46 éve ezen a napon születtem.
Anyukám szerint kemény menet volt: hosszú, küzdelmes vajúdás után az orvosok nem voltak benne biztosak, hogy túlélem, ezért azonnal az inkubátorba küldtek.
Felnőttként többször eltűnődtem már: vajon egészen idáig – eddig a traumatikus születés-élményig – visszavezethető az, hogy oly sokáig és sokszor nem éreztem otthon magam ebben a világban? Hogy úgy éreztem, nem vagyok e világra való?
Mindenesetre az idegenség-érzés még ma is fel-fel bukkan. Az érzés, hogy más vagyok, mint aminek látszom. Hogy imposztor vagyok, aki eljátssza, hogy ember. Eljátssza, hogy szeressék, tiszteljék. Fake it until you make it, ahogy az angol mondja.
Aztán ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy ez a létbizonytalanság nem csak az én sajátom. Hogy milliószámra küzdünk ugyanezzel az érzéssel. Ami hol pislákol a perifériás látásunk margóján, hol pedig ott lüktet a létezésünk szívdobbanásainak centrumában.
Átutazók vagyunk ezen a világon. Aki örökre próbál lehorgonyozni, azt csalódás éri. És paradox módon akkor, éppen akkor érezhetjük leginkább otthon magunkat a világban, amikor elfogadjuk itt-létünk átmenetiségét és bizonytalanságát. Megnyugszunk benne. Ragaszkodás helyett szelíden elengedjük, amit, akit szeretünk.
És éppen ebben az idegenségben és bizonytalanságban, ebben az átmenetiségben ismerjük fel, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy valami összeköt bennünket, csillagokat, bolygókat, népeket, embereket, fűszálakat és gombaspórákat. A létezésnek ez a mindent átitató, mindent összekötő szövete meghitté és barátságossá teszi ezt az egyébként vad és idegen világegyetemet.
Ahogy ma a virágzó tavaszi fák árnyékában sétáltam a családommal, eszembe jutott Kobajasi Issza japán költő haikuja:
„A virágzó cseresznyefák árnyékában nincsenek vadidegenek.”
