Az a nagy helyzet, hogy mélyen meg vagyunk arról győződve, hogy az élet fair.
Persze lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy nem így van. De a racionalitáson túl a sejtünkbe van ivódva a bizalom, hogy nem történhet velünk nagy baj. Mert van valami – egy gondviselő jóindulatú akarat – ami vigyáz ránk. Van valamiféle kozmikus igazság-szolgálatás, ami értékeli a jó tetteket és megbünteti a gonoszakat. Attól függetlenül így van ez, hogy ateisták vagy hívők vagyunk – mert, mint írtam, ez a meggyőződés túl van a racionális meggyőződéseinken. Ha úgy tetszik, a DNS-ünkbe van kódolva.
Így hát amikor valami igazán rossz történik velünk, akkor nem egyszerűen csak szomorúak leszünk. Nem egyszerűen csak félünk. Hanem mélyen meg vagyunk bántva. Személyes sértésnek vesszük.
Hogy történhet ez velem, jó emberrel? Miért pont velem? Miért nem mással? Vajon mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem?
És persze vannak, akik meg is magyarázzák maguknak, hogy miért történt velük. Hogy rossz, bűnös emberek, akiket a sors megbüntetett. Belemerülnek a szégyenbe.
De az igazság az, hogy az élet nem fair. És gyakran jó emberekkel történnek nagyon rossz dolgok. Minden racionális magyarázat nélkül, amivel megnyugtathatnánk a lelkiismeretünket. Vagy a világ igazságosságába vetett naiv hitünket.
Van, akit cinikussá, életunttá és nihilistává tesz ez a felismerés. Mi értelme van akkor az egész életnek? Miért ne tehetnék bárkivel bármi rosszat? Miért kellene bármi másra törekednem, mint arra, hogy a pillanatnyi kényelmemet és élvezetemet biztosítsam? Aki így tesz, az valójában még mindig a saját megbántottságának a levében fő – a saját sérelmét dédelgeti a kegyetlen világegyetemmel szemben.
De van egy magasabb szintű belátás is abból a felismerésből, hogy az élet nem fair. Túl a naiv optimizmuson. Annak belátása, hogy a rossz dolog, ami velünk történt, nem valamiféle személyre szabott bántás, amivel egy kozmikus hatalom minket, pont minket célzott meg. Azzal válik csupán azzá, hogy mi magunk kezdjük el birtokolni: úgy tekinteni rá, mint saját sérelmünkre.
Ha azonban elkezdünk úgy tekinteni a szenvedésre, a káoszra, a változékonyságra, mint ami egyfajta kozmikus állandó – egyfajta egyetemes sors, amiben, még ha különböző formában is, de mindannyian részesedünk: akkor a teher könnyebbé válik. A szenvedés egyetemességének belátása megnyitja a kaput az együttérzés előtt: önmagunk és mások iránt.
Az igazság az, hogy az élet nem fair – de ez önmagában még nem a teljes igazság.
Ahogy A.H. Almas írja, az igazság csakis az együttérzés jelenlétében válik nyilvánvalóvá számunkra. Az igazság, hogy emberi lényként nem csak a szenvedésből részesülünk egyetemesen. Valami másból is, ami összeköt bennünket. Sokféle nevet adtak már neki – de az csak név. És míg a szenvedés korlátozott és véges, addig ez a valami határtalan és végtelen.
