Amikor belekukkantok bármilyen olyan cikk alatt a hozzászólásokba, amiben arról van szó, hogy anyukáknak/szülőknek milyen nehéz az első években, elszörnyedek. Hihetetlen, tényleg, hogy milyen kis együttérzés szorult az emberekbe. Hogy milyen sokan éreznek kényszert arra, hogy lekicsinyeljék, leszólják mindazt a nehézséget, amit valaki átél ebben az időszakban. És ez visszavezethető arra, hogy úgy általában emberek tömegeiből az, amikor másik ember megosztja a saját baját, csupán azt a reakciót váltja ki, hogy rátromfoljon, zárójelbe tegyen, ítélkezzen.
Bezzeg én. Az semmi. Várjál csak amíg nagyobb lesz. Amit én élek át, na az valami. Nekünk sokkal nehezebb volt oszt mégse panaszkodok. Majd meglátnád. Nekem színtiszta öröm volt, én nem értem, miről beszél. Minek ment oda. Nem kellett volna. Ő akarta. Engem bezzeg nem, pedig.
És persze mielőtt valaki hozzászólná (hiszen ebben is kényszert érzünk a zárójelbe tételre és relativizálásra): igen, ez nem csak a szülőséggel kapcsolatban van így. Úgy általában nehéz megosztani az embernek a nehéz megélt tapasztalatát, bármilyen témában, hitelesen és őszintén, anélkül, hogy ne kelljen rettegnie tőle, hogy ráugorjanak.
Soha nem felejtem el, amikor még iskolásként meginterjúvoltam a holokausztot túlélő utolsó zsidót Tiszakécskén. Ő mesélte, hogy amikor hazatért, és próbálta elmondani, mit élt át Auschwitzban, az egyik szomszédasszony dühösen összehúzta a szemöldökét: „Jól van, jól van, mi is szenvedtünk, nekünk például az oroszok elvették a párnánkat.”
Miért nem vagyunk képesek néha egy kicsit háttérbe tolni azt a fene nagy egónkat és meghallgatni a másikat, nyitott szívvel, nyitott elmével? Persze költői kérdés, tudom a választ. Mert nem vagyunk képesek szembesülni a saját félelmünkkel, a saját fájdalmunkkal, amit őrzünk, dédelgetünk ott bent.
