjük meg. És elsütünk valami béna viccet arról, hogy „biztos megjött nekik”. És gyakran nem értik meg őket azok az idősebb nők sem, akik még teljesen más nemi szerepekbe szocializálódtak.
Pedig érdemes egy picit odafigyelni arra, ami a jogos indulat mögött van. Én ezt próbáltam megtenni: figyeltem az üzeneteiket, a transzparenseiket, a rigmusaikat és dalaikat.
Miért dühösek a fiatal nők? Mert úgy érzik, hogy nem hallják meg őket. Vagy agyonhallgatják őket.
A fiatal nők dühösek Libanontól Mexikóig, Belarusztól Iránig. Dühösek az őszülő halántékú zsarnokok, az erkölcscsősz nőgyűlölő szentfazekak és a hájfejű maffiózó keresztapák uralmára. Több demokráciát és több szabadságot akarnak. Ahol nem kezelik őket másodrangú állampolgárként. Ahol nem gyilkolják, erőszakolják, adják-veszik őket.
Dühösek, mert a nemi szakadék mellett ott van egy generációs szakadék is, és mert számukra már egyszerű életmódbeli kérdésnek számít egy csomó olyan döntés, amiket a szüleik generációja még deviánsként bélyegez meg. És nem csak a nőkkel szembeni diszkriminációból nem kérnek: elutasítják a különféle kisebbségekkel szembeni gyűlöletkeltést.
Nem akarnak félelemben élni, kiszolgáltatva. Nem akarnak bulizás után attól rettegni hazafelé, hogy mikor válnak áldozattá. Nem kérnek a pöffeszkedő, arrogáns, lekezelő, paternalista férfi-szemléletből. A cinikus összekacsintásokból, a füttyögésekből, a cöccögésekből, a fogdosásból. Nem kérnek a megerőszakolt nő szoknyájának hosszát és erkölcseit méricskélő áldozathibáztatásból. Nem hagyják magukat szülőgéppé redukálni – saját elhatározásukból szeretnének gyereket, és nem tekintik kevesebbnek magukat attól, ha úgy döntenek, mégsem.
A „feminizmus” sajnos gyakran még mindig szitokszó, és a „frusztrált férfigyűlölő” szinonímája. Amit a legtöbb nő is próbál távoltartani magától, nehogy megbélyegezzék. Hiszen a jogaiért kiálló nőt „feminácinak” bélyegzik, és lecsapják az ideológiai bunkóként forgatott „woke” jelzővel. Az ellenzők szerint az emberi jogokért kiállni a „fékevesztett individualizmusról” és „materializmusról” szól.
Pedig nem. Emberi jogokért kiállni mindig mélyen közösségi és mélyen spirituális élmény. Arról szól, hogy nem vagyunk egyedül: nem elszigetelt, agyonmanipulált, önző egyének csordája vagyunk, amit a hatalmasok az orruknál fogva vezethetnek. Hanem jogtudatos polgárok közössége – és a közösség mindig szabad egyénekből áll. Mint ahogy a szabad nemzetet is ez különbözteti meg a puszta embersokaságtól, mint arra Eötvös József is rámutatott.
Vonultam ezek között a nők között, és pasiként is megértettem a dühüket, együttéreztem velük – és megértettem azt is, hogy bizony van félnivalójuk a vacak kis kiváltságaikat féltő zsarnokoknak tőlük. Hatalmas erő, amikor szabad emberek kiállnak magukért és egymásért. Megtanulhatnánk mi is. âï¸ð
