Megvan az érzés, amikor ülsz egy barátoddal, aki éppen nehéz időszakon megy keresztül, mesél a gondjairól – és te úgy érzed, annyira pofonegyszerű a megoldás, hogy szinte kiböki a szemét, mégsem képes belátni? Szerintem sokan átéltük már ezt.
És sokan azt is átéltük, hogy éppen nehéz időszakon megyünk keresztül, leülünk egy barátunkkal, a helyzetünk reménytelenségéről lamentálunk neki, míg ő kicsit értetlenkedve és hitetlenkedve néz ránk, hogy vajon hogyan voltunk képesek belenavigálni magunkat egy ilyen mocsárba, amikor annyira pofonegyszerűen el tudnánk kerülni?
Bizony, kívülről mindig sokkal könnyebb.
„Minek drogozik?” „Miért nem hagyja abba az ivást?” „Miért nem hagyja ott a bántalmazó férjét?” „Miért látja ilyen sötéten a dolgokat?” „Miért nem tudja értékelni az életét, annyi mindenért érdemes élnie?” „Mit eszik ezen az alakon?” „Miért veszi ennyire a szívére a kritikát?” „Minek borul ki ennyire egy szakításon, amikor úgyis talál majd másikat?”
Az a nagy helyzet, hogy gyakran bizony éppen saját magunkkal vagyunk a legszigorúbbak. Sajátmagunkat tudjuk a legkevésbé kiegyensúlyozottan megítélni. A saját illúzióinkat, téveszméinket vagyunk képesek a legnehezebben elengedni. A saját képességeinkben bízunk a legkevésbé, a saját értékünket vagyunk képesek a legkevésbé elismerni. Ami megy egy jó baráttal, az nem megy saját magunkkal: odafordulni, nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Ehelyett szinte sportot űzünk abból, hogy bántjuk magunkat.
Ezért van szükségünk valamire, ami kilök bennünket a hamis ál-egyensúlyi állapotunkból – a komfort-zóna langymelegéből. Ami segít perspektívát váltani – látni magunkat, a saját gondolatainkat, érzelmeinket és viselkedésünket úgy, mint ahogy mi látjuk a jóbarátunkét. Kilök minket az ajtón és elindít egy úton. Kinek mi. Meditáció. Terápia. Jóga. Csoport. Közösség.
A változás nem megy megszégyenítéssel, nem megy agresszív konfrontációval: nem megy úgy, mint ahogy egyesek a kiskutyát akarják szobatisztaságra nevelni, hogy beledörgölik az orrát a kakijába (mellesleg ez a kutyáknál sem működik). A konfrontatív módszer, a fenyítés legfeljebb külső konformitást eredményez: látszólagos belenyugvást és megalázkodást.
Onnan tudod, hogy a szakember, a segítő, a tanácsadó, a közösség stb. jól végzi a dolgát, hogy segít neked odafordulni saját magadhoz: nyitottan, elfogadóan, együttérzően. Onnan tudod, hogy jó helyen vagy, hogy elfogadnak annak, aki vagy. Nem akarnak átformálni egy dogmatikusan előírt kaptafa szerint. Ahol azt tapasztalod, hogy nem tisztelnek, megszégyenítenek, menj onnét – és „rázzátok le még a sarutokról a port is”, ahogy Jézus mondta a tanítványainak.
Maradj ott, ahol nem akarnak megváltoztatni – csupán segítenek lehámozni magadról mindazt a sok kacatot, leplet, páncélt és maszkot, amit egy élet során magadra aggattál, hogy eltakard a valódi arcod, a valódi éned. Mert rettegsz hitelesen élni. Félsz tőle, hogy ha valaki olyannak lát, amilyen valójában vagy, akkor megretten és képtelen lesz szeretni. És amikor egy igazán gyógyító emberi kapcsolatban, közösségben vagy, akkor megdöbbenve tapasztalod, hogy amikor a lepleid lehullnak, amikor a páncélodat leveszed: a másik szemében nem undort és rettegést, hanem végtelen elfogadást és szeretet látsz.
