A minap a Drogriporter Szabadegyetemen bemutattuk a Visszhang című színdarabot. Utána a közönségbeszélgetésen többen elmondták: magukra, a saját családjukra ismertek rá. Még akkor is, ha az ő családjukban nem voltak szerhasználati problémák.
Mi tagadás, egy pici gyermek apjaként én is kényelmetlenül feszengtem egyes jelenetek közben. Gyanítom, kevés szülő ne élte volna meg azt, amikor a kialvatlanság, a stressz magasfeszültségében még a kedvesnek szánt gesztusok is vakvágányra tudnak futni két ember között.
Vagy amikor az építőnek szánt kritikára is úgy reagál a másik, mintha elektromos áramot vezettek volna belé. Mert az éppen triggerelt valamit, amiről már nem is tudta, hogy létezik – valamit a saját gyermekkorából. És annak a régvolt megalázásnak, annak a hajdani sérelemnek a fájdalma hirtelen éppen olyan élénken és kínzón hasított belé, mintha csak most történt volna.
Vagy ott az örök sláger: a passzív agresszió. Amikor akár egy apró kudarc hógolyója is elindítja a teljes önmarcangolás és önutálat pusztító lavináját, ami magával sodorja az önértékelés romjait. És a dühét saját maga ellen fordítja, érzelmi sarokba szorítva a másikat.
Egy gyerek érkezése még egy régi, kipróbált párkapcsolatot is meg tud viselni. Akkor is, ha a szülők, ha nem is tökéletesek, de azért képesek az egészséges önértékelésre és önreflexióra (azt gondolom, mi például igen). De amikor súlyosan traumatizált emberekről van szó, akkor egyenesen az számít csodának, ha párkapcsolat túléli a krízist. És ha a gyermekek nem sérülnek ebben komolyan.
És azon is elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy bár az emberek ideális esetben hosszú-hosszú éveket eltöltenek az oktatási rendszerben, ez az idő el tud telni anélkül, hogy akár szóba kerülne az, miként kell megélni és kifejezni, nem elfojtani az érzelmeinket. Feldolgozni a fájdalmainkat, félelmeinket. Hogyan kell egymással úgy kommunikálnunk egy párkapcsolatban, hogy ne ugyanazokat az üres, terméketlen ördögi köröket fussuk.
Hiszem, hogy a traumák nem determinálják a sorsunkat: hogy mindenki meg tud szabadulni a múlt börtönéből. Ha megfelelő támogatást, gondoskodást kap. És hiszem, hogy az emberi kapcsolódás, és az ehhez szükséges képességek, erények – tanulhatóak.
Vajon ez nem lenne legalább és éppen annyira fontos, mint megtanulni számolni és olvasni? Ha évszámokat, képleteket, neveket be kell magolni, akkor vajon nem kellene elsajátítanunk a képességet a tudatos jelenlétre? Ha meg kell tanulnunk, hogy mi a kovalens kötés, akkor vajon nem kellene azt is tanulnunk, hogyan kötődjünk egymáshoz biztonságosan? Ha megtanulunk versengeni, akkor vajon nem kellene megtanulnunk együttműködni, örömet okozni, szeretni, gondoskodni egymásról?
