Áll a bál – hullanak a csontvázak a szekrényből. Nem kellett nagyon megpiszkálni azokat a szekrényeket, hogy elkezdjenek hullani belőlük azok a csontvázak. Elég volt kicsit megrázni őket hozzá, olyan borzasztó állapotban voltak. A gyermekvédelemnek nevezett rendszer eresztékei recsegnek-ropogna. És úgy néz ki, nem csak a köztársaság nélküli köztársasági elnököt fogják magukkal rántani.
A bicskei gyermekotthonból kipattant botrány mellett most éppen a békési gyermekotthon igazgatóját rúgták ki, míg az egyik beosztottját letartoztatta a rendőrség gyermekbántalmazás gyanújával. Ezenkívül kiderült az is, hogy a bicskei gyermekotthon bántalmazó igazgatójának falazó K. Endrét már a jogerős ítélete után (!) vezetőségi taggá választotta a helyi református egyházközség.
Ez bizony kényelmetlen kérdéseket vet fel a derék polgárokban: vajon milyen mély a nyúl ürege?
Hiszen amit a kormányzat megpróbált úgy beállítani, mint egyszeri, véletlenszerű esetet – rohadt alma került a ládába – arról egyre inkább kiderül, hogy rendszerszintű probléma. Nem csak felszíni sérülés, de a társadalom szövetébe mélyen benyúló rothadás. Mit rothadás: rákos daganat.
Ami, láss csodát, egyáltalán nem sötétben bujkáló LMBTQ aktivisták és gender-ideológusok körében burjánzik. Hanem éppen ott burjánzik a legjobban, amiről a kurzus urai megpróbálták elhitetni, hogy onnan érkezik majd a magyar erkölcsi feltámadás. Lojális állami hivatalnokok és, ami különösen kényelmetlen: az elmúlt években agyontámogatott, a „liberális fertővel” szembeni elsőszámú védvonalként bemutatott egyházak berkeiből.
Meg is tudom érteni a kurzus egyik üdvöskéjének, Kondor Katalinnak a bosszús félelmét, aki a minap a kormánysajtóban megírta: „most kéne abbahagyni” ezt a „pedofilizét”, mégpedig „sürgősen”. Foglalkozzunk csak szépen azzal, amit a Vezér gumicsontként elénk vetett. Hogy majd megint szigorítják a Btk-t és bevezetnek valami homofób hülyeséget. De „szűnjön már meg az a vizslatás, amelyet mostanában szinte naponta tapasztalunk.”
Nos, kedves Katalin, pont ez a „vizslatás” az, amire bizony ennek a társadalomnak a leginkább szüksége van. Hogy a nyilvánosság fényénél mérettessen meg az, ami eddig a titkolózás és a tabusítás ködében rejtőzött. Hogy álljanak elő az áldozatok és érezzék, hogy nincsenek egyedül. És hogy rettegjenek azok, akik az elmúlt évtizedekben falaztak, sunnyogtak, asszisztáltak a nagy kollektív bántalmazáshoz ebben a mi kis diszfunkcionális magyar családunkban.
